Kongó Krisztián

A KIFÜ szerepe a digitalizációban

Üdvözlöm Önöket, Kongó Krisztián vagyok, a KIFÜ infrastruktúráért felelős elnökhelyettese.

Az elmúlt években nagyon sok előadást tartottam a KIFÜ által végrehajtott, a köznevelést kiszolgáló sávszélesség-fejlesztésekről, illetve az ezen fejlesztésekkel szemben támasztott elvárásokról.

Magyarország Digitális Oktatási Stratégiájában alapkövetelményként került rögzítésre, hogy az 500 fő alatti iskolákban 100 Mbit/s, míg az 500 fő fölötti intézményekben egy Gbit/s sávszélességű internetelérését szükséges nyújtani. E fejlesztések biztosítják a digitális oktatáshoz nélkülözhetetlen, megfelelő minőségű internetelérést az iskolákban, azon intézmények esetében, ahol ez korábban nem, vagy nem az elvárt sávszélességgel állt rendelkezésre. Az állami fenntartású intézményekben ezen túlmenően az intézményen belüli wifi hálózatok is kiépítésre kerültek az említett fejlesztések keretében.

Felmerülhet Önökben a kérdés, hogy e fejlesztéseket mi indokolta, miért voltak szükségesek? Engedjék meg, hogy a válaszomat egy, a hétköznapokból vett példával kezdjem.

Az elektromos áram ma már evidens alapszolgáltatásként áll rendelkezésre legtöbbünk számára. Otthonunkban, munkahelyeinken komoly fennakadást okozna, ha megszűnne a szolgáltatás, nem lenne elérhető az elektromos hálózat. Gyakorlatilag megállna az élet, illetve meglehetősen lelassulna, hiszen otthon nem tudnánk például főzni, mosni, mikrohullámút használni. Mond­hatjuk, hogy ezáltal az életünk megszokott komfort szintje romlana.

Napjainkra az elektromos áramhoz hasonló alapszolgáltatásként van jelen az internetelérés, egyre növekvő arányban az emberek többségének életében is. Annak érdekében, hogy a digitális világhoz való csatlakozás egyre több háztartás számára biztosítható legyen, minél szélesebb körben kell biztosítani az internet elérést úgy az otthonainkban, mint a jövő nemzedékeit a digitális világra felkészítő iskolákban is.

A hálózatfejlesztésekben elért eredményeink kapcsán elmondhatom, hogy a köznevelési intézmények több, mint 90 százaléka tekintetében teljesítettük az elvárt követelményeket, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag az iskolák több, mint 90 százalékában biztosított ma már az elvárt sávszélesség és a wifi elérés.

Azt mondhatjuk tehát, hogy eljutottunk oda, hogy az iskolákat is bekapcsoltuk a digitális világba.

Ez nagyon fontos, hiszen az életünk szinte minden területét átszövik a digitális technológiák. Gyakorlatilag nagyon sok háztartásban már nem lehetne tévét nézni, este híreket olvasni internetelérés nélkül. Vagy említhetjük akár az okos otthonokat, amelyek a világhálóhoz csatlakozva működnek, információkat gyűjtenek a külvilágról, érzékelőktől, és ezek alapján szabályozzák az otthonok működését (a napsütéshez, időjáráshoz igazítva állítják be például a redőnyök állását, működését). Az összegyűjtött információkra alapozva az okos otthonok statisztikai adatokat, kimutatásokat állítanak, össze, megosztva azokat az interneten, támogatva ezzel, hogy más okoseszközök is hasznosíthassák ezeket az információkat. A digitális világba való szerves beágyazódás ugyanígy igaz az intézményekre, a munkahelyekre is. Az internet elérés ma már egy alap közműnek tekinthető.

És miért fontos a digitalizáció?

E kérdés megválaszolását is a személyes élményeken keresztül közelíteném meg. Ma, ha villanyszerelőt hívunk a lakásunkba, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy miközben a szakember végig vési a falainkat, illetve elvezeti a kábeleket, azalatt rengeteg fényképet készít a folyamatról. Felmerül a kérdés, hogy kell-e ez nekünk, miért hasznos ez? Amellett, hogy referenciaként szolgálhatnak a felvételek a szakembernek, számunkra is hasznosak, hiszen a fényképeket elkérve, azok birtokában 5-10 év múlva is pontos információval rendelkezünk majd arról, hogy merre is futnak a kábelek a falakban, ha például egy tévét akarunk felfúrni a falra vagy falakat akarunk mozgatni. Azért hoztam ezt példaként, mert hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy nem annyira fontos elkérni a felvételeket, majd a villanyszerelő eltárolja azokat, elkérjük tőle, ha esetleg szükségünk lesz rájuk. De a szerelő rengeteg ilyen fényképet készít a telefonjára, és nem garantált, hogy hosszú ideig tárolja az egyre növekvő mennyiségű adatot jelentő felvételeket.

A diákok ugyanígy rengeteg fényképet készítenek a telefonjukkal, ahogyan mi magunk is, például a nyaralásaink során. Régen vittünk magunkkal 4–5 tekercsnyi filmet, és csináltunk a nyaralásról mondjuk száz képet, majd hazamentünk. Előhívtuk, kiderült, hogy jó lett, vagy nem a kép. Ezeket a képeket beraktuk egy albumba, az albumot fölraktuk a polcra, bízva abban, hogy még sok-sok generáció megőrzi majd az albumot. (Feltéve, hogy nincs egy kisgyerekünk, aki széttépi az egész albumot.)

Ma már ezeket az élményeinket mind-mind digitális eszközökön rögzítjük, naponta készítve akár száz képet is a nyaralás során. Az elkészült képeket sokan a telefonjukon, vagy otthon a laptopjukon tartják. Ezzel azt kockáztatják, hogyha bármelyik eszköz tönkremegy, akkor ezek a képek, emlékek elveszhetnek.

Nagyon fontos kérdés tehát az, hogy a digitális tartalmakat, hogyan tudjuk megőrizni.

A KIFÜ-nek nem feladata az, hogy a lakosság számára a digitális tartalmak megőrzését biztosító szolgáltatásokat nyújtson. A lakosságnak sokkal nagyobb tárkapacitásokat, illetve a lehetőségek, szélesebb skáláját, sokkal inkább személyre szabott megoldásokat kell biztosítani, amit az egyes piaci szolgáltatók portfoliójában találhatnak meg.

Az oktatási, a kutatási és a közgyűjteményi intézmények számára ugyanakkor a KIFÜ biztosít lehetőséget a digitális tartalmaik megőrzésére. Példaként említhetjük az Országos Széchényi Könyvtárat, amely óriási mennyiségű könyv és egyéb dokumentum megőrzéséért felel. A könyvtár feladata a magyar kulturális örökség hagyományos (papíralapú) és modern (elektronikus) könyvtári dokumentumainak megőrzése és elérhetővé tétele. Pár évvel ezelőtt a KIFÜ megkezdte az OSZK rendszerei számára kialakítani azt az infrastruktúrát, amely az OSZK könyvtári dokumentumainak digitalizációját és megőrzését lehetővé teszi.

A digitális tárolás igénye nemcsak dokumentumok, tartalmak esetében állhat fenn. Felmerülhet ez egy rendszer esetében is, hiszen, ha egy intézménynek több telephelye van, több telephelyről kell adott esetben egy közös könyvelő rendszert használni. Ezt a rendszert ugyanúgy el lehet helyezni egy központi intézményben, központi adatközpontokban, onnan elérhetővé téve az intézmények számára.

A pandémia alatt megsokszorozódott a digitális tartalmak és az elérésük, a tárolásuk szerepe. Elég, ha megemlítjük, hogy hirtelen otthon maradt minden gyerek és a tanároknak távolról kellett megoldani az oktatásukat. Felmerült a kérdés, hogy hol tehetők elérhetővé azok a digitális tananyagok, amiket fel tudnak használni a tanárok az oktatás során. A KIFÜ igyekezett segítséget nyújtani ezeknek a tananyagoknak a megosztásában, és elérhetővé tételében. Ennek érdekében létrehozta az Eduboxot, ami egy drive, [ma ezt a kifejezést használják (például a Google drive)] egy tárhely, ahol minden tanár egységes megoldások mentén, egy helyen oszthatta meg a saját digitális tartalmát. Tehát egy helyre koncentrálva lehetett egy ilyen értékvagyont fölépíteni.

Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy az élet szinte minden területén ilyen vagy olyan formában megfogalmazódott a tartalmak hosszú távú megőrzésének és távoli elérésének az igénye.

De most térjünk át annak vizsgálatára, hogy mik azok a feladatok, kihívások, amik még előttünk állnak az oktatás területén? Kiemelt feladat a tantermek digitalizációja. Bízunk abban, hogy nem az lesz a jövő, hogy a diákok otthonról fognak tanulni, a tanárok pedig videokonferencia eszközön fognak előadni, hiszen a közösségépítés, az egymás közötti kommunikáció, személyes interakciók nagyon fontosak a gyermekek fejlődésében. Annak érdekében, hogy a diákok a tanteremben tanulva is tovább léphessenek a digitális fejlődésben ki kell alakítani a digitális tantermeket. Meg kell oldani az oktatás során használt digitális eszközök menedzsmentjét. Ennek ki kell terjednie a diákok által bevitt saját eszközök felügyeletére is, hiszen egy diák a saját laptopjával csatlakozva bármilyen vírust elindíthat az iskolán belül, vagy akár egyéb kártékony, vagy adott esetben csak a diákok és az iskola számára is haszontalan szoftvereket telepíthet. Tehát figyelni kell, hogy a gyerekek a behozott eszközeikkel mit csinálnak, mihez van joguk.

Emellett a diákokat természetesen védeni kell a digitális világ veszélyeivel szemben is. Biztosítani, hogy ne férjenek hozzá olyan tartalmakhoz, oldalakhoz, amelyek károsak lehet számukra, amelyek elérése nem megengedett.

Érdekességként hoznék még egy példát, amire a digitális technológiák már szintén megoldást kínálnak az oktatást, az iskolai életet érintően. A diákok életében a rendszeres testnevelés szervesen jelen van. Elmennek egy testnevelésórára és elkezdenek futni. A tanár ma a saját tapasztalataira, illetve érzékelésére alapozva tudja csak megítélni, hogy az adott diák saját képességeihez mérten a futás során hogyan teljesít. Nagyjából látja például, hogy mennyire izzadt, mennyire liheg, mennyi pirosodott ki az arca. Ezekből próbálják megítélni, hogy az adott diák mennyi energiát fektetett a futásba a testnevelésórán. Ezzel szemben rengeteg digitális eszköz áll már rendelkezésre – például a sportórák –, amelyek képesek mérni a pulzusunkat, monitorozzák a stressz-szintünket. Ezekre építve kialakítható lenne egy olyan rendszer, amiben valós adatok alapján értékelhetnénk a diákok teljesítményét. Például minden gyereknek az órája adatokat küldene a tanár számítógépére a testnevelésóra során, ahol az oktató már pontosan láthatná, hogy ugyanazzal a tempóval futó két diák közül az egyik már 140-es pulzussal fut, míg a másik csak 80-assal. Azaz a digitális eszközök segíthetnek a diákok teljesen objektív értékelésében, egyedi fejlesztésében.

Nem az a cél, hogy az adatokat tároljuk és statisztikát gyűjtsünk, hanem hogy segítsünk abban, hogy az adott gyereknek az értékelésében minél pontosabbak lehessünk, és mondjuk azt, aki nagy erőfeszítéssel csinálja, de mégis lassúnak tűnik, pozitívabban tudjuk értékelni, hiszen rengeteg energiát fektet abba a kevesebbnek tűnő teljesítményébe is.

Ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, hogy a digitalizáció az oktatás minden területére beszivároghasson, minden lehetőségét kihasználjuk a digitalizációnak, még rengeteg feladat áll előttünk, még sok időnek kell eltelnie. A digitális technológiák fejlődésével mindig újabb és újabb kihívások, feladatok jelentkeznek majd, tehát sohasem mondhatjuk majd hátra dőlve, hogy elkészültünk. Folyamatosan nyitottnak kell maradni az új megoldásokra, lehetőségekre.

A továbblépéshez, a fejlesztések megalapozásához a diákokat és a tanárokat folyamatosan fel kell készíteni az új technológiák használatára. Azok a készségek, amelyeket öt évvel ezelőtt megtanultunk. mára gyakorlatilag rutinfeladattá váltak. Például a szkennelés korábban még sokak számára bonyolult feladatot jelentett, ma már az eszközeink széles skáláján adott a lehetősége és rutinszerűen használjuk is a megoldást. De, amikor a példámban annak a lehetőségét vetettem fel, hogy a testnevelésórán figyeljük a gyereknek a pulzusát, sokan – joggal – még távoli, nehezen menedzselhető lehetőségként gondoltak erre. Személy szerint én bízom benne, hogy öt év múlva ez már egy napi rutin megoldás, feladat lesz, és senkinek sem fog nehézséget okozni.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy még nem is említettük a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségeket, amelyek már ma is beépülnek a különböző digitális eszközökbe, statisztikákat készítenek, azonnali javaslatokat fogalmaznak meg.)

Rengeteg lehetőség áll tehát előttünk a digitalizáció fejlesztésére, amelyek alkalmazásba vételéhez sok munkára, időre és nem utolsós sorban a felhasználók, a diákok és tanárok felkészítésére van szükség.

A KIFÜ-nél az a feladatunk, hogy ezeket a lehetőségeket a hozzánk tartozó intézmények (a kutatás, a felsőoktatás, a közoktatás és a közgyűjtemények, múzeumok) számára elérhetővé tegyük, illetve a szolgáltatások fejlesztésében is az innovációra építve aktív és meghatározó szerepet töltsünk be. Azért dolgozunk, hogy az előadásomban felvázolt – néha talán még nagyon távolinak tűnő – lehetőségek napi rutinként legyenek jelen a kiszolgált intézményeink életében a nem is olyan távoli jövőben.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.