Horváth Ádám

Az oktatás jövője – már ma

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget. Az elmúlt két napban nagyon sok előadáson hallhattunk arról, hogy mi az oktatás innovációja. Kerekasztal és workshop is volt ezzel kapcsolatosan, és az innovációhoz hozzákötött kifejezésként valamiért nagyon furcsa módon, de mindig megjelent az, hogy rejtett. El is magyarázták az intézményvezetők, hogy ez egy olyan rejtett innováció, amit mindenki tud, de ne beszéljünk róla. Írjuk be valahogy a Krétába, és csináljunk úgy, mintha …, bábozzuk el.

Tehát nagyon sok olyan innováció zajlik ma az oktatási intézményekben, amit valamilyen úton-módon az intézmények el akarnak rejteni, hogy kifelé ne látszódjon. Ez egy nagyon fura helyzet, miért akarják elrejteni, hogy van innováció az intézményeknél? Oktatásszervezési, finanszírozási és egyéb okok azok, amelyek idevezetnek, és ez bizonyos szempontból korlátozza azokat az egyébként meglévő fejlesztési energiákat és ötleteket, amelyek az intézményekből spontán feltörnének, mert a valós, a felismert igényekre az intézmények elég sok innovációval próbálnak reagálni.

A következő előadásban egy olyan innovációs gyakorlatot vagy jó példát szeretnék bemutatni, ami belefér az oktatási rendszer keretei közé, és van rá példa, hogy bele lehet vezetni akár a Krétába is. Ahhoz, hogy ezt jobban körbe tudjuk járni, mindenképpen érdemes megnézni, hogy mik azok a kihívások, amelyekre ezek az innovációk válaszolnak. Ennek az előadásnak az összes diája gyakorlatilag tegnap este állt össze. Azért, mert tegnap volt egy olyan workshopunk, ami gyakorlatilag lehetővé tette, hogy ezt tényleg nagyon jól körbejárjuk és válaszokat kapjunk.

Az egyik nagyon fontos kérdésünk az volt, hogy mik azok a kihívások, amelyek miatt valamilyen úton-módon változtatni kell. Nagyon jól össze lett szedve, döbbenetesen rövid idő alatt, hogy

• a korszerű pedagógia hiánya,
• a lexikális tudás túlértékelése,
• a motiváció hiánya

jelentik a legnagyobb kihívásokat. Mindez nagyon jól reagál az elmúlt két nap előadásaira, hiszen ott is ezek a problémák vetődtek fel, és a végére még odaírtam, hogy a tantervi keretbe illeszthetőség is egy állandó olyan probléma, ami kihívásként jelenik meg az intézmények számára az innovációval kapcsolatban.

Érdekességként betettem ide egy olyan képet, amit a mi egyik Maker’s Red Box-os termékünknek, a Global Warningnak, az Education Alliance Finland tananyag minősítő cég által készített tananyagminősítéséből – ami egyfajta nemzetközi akkreditációnak tekinthető, minőségbiztosításnak – vágtam ki. Ha megnézzük a szempontjait, nagyon hasonlít az Oktatási Hivatal tankönyv akkreditációs szempontjaihoz, vagy legalábbis majdnem.

Látszik a következő képen, hogy alapvetően megjelenik benne a tantervhez köthetőség vagy kerettantervi beazonosíthatóság, a Subject Area, hogy melyik tananyagelemhez, tartalomhoz kapcsolható, de nagyon nagy területet kap benne az életvitelre való felkészítés, a karriertervezésre való felkészítés, a tanulás tanulásának a felkészítése, az információs technológiák használata, valamint természetesen a pedagógiai megközelítés és a learning engagement. Azaz, hogy mennyire képes egy tananyag bevonni egy diákot a tanulási folyamatba. Ezek bizonyos szempontból talán még hangsúlyosabbak is, mint az, hogy egyébként konkrétan mit is tanul a gyerek. Ez azért nagyon fontos, mert ebből az értékelési keretrendszerből származó eredményeket fogom bemutatni az előadás keretén belül.

A tegnapi innovációs workshop keretében az is elhangzott, hogy oké, de akkor milyen megoldásokat találunk, mi az, amit az intézmények tudnak alkalmazni arra, hogy valamilyen úton-módon az előbb bemutatott kihívásokra válaszokat találjunk. Számomra egy nagyon megerősítő és egy nagyon pozitív visszajelzés volt, hogy hihetetlenül gyorsan, azonnal sorolták a résztvevők, hogy valamilyen módon hétköznapi élethelyzeteken keresztül kellene tanítani, hogy a gyerekek úgy érezzék, ez releváns a számukra. Valamilyen tevékenységközpontú, gamifikált, a tanuló számára jutalmat kínáló megoldást kell biztosítani. Biztosítani kellene ehhez nyilvánvalóan a tanórai keretekből való kilépést is, ami azt is mutatja, hogy igazából nem lehet úgy bizonyos dolgokat tanítani, ahogyan most mi tanítunk, de vannak megoldások azért arra, hogy ebből hogyan lehetne kitörni.

Ilyen megoldás szerintünk a Maker’s Red Boxnak az az alkotópedagógiai programcsomagja, ami ezeknek a kihívásoknak a válaszaira egy példát kínál. Most nem terméket szeretnék reklámozni, még akkor sem, ha úgy tűnik, hanem inkább egy olyan megoldást, aminek a példáira ma már egyre több iskolában láthatunk jó gyakorlatot, hogy ezt hogyan is alkalmazzák, és hogyan kínál választ ezekre a felvetődött kérdésekre.

Megpróbáltunk – első lépésként – létrehozni egy olyan alapelv gyűjteményt, ami rögzíti azokat a tételeket, amelyek köré építettük ezeket a programokat. Ezek között az egyik legfontosabb volt – ami egyébként a workshopon is elhangzott –, hogy a gyerekek nem egyformák.

Valamilyen úton-módon reagálnia kell erre annak, hogy a gyerekek érdeklődése – mit látnak otthon, hogyan érkeznek be az iskolába – mind más és más, ezt valamilyen úton-módon be kell építeni a tananyagba, reagálnia kell rá a tananyagnak. Szintén nagyon fontos és változik – több előadás is szólt erről – az ismeretátadásnak a megvalósítása, a tudásépítés hogyan tud megvalósulni, és az egyszerű frontális ismeretátadásban ma már kevésbé lehet hatékonyan támaszkodni arra, hogy mi is marad majd meg a gyerekekben. Ezért nagyon fontos, hogy egy olyan megélt tanulási folyamatot tudjunk nekik biztosítani, amiben a saját élményeikhez tudják ezt hozzákötni. Nem megyek végig az összes alapelven, mert még a plusz időkeretből is kicsúsznék.

Ami nagyon fontos, hogy hogyan lehet, milyen keretek között lehet ilyet alkalmazni. Amit mi készítettünk, az 16 alkalomszor nagyjából két órányi foglalkozás, összesen 32 óra. Ha témahétben gondolkodunk, akkor egy témahét, hogyha tanórai keretek között akkor szépen el lehet osztani akár egy fél évre is, és akkor hetente két órában lehet ilyen foglalkozásokat tartani. De nagyon fontos, hogy valamilyen úton-módon több tantárgyat, több műveltségterületet átfedő megoldásokat, életszerű problémákat kell ebben alkalmazni, ha lehet valamilyen kerettörténet köré építve, amiben a gyerek megtalálja a saját érdeklődését. Négy különböző termékünk van:

• a Szuperhősök,
• a Zöld mérnökök,
• a Jövő városa és
• a Global Warning.

Egy-egy foglalkozásból láthatnak néhány kiragadott pillanatot.

Ezeken a képeken az látszik, hogy a gyerekek szuperhősöket hoztak létre, de valójában minden tanár, aki ránéz egy ilyenre és meghallgatja a gyerekeket, amikor arról beszélnek, hogy ez a szuperhős milyen képességekkel rendelkezik, akkor pontosan lehet tudni, hogy ők saját magukról beszélnek. Az a feladat a számukra, hogy azt mutassák meg, hogyha ők ismernének egy szuperhőst, saját magukat, akkor mi lenne az a szuperképesség, ami segítené őket a saját közösségükben, hogy valamilyen problémát meg tudjanak oldani. Rajzolnak, lézervágnak, kinyomtatják a szuperhősöket, készítenek egy éjjeli lámpát, amiben a szuperhőssé válás pillanata is megjelenik.

Sokan azt gondolhatnák, hogy játszanak a gyerekek, akkor mit is tanulnak egy ilyen foglalkozás keretén belül? Egy kerettörténeten mennek végig, a saját élményeiket is beledolgozzák a problémába, erre mindjárt fogok egy példát is mutatni. Csoportmunkát, együttműködést, szövegalkotást tanulnak, naplót kell vezetniük a diákoknak, miközben a szuperhőssé válás történetét feldolgozzák. Vannak olyan diákok, akik önmagában ennek a folyamatnak a keretében többet írnak, mint az előző öt évben együtt.

De itt nem ér véget, mert a lámpa megalkotásához geometriát, matematikát kell használniuk, elektronikát, programozást, életviteli ismereteket, szabályalkotást és fogalmazást, szövegalkotást is. Gyakorlatilag számos olyan ismeret és készség jelenik meg a program keretén belül, ami egyébként is az oktatásnak az alapfeladata. Itt viszont legalább élvezik is és szeretnék is megtanulni.

A következő kép az egyik budapesti javítóintézetben egy 14 éves fiút ábrázol, aki életellenes bűncselekményért került be a javítóintézetbe, leszúrta a haverját. Ebben a lámpában ő egy olyan szuperhőst mutat be, aki nyilvánvalóan saját magáról szól, aki az édesanyjának a sírja mellett ül egy padon. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor ráébred a saját szuperképességére. Ő ezt úgy fogalmazta meg, miután egy pár évet már eltöltött a börtönben, és miközben ő bent volt a börtönben, akkor halt meg az édesanyja, nem tudott kint lenni a temetésén, csak később tudott hozzá kimenni, hogy itt egy olyan szuperhős látható, akinek az a feladata a társadalmon belül, hogy megakadályozzon másokat abban, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, hogy ne lehessenek ott az édesanyjuknak a temetésén.

Utána ez a fiú egyébként azt is elhatározta, hogy könyvet fog írni, tovább folytatja a szuperhőssé válásnak a történetét, egy blogposzt sorozatban gyakorlatilag már több száz oldalnyi írást írt le. Soha előtte egyébként még nem írt hosszú összefüggő szövegeket, és nem is tudták volna róla elképzelni a tanárai, hogy ő egyébként valaha egyáltalán írni fog bármit.

A következő történetünk a Zöld mérnökök, ami egy Mars-utazásról szól, ez egy rövid utazás, mert azzal kezdődik, hogy lezuhannak a Marson, viszont nagyon gyorsan meg kell találniuk azokat a megoldásokat, hogyan lehetne életben maradni.

Nyilván az életben maradáshoz a homeosztázis, az emberi élet fenntartásához szükséges ismeretek nagyon nagy mértékben szükségesek. Kémia, biológia, programozás, robotika, fizika, technológia használat közben társasjátékot hoznak létre, különböző szerepeket kell betölteniük. Ennek keretében egy nagyon érdekes programban vesznek részt.

Az ezt követő program, amiről egy pár szót beszélnék: a Jövő városa. Ez egy olyan gyakorlat, aminek a keretén belül a gyerekek megépítik a jövő városát, amit lehet látni itt néhány képen, hogy ez hogyan is néz ki, hogyha már elkészült. Itt egy példát szeretnék csak elmondani.

A gyermekotthonos gondozásban lévő gyerekekkel is csináljuk ezt a programot, és ott az egyik gyermek azt mondta, hogy őt ez az egész egyáltalán nem érdekli, és ő egyetlenegy bombát fog csak beletenni, és fölrobbantja az egészet. Őt ne piszkálják ilyen feladatokkal. Nem ért egyet ezzel az egésszel. Mondtuk neki hosszas töprengés után, hogy akkor jó, de akkor tervezd meg azt a bombát, és egyeztesd a többiekkel, hogy hova is tennéd a városon belül. Olyan sokat kellett neki egyeztetnie, hogy hova tegye, hova ne tegye, hogy mégis hogyan kell kinyomtatni, hogyan tudja megtervezni magát a bombát, hogy számtalan visszajelzést, visszaigazolást és kapcsolatot kapott a többi gyerektől. Ha már te megtervezted a bombádat, akkor segíts nekem ezt a házat is megcsinálni, mert neked már ebben nyilván van tapasztalatod! A szerdai napon – az egyhetes programon közepén – végül is őt választották polgármesternek. Talán nem meglepő, hogy nem tervezett bombát, nem robbantotta fel a várost, viszont megtanult együttműködni másokkal, különböző szerepekben, valamilyen úton-módon egyezségre jutni, kompromisszumot kötni.

A Global Warning egy klímaváltozásról szóló tananyag. Ennek nagyon erős eleme a mérés, a tudományos megközelítés, a kémia, az adatalapú döntéshozatal, a fizika, a matematika, megjelenik a kutatás, a kritikai szemlélet, a validáció. Ezen belül nagyon erősen megjelenik az is, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokat tanulnak arról, hogy egyébként a nagy földi légkörzés, a szén-dioxidkör, a klímaváltozás összetevői hogyan járulnak hozzá a felmelegedéshez, ennek milyen hatása van, eközben nagyon kevés információt kapnak a levezető tanártól, és az adott információnak a nagy része is hamis, méghozzá szándékosan.

Tehát az általunk összeállított információknak jelentős része teljesen fals, azért, hogy szokják, és hogy föl tudjanak arra készülni, hogy hogyan tudják kiválasztani a megfelelő ismereteket, hogyan tudják validálni azokat. Ne fogadjanak el mindent csak úgy, ahogy van, és amit mondanak nekik. Ennek a tananyagnak a minősítését végezte el a finn minősítő testület és az előhívás, tudás, alkotás, konstrukció tengelyen mi 96%-ot kaptunk a 100%-ból, ugyanis nagyon-nagyon kevés olyan ismeretet adunk át, aminek egyszerűen csak az előhívás a feladata. Szinte mindenért meg kell küzdeniük a gyerekeknek, saját maguk hozzák létre a saját tudásukat ezzel kapcsolatosan. A tananyag ebben segít nekik, végigvezeti őket, miközben számtalan problémát kell megoldaniuk.

Nagyon fontos eleme ennek a projektnek is, hogy a gyerekeknek különböző szerepeket kell választani. Akkor, amikor egy tanteremben ugyanazt a feladatot csinálja minden gyerek ugyanabban az időben, és ugyanazt az eredményt kell hozniuk, abban nem sok egyeztetni való van. „Neked is az jött ki? Nem.” Ez egy nagyon kevéssé motiváló környezet, és nem készít fel arra a munkaerőpiaci elvárásra, hogy egyébként a munkahelyünkön általában a szomszéd asztalnál ülők nem ugyanazt csinálják. Szemben az iskolával, ahol mindenkinek ugyanazt kell csinálnia. Nagyon fontos, hogy olyan környezet jön létre, amelyben a különböző szereplők együtt tudják csak elérni az egész programnak a célját, de mindenkinek más az eszközkészlete, máshogy áll hozzá. Ezért csak az együttműködésen keresztül tudják a célokat teljesíteni. Ez szintén az oktatáson belül egy viszonylag ritkán alkalmazott, de nagyon fontos pedagógiai eszköz. Erre is magas pontszámot kaptunk, ami kifejezetten arról szól, hogy hogyan lehet az individuális és a kollaboratív megoldásokat egy tanulási folyamatba beleágyazni. Itt gyakorlatilag a teljes tanulási folyamaton keresztül nem egyedül, hanem mindig másokkal, de adott esetben egymásnak ellentmondva, egymással kompromisszumot kötve kell haladniuk.

Ennek a képnek a lényege, hogy Palau szigetére látogat el a kutatócsoport a Global Warning keretén belül, ahol a mesterséges korallokkal próbálják megmenteni a korallzátonyokat. Ennek kapcsán a tanulók egyrészt megismerkednek azzal, hogy máshol milyen problémák vannak, hogy ezeket hogyan lehet megoldani. Egyébként a projekt keretében mesterséges korallzátonyt kell tervezniük, és építeniük. Korallokat nyomtatnak 3D nyomtatóval, és az egész programot ők is modellezik. Az is nagyon fontos, hogy ilyen módon, nem passzívan ismernek meg dolgokat, hanem aktívan vesznek részt cselekvő programokon keresztül, és ezen keresztül építik fel a tudásukat.

A csoportmunka logikai feladatoknak a megvalósítása, a társasjátékoknak az alkalmazása magától értetődően szerepel a programban. Ugyanúgy tűnik, mintha ugyanazt az állomást kellene mindenhol végigjárnia minden egyes csoportnak, de nagyon sok elágazást biztosít a program annak keretén belül, hogy a diákoknak mik a saját élményeik. Gyakorlatilag a gyerekeknek a saját történetei befolyásolják az egész történetnek a végigvitelét. Ezért ez nem lineáris tanulási anyagként értelmezhető. Itt talán még azt emelném ki, hogy az anyag nagyon-nagyon jól differenciálható. A teljesen alacsony belépési küszöbű diákok is és a tehetséggondozásnak a legteteje is megfelelő kihívásokat talál egy ilyen típusú programban.

Nyilvánvalóan ugyanazon a programon mennek végig, de a nehézségeket gyakorlatilag a tanulóknak a tudásszintjéhez és a meglévő kompetenciaszintjéhez lehet igazítani. Itt szintén kiemelendő – a finnek is észrevették –, hogy mennyire erősen épít ez a tananyag a kommunikáció gerjesztésére. Állandóan azt várjuk el tőlük, hogy egymással beszéljenek, adott esetben külső szereplőkkel is valamilyen úton-módon kommunikáljanak, a kommunikáción keresztül szerzett ismereteket, tapasztalatokat is építsék be a saját tudásukba. Ez egy nagyon fontos eleme szintén a tananyag felépítésének, és ennek megfelelően egy egészen kiemelkedő pontszámot kaptunk a program értékelésénél.

Ha most mindenkiben felvetődik az a kérdés, hogy egy finnek által értékelt, ilyen csoportterápiára épülő programot hogyan lehetne a saját iskolájában is megcsinálni, és úgy sem lehet, akkor a következő része az előadásomnak arról szól, hogy pedig de.

Jelen pillanatban 150 iskola van Magyarországon, ahol ezt a módszert vagy ezeket a feltételeket már el lehet érni, és aktívan használják is ezeket a megoldásokat. Digitális tudásközpontokban, High-tech sulikban, a szakképzési centrumok a digitális közösségi alkotóműhelyeiben már adottak a feltételek ahhoz, hogy ilyen típusú pedagógiai programokat valósítsanak meg. És most két iskolai példát szeretnék bemutatni.

Az első, amit bemutatok, az egy bajai iskolában az Eötvös Alkotó Pedagógiai Műhely. Ők még '17-ben indították az intézményvezetői pályázatot azzal, hogy szeretnének egy alkotó pedagógiai műhelyt létrehozni. Hosszú időn keresztül, gyakorlatilag öt év alatt jutottak el odáig, hogy létrejött ez az alkotó pedagógiai műhely. Ennek a programját a Nemzeti alaptanterv technika, illetve a digitális kultúra tantárgyához illesztették, és egy szerencsés programkapcsolódás keretén belül sikerült felújítaniuk egy lerobbant épületet, abban kialakítani egy alkotóműhelyt, ahova az iskola diákjai át tudnak menni a technika, illetve a digitális kultúra óráinak a megtartására, amelyeket tömbösítettek és illesztve a kerettantervi keretekhez, de gyakorlatilag ilyen pedagógiai programcsomagokat valósítanak meg.

Nagyon jól látszik, hogy az óratervhez is illesztették, azaz elérhetővé tették az 5., a 6., a 7. és a 8. évfolyamban. Ebbe illesztették bele egyébként a mi „Jövő városa” programunkat, összekötötték a különböző elemeket, sőt bizonyos szempontból kicsit ki is egészítették az általunk adott programot. Itt a példa rá, hogy a Krétába is be lehet írni. Maruzsa államtitkár úr is meglátogatta ezt a műhelyt, és jóváhagyólag nyilatkozott a program megvalósítása kapcsán. Úgyhogy alkotóműhelyt alkotni nem kell félnetek, jó lesz.

Most a kóspallagi iskolának a példája jön, amely intézménynek a vezetője egyébként ott ül hátul, Moór Róbert. Őt lehet majd egyébként faggatni azzal kapcsolatosan, hogy ezt hogyan is sikerült végigvinni.

Nagyon fontos, hogy önmagában az intézményben nem egy darab tanár kitalálta, hogy egy ilyet szeretne, hanem az intézményvezetés, a tankerülettel való együttműködés is, továbbá egy nagyon széles platform kellett ahhoz, hogy gyakorlatilag ezeket végig lehessen vinni. Igaz, hogy ott egy picit bonyolultabb volt a feladat, mert több intézmény, több telephelyéről járnak össze a diákok, tömbösített heteknek a keretén belül gyakorlatilag a digitális kultúra tantárgyat egy-egy hétbe beletömörítve valósítják meg. Különböző projektekkel kezdték, csináltak saját okosház-programot, de végül is annak érdekében, hogy ne csak technológiai készségeket fejlesszenek, hanem egy nagyon jól leírt és a tanárok számára követhető programot tudjanak adni, végül ők is a Jövő városa programot használják, ami egy lefedését adja ezeknek a programoknak.

A rendelkezésemre álló idő elfogyott, úgyhogy visszaadom a szót elnök úrnak.

Nagyon szépen köszönöm a figyelmet.