Dr. Aáry-Tamás Lajos

Tradíció, innováció és jog az oktatásban

Köszönöm szépen, elnök úr. Nagy megtiszteltetés, hogy mindig itt lehetek ezen a konferencián. Még emlékszem, Debrecenben voltam az Aranybikában először, a ma 25 éves lányom akkor még óvodás volt. Külön köszönöm Kónyáné Tóth Máriának és Molnár Csabának, hogy mindig megszervezi ezt a nagyszerű rendezvényt. Ez nem egy konferencia igazából, hanem egy szabadegyetem, ahol összejövünk és őszintén beszélgethetünk a folyosón, az előadásokon, a workshopokon, a kiállításokon. Azért a huszonnégy esztendő az már tradíció!

Arra vállalkoztam, hogy néhány gondolatot megosszak önökkel, a tradíció, az innováció és a jog különleges metszéspontjában. A tradíció értelemszerűen kapcsolódik a tanár munkájához, szerintem nincs a világon olyan szakma, amelyik olyan mélyen gyökerezik a kulturális tradíciónkban, mint a tanáré. Aki akar, sem tud eltekinteni az elődeitől. Azoktól a rég elhunyt magyaroktól és európaiaktól, nyugatiaktól, akik tettek, gondoltak valamit, és ezek hatással vannak az életünkre és hatással lesznek azokra a gyerekekre, akiket tanítanak. A tanári munka kapcsán tradícióról beszélni értelmes vállalkozás, azt gondolom. Nézzük meg egy kicsit, hogy ma hogyan áll ez a kérdés, néhány idézetet fogok felolvasni ezekből a kötetekből. Az első, amit megosztanék önökkel, az számomra nagyon kedves könyvből való, Kenneth Clark írta, ő egy kitűnő művészettörténész, a BBC szerkesztője. A 70-es években egy nagyszerű sorozatot hozott létre a BBC-n a civilizációról, és megjelent egy könyv. Nem tudom, hogy újra kiadták-e, de szerintem antikváriumban megkereshetik. Javaslom Önöknek, hogy olvassák el. Különleges gondolatokkal indít. Azt mondja, hogy Gibbon egy kitűnő angol szerző hat kötetben összegyűjtötte a római birodalom történetét.

„Gibbon hat kötetet írt el a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról. Én erre nem vállalkozhatom,” – mondja Clark.

„De, aki elgondolkodik ezen a csaknem hihetetlen folyamaton, az megtudhat valamit a civilizáció mibenlétéről. Megtudhatja, bármennyire szilárdnak és teljesnek látszik is, valójában igen romlékony, elpusztítható. Mik az ellenségei? Elsősorban a félelem. Félelem a háborútól, az inváziótól, félelem a járványtól és az éhínségtől. Ez az, ami miatt nem érdemes építeni, nem érdemes fákat ültetni, vagy akár csak a jövő évi termésről gondoskodni.”

Kísérteties ezeket a '70-es években írt gondolatokat ma olvasni a civilizációnkról, mert az utóbbi néhány évben ezektől féltünk: a migrációtól vagy inváziótól, a járvány még itt van körülöttünk, a háború pedig a szomszédunkban. A gazdasági válság küszöbén vagyunk, ha nem is lesz éhínség, de azt gondolom, folyamatosan az jár az eszünkben, hogy fogjuk megteremteni az életünkhöz szükséges feltételeket.

Csak azért hoztam ide az idézetet, mert itt van számunkra a feladat –, hogyan tudjuk elvégezni azt a munkát, amit tanításnak hívunk – ezek között a feltételek között, amely – legalábbis Kenneth Clark, illetve Gibbon szerint – akár a civilizációnkat veszélyeztető környezeti ártalmaktól terhes. Érdemes végiggondolnunk, hogy mi lehet az, amit ilyenkor tennünk lehet.

Ebből a szempontból különleges volt hallani Freund Tamás akadémiai elnök előadását az első napon a bevezetőnél. Talán emlékeznek rá, arról beszélt, hogy egyedül az emberi agy képes feltenni a legfontosabb kérdéseket. Ha megfogadjuk az elnök úr tanácsát, akkor azt mondjuk, hogy fel kell tennünk a legfontosabb kérdéseket. Nem gubózhatunk be abba, hogy nem tesszük föl, hátha elmúlik fölülünk a veszély. Hátha nem történik velünk baj. Valószínűleg jobban járunk, ha már csak egyedül nekünk, embereknek adatott meg, hogy az agyunk révén feltegyük a legfontosabb kérdéseket, akkor ezeket tegyük is föl. Ez az én javaslatom.

Hogyan történhet a kulturális örökség továbbadása? Szintén használta a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ezt a kifejezést. Sokat beszéltünk itt is, hogy nem tudjuk az oktatás célját, és nem nagyon vitázunk a dolgainkról, de ha tanárokat kérdezünk meg, akkor azért azt mindenki elfogadja, hogy a kulturális örökségünk átörökítése igazából a tanár, a tanító egyik legfontosabb feladata. Mindannyiunk érdeke, hogy ez a kulturális átörökítés sikeres legyen.

Az elmúlt években egyre többet beszélgettünk arról, hogyan tud segíteni ebben az innováció. Hogyan keresünk olyan megoldásokat, amelyek korábban nem voltak. Hogyan keresünk megoldásokat olyan helyzetekre, amelyekkel korábban nem találkoztunk, és meg kell oldanunk. A járvány kitörésekor a digitális oktatásra való átállás is egy óriási oktatási innováció volt. Korábban sosem volt ilyen helyzet, és egyszer csak meg kellett tennünk, hogy egy hétvége alatt átállunk a digitális oktatásra. Egy csomó mindent a tanárok ezalatt az időszak alatt kitaláltak megoldásként. Érdemes ezt nem elfelejteni.

Az innovációnak az én olvasatomban akkor van értelme, ha ráépül a tradícióra. Nem szabad elfelejtenünk azokat az építőköveket, amiből a kultúránkat, akár a civilizációnkat együtt építettük. A jó innováció azt segíti, hogy újabb építőkő legyen, hogy tovább gazdagítsuk a civilizációnkat, de nem elfelejteni kell, amit eddig csináltunk, hanem arra kell építkezni.

Én nem akarok sokkal többet beszélni az innovációról, volt szó az elmúlt három napban nagyon sokszor, de egy dolgot említenék ebben a körben is, ez számomra nagy-nagy büszkeség. Csányi Sándor, az OTP vezérigazgatója elfogadta a javaslatomat, és alapított egy oktatási innovációs versenyt és díjat tanároknak. Úgy néz ki, hogy 2023 őszén lehet kiosztani az első díjakat, minden kategóriában, ahol pedagógiai munka folyik, díjazni lehet azokat a tanárokat, és a velük együttműködő gyerekeket, szülőket, csapatokat, ha úgy tetszik, akik az adott esztendőben sikeres innovációt folytattak. Erről fognak majd sokat hallani, nagyon bízom benne, hogy az a verseny és díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a tanárok megbecsültsége nagy legyen.

Hogyan segíti mindezt a jog? És most átállok a digitális technológiára, könyv helyett a telefonomról fogok felolvasni, megmutatom önöknek egy különleges kis szintézisét annak, amit az elmúlt 23 évben az oktatásról szoktam mondani.

„A tájékoztatás, az információk, szabályok átadása kiemelkedő fontosságú az oktatás világában. A tájékoztatáshoz való jog az oktatási jogok alapja. A közoktatásban a szülők, amint a gyermekük eléri a tankötelezettségi kort, de nem mérlegelhetnek szabadon, hogy járatják-e gyermeküket iskolába, óvodába, vagy sem. Alaptörvényben rögzített tankötelezettség miatt, annak fennálltáig a gyermeknek iskolába kell járnia. A művelődéshez való alkotmányos joghoz ily módon kapcsolódik egy alkotmányos kötelezettség, a tankötelezettség. Ezért kap különös jelentőséget minden információ, minden adat az oktatás világában.

A demokrácia egyik alappillére a jog uralma. Az iskola pedig a demokrácia része, ezért is érvényesülniük kell mindazon elveknek, értékeknek, amelyeket alkalmazunk az élet számos más területén. Az oktatás közügy, tehát a demokratikus közjogi vita részévé kell válnia. Ha kizárólag az oktatáspolitikusok és a pedagógusok között zajlik, az lehet érdekes, termékeny is akár, mégis kimaradnak belőle azok, akiket leginkább érint a gyermekek, a szülők vagy a leendő szülők, azok a választópolgárok maradnak ki, akik beleszólhatnak abba, hogy a képviselőik a rendelkezésre álló helyi, országos vagy uniós pénzeket hogyan használják fel különböző közszolgáltatások megszervezésére és működtetésére, a feladatok ellátására.

Az oktatásról sokan, sokat fogunk vitázni minél többen, és minél többet vitázunk, annál közelebb juthatunk a jó megoldásokhoz, de a hangsúly mégis a vitán van. Nem attól vagyunk ugyanis demokraták, hogy megtaláljuk a megoldásokat, hanem attól, hogy folyamatosan keressük azokat. Ezen vitáknak azonban van egy fontos feltétele, el kell fogadnunk a másik felet partnernek, ez pedig bizalom nélkül nem megy. „

Olyan különleges, mert gondolhatnák, hogy ezeket a mondatokat ma írtam, vagy nemrég. Kétségtelenül volt egy nyilatkozat a tüntetések kapcsán, amibe ezt beemeltem. Ezeket 2002-ben írtam, és minden évben volt alkalom, amikor ezeket meg kellett ismételni. Ma sem veszít aktualitásából, hogy a jog hogyan öleli körbe az oktatást, hogyan segíti az oktatást, hogyan lehet összefűzni a tradíciót, az innovációt és a jogot. Ugyanis félő, hogyha nem a jog fogja eldönteni a vitáinkat, akkor majd a hatalom, a pozíció, az erkölcs és az ízlés fog majd ebben dominálni. Azt gondolom, hogy ettől tarthatjuk távol magunkat, bízhatunk a jogban. Ahogy megpróbálhatunk egymásban bízni, ahogy kérhetjük az összes partnert, hogy bizalommal forduljanak a tanárok iránt.

Ha ezt a bizalmat akarjuk valahogy megérteni, hogy vajon mi is lehetne ennek az alapja? Két dolgot tudok elmondani. Az egyik megint civilizációs kérdés.

Van egy másik angol pasas, pontosabban skót, őt Nail Fergusonnak hívják, és ő is a civilizációról írt egy könyvet, Civilizáció. Nyugat és a többiek címmel. Reflektál is Kenneth Clarkra, azt mondja, hogy egyrészt ő művészettörténész, neki csak a reneszánsz és Michelangelo Dávid szobra tetszett, de ennél több a civilizáció. Nagyon izgalmasan beszél arról, hogyan tevődik át a nyugati civilizáció fókusza keletre, hogyan veszíti el a nyugat a civilizációs hatását, amit 500 éven keresztül birtokolt szerte a világban. Idézi egyébként Samuel Huntingtont, a kitűnő esszéista azt jósolta, hogy a „XXI. századot a civilizációk összecsapása jellemzi majd, amelynek során a kínai Távol-Kelet és a muszlim Közel-Kelet, sőt talán a korábbi orosz birodalom ortodox civilizációja száll majd szembe a Nyugattal.” 1996-ban írja Huntington ezt, és itt állunk 2022-ben, amint azt látjuk, hogy a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és az ortodox-orosz birodalom azokat az értékeket támadja, ami a mi nyugati civilizációs értékünk.

Érdemes ezt a könyvet elolvasni, nagyon sokat fogunk tanulni Távol-Keletről, és talán saját magunkról. De, ami a pedagógus munkájára, a konferenciánk témájára kifejezetten utal, és talán a tanár munkájának a jelentőségét meg tudja számunkra mutatni, az egy következő idézet. Engedjék meg, hogy ismertessem önökkel.

„Pedig még mindig ez a nyugati csomag nyújtja az emberiség számára a legjobb gazdasági, társadalmi és politikai intézményrendszert, amely leginkább szabadjára engedi az emberi kreativitást, hogy megoldhatóak legyenek a XXI. század előttünk álló problémái. Az elmúlt fél évezredben nem létezett olyan civilizáció, amelyben inkább megtalálták és kiművelték volna az emberi közösség félreeső szegleteiben született géniuszokat. A nagy kérdés az, vajon még mindig képesek vagyunk-e felismerni ennek a csomagnak az értékét. Egy civilizáció végül is nemcsak a központban álló pompás épületek miatt válik valódivá lakosaik számára, és nem is az azokban székelő intézmények olajozott működése miatt. A civilizáció lényegében az iskolákban tanított szövegekben él, amelyeket megtanulunk és a nehéz időkben újra és újra felidézünk. A kínai civilizáció egykor Konfucius tanítására épült. Az iszlám civilizáció, az alázat kultusza máig a Koránra épül. De mik lehetnek a nyugati civilizáció alapvető szövegei, amelyek éberen tartják a hitünket a szabad emberi lények szinte korlátlan hatalmában. Vajon sikerül-e ezeket megfelelőképpen átadnunk az ifjúságnak, amikor az oktatási szakértőink ódzkodnak a formális tudástól és a magolástól. Az igazi veszély talán nem is Kína, az iszlám vagy a széndioxid kibocsátás jelenti, hanem az, hogy elveszítettük a hitünket az őseinktől örökölt civilizációban.”

Kedves pedagógusok, az önök munkájának ez a tétje. Amikor a kultúráról beszéltünk, egy évvel ezelőtt én például Szőcs Gézát idéztem, aki a magyar kultúráról írt nagyon szépen. De ha lépünk egy lépcsőt és a nyugati civilizációt is a közös értékünknek tekintjük, akkor azt látjuk, hogy önökön áll vagy bukik, vagy az oktatáson áll vagy bukik, hogy a civilizációnkat átörökítjük-e, vagy sem. Ha valamiért támogatni kell a teljes tanári csapatot, az oktatást az óvodától az egyetemig, a tradícióink megtanulását, az innovációt, ami ráépül erre a tradícióra azért, hogy az emberi agyunk segítségével a kultúránkat át tudjuk örökíteni, akkor ennek az oka ez. Hogy továbbra is birtokosai legyünk annak a nyugati civilizációnak, ami úgy néz ki, hogy egyedül képes arra, hogy felkészítsen bennünket az előttünk álló nem kis problémák megoldására. Ebben kulcsszerepe van a tanárnak. Különleges talán tőlem hallani, hogy az oktatási ombudsman dicséri a tanárokat, de szerintem ennyi jó ember nincs egy szakmában sem, mint a pedagógiában.

Kérem, engedjék meg, hogy még egy könyvet elővegyek, és idézzek báró Eötvös József gondolataiból, aki nagyon sokat írt egyébként a pedagógiáról. De van egy idézete, ami kitűnően illeszkedik az európai civilizáció gondolatához és a tanár munkájához. Ez így szól:

„Jó anya után Istennek legnagyobb áldása az, ha jó emberek körében növekedünk föl, mert bizodalmunk az emberek iránt, mely földi boldogságunk első föltétele egészen ettől függ.”

A tanárok jó emberek, rengeteg jó ember van a magyar oktatás világában, ezt kellene nekünk megértenünk, erre kellene építenünk az oktatás teljes támogatását. És akkor talán a nyugati civilizáció lassabban csúszik keletre, vagy nem csúszik keletre és továbbra is birtokosai lehetünk az elődeink által létrehozott gondolatoknak, tetteknek, alkotásoknak. Én ehhez kívánok önöknek sok sikert és jó egészséget.