Verses István

10 éves az Erasmus+ program – eredmények, lehetőségek és kihívások

Sok szeretettel köszöntöm én is önöket. Talán két apropója van annak, hogy most itt állok önök előtt. Az egyik az, hogy 10 éves az Erasmus+ program, a másik pedig, hogy 20 éve vagyunk az EU-nak a tagjai, és többek között az EU-tagságnak is köszönhető, illetve a tagság előszobájának, hogy az Erasmushoz tudtunk csatlakozni.

„Eltekintve a csatornáktól, oktatástól, gyógyászattól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól… mit adtak nekünk a rómaiak?”[1]

Én nem egy székely viccet hoztam, hanem egy idézetet, és mindjárt el is mondom, hogy miért ezt az idézetet hoztam önöknek, és hogyan kapcsolódik ehhez az előadásomhoz. Ha azt az ismert kérdést, hogy „mit adtak nekünk a rómaiak?” átforgatjuk oda, hogy mit adnak nekünk a különböző fejlesztési programok, lehetőségek, akár az Erasmus+ többek között, akkor nagyon sokszor azt kell tapasztalni, hogy nem látjuk az igazi fejlesztési lehetőséget ezekben a programokban, nem élünk azokkal a lehetőségekkel, amiket ezek a programok biztosítanak nekünk. Az Erasmus+ esetében azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon sokan még mindig egy mobilitási programnak gondolják, miközben valójában az én meggyőződésem szerint ez nem egy mobilitási program, hanem egy nagyon komoly szakmafejlesztést, tartalmi fejlesztést lehetővé tevő program. Most arra szeretném kérni önöket a következő nagyjából 15–20 percben, hogy ennek a bemutatásában tartsanak velem, és meg fogjuk látni, hogy miért nem mobilitási program, hanem szakmafejlesztési program az Erasmus+.

Annak érdekében, hogy elhelyezzük egy picit, hol is helyezkedik el a különböző EU-s programok, fejlesztési források rendszerében ez a program, hoztam egy olyan ábrát, amely azt mutatja, hogy a 2021–27 közötti időszakban melyek azok a humán fejlesztést támogató programok az EU-ban, amelyek között egyébként az Erasmus+ is elhelyezkedik. Azért itt látszik, hogy a legnagyobb és a legismertebb – az Európai Szociális Alap – vagy akár a Horizont kutatási program egy jelentősen nagyobb méretű program, de ha összehasonlítjuk az Erasmust a különböző kultúrát, digitális átállást támogató programokkal, vagy akár az EU4Health programmal, akkor azt láthatjuk, hogy azoknak az összköltségvetésével vetekszik önmagában az Erasmus+. Nekem az a meggyőződésem, hogy ez a költségvetés, amivel most az Erasmus+ rendelkezik – a 24 milliárd vagy 26 milliárd euró, attól függően, hogy hozzászámoljuk-e az EU-n kívüli együttműködési alapokból származó plusz forrásokat is – csak azért ennyi, mert egy picit az európai pénzügyminiszterek is azt gondolják, hogy ez egy mobilitási program. Azt mondják, hogy az ESZÁ-ról azt tudjuk, hogy mire szolgál: alapvetően szociális, társadalmi, oktatási fejlesztésre, és azt is tudjuk, hogy a Horizont az egy nagyon fontos kutatás-fejlesztést támogató program, de az Erasmus+ az „csak” egy mobilitási program. Én azt gondolom, hogy ha megismerjük azt, hogy milyen valódi potenciál van a programban, akkor fogjuk látni azt, hogy talán a pénzügyminiszterek is meggyőzhetők lesznek arról, hogy egy picit nagyobb figyelmet és pénzügyi keretet fordítsanak a programra. A jövő tervezése ugyanis már elindult, hiszen a 2021–-27 közötti programozási időszak felénél vagyunk.

Van egy teljesen más vonatkozása is annak, hogy hol helyezkedik el az európai közvélemény megítélésében a program. Létezik egy 2018-as Eurobarometer-felmérés, amelynek keretében azt kérdezték meg az Európai Unió polgáraitól, hogy melyek a legfontosabb európai uniós vívmányok ma az EU-ban: ebben az Erasmust a harmadik helyre tették. Olyanok előzték csak meg a sorban, mint a négy legfőbb szabadság vagy a béke, és mindjárt a harmadik helyen ott van az Erasmus, és csak nagyon picivel marad le az euró. Ennek nyomán én azt gondolom, hogy az európai közvéleményben van egy nagyon pozitív szemléletmód a program iránt, ami nyilván részben abból is adódik, hogy lehet utazni, lehet világot látni. Mégis azt gondolom, hogy ezt a fajta potenciált is afelé kell irányítani, és úgy kell kihasználni, hogy hogyan tudjuk mi, szakemberek, akik egyébként az iskola világával foglalkozunk, a programban meglátni a fejlesztési lehetőségeket.

Ma az Erasmus az egyetlen olyan európai uniós szakpolitika, ami a tagállamok közötti együttműködést szolgálja az oktatás területén. Nagyon sokféle vonatkozása van a programnak. Valóban ide tartozik az is, hogy hallgatói mobilitások vannak, meg ifjúsági cserék vannak, vagy akár a DiscoverEU, amit névről kevesebben ismerek, de ha azt mondom, hogy ingyenes vonatjegy, amivel a 18 évesek bejárhatják Európát, akkor már szerintem sokkal többeknek lesz ismerős. Tehát igen, ez a része is megvan a programnak. Az, hogy egyetemisták elutaznak külföldre, és ott akár buliznak és jól érzik magukat, ez is a programhoz tartozik, de azért nagyon fontos megemlíteni azt, hogy az olyan zászlóshajó kezdeményezések, mint például

• az európai egyetemi szövetségek, ami az egész európai felsőoktatási térség átalakítására szolgál;
• a szakképzési kiválósági központok, amelyek nagyon komoly térségfejlesztési potenciált jelentenek egy-egy tagállamban;
• a közös mesterképzések megint csak a felsőoktatásban;

a programnak a rendszerátalakító, az oktatási rendszerformáló vonatkozásait állítják előtérbe. Az Erasmus+ a tagállamok oktatáspolitikájára is hatást gyakorol.

Ha csak arra gondolunk, hogy Németországban ebben a programszakaszban az Európai Szociális Alap oktatási forrásait teljes egészében áttették az Erasmus-programba – gyakorlatilag lemondva arról, hogy az ESZA keretei között költsék el ezt a pénzt, és azt mondták, hogy ezt az oktatási, nemzetköziesítésre fordítjuk – akkor ez szerintem egy elég erős üzenet. Vagy említhetném a lengyel példát: Lengyelország az Erasmusban beadott jó minőségű, de forráshiány miatt elutasításra ítélt – tartaléklistás – projekteknek ad forrásokat az Európai Szociális Alapból. Azt gondolom, hogy ezek nagyon fontos indikátorai annak, hogy vannak tagállamok, amelyek nagyon-nagyon komolyan veszik az Erasmusnak a szakmafejlesztési lehetőségeit, és nagyon komoly, akár a programon kívüli forrásokat is áldoznak annak érdekében, hogy ez minél hatékonyabb legyen.

Beszéltünk arról, hogy 10 éves az Erasmus program: 2014 és 2024 között Magyarországra körülbelül 400 millió eurónyi fejlesztési forrást hozott, ami 160 milliárd forintnak felel meg. Én azt gondolom, hogy ez önmagában egy nagyon szép szám. Ha arra gondolok, hogy csak 2024-ben több mint 30 milliárd forint áll rendelkezésre a programban a különböző oktatás-képzési szektorok fejlesztésére, együttműködések kialakítására, akkor az is egy jól észrevehetően magas összeg. Körülbelül 350 ezren vettek már részt az elmúlt 10 évben a programban.

A felsőoktatásban ez egy teljesen bevett gyakorlat, az oktatás, a mindennapok, a felsőoktatás mindennapjainak a részét képező program, szinte minden felsőoktatási intézmény rendelkezik Erasmus Chartával. A szakképzés világa is nagyon aktívan vesz részt a programban. Talán el lehet azt mondani, hogy minden szakképzési centrum pályázott már az Erasmusban és részt vett a programban. A köznevelésben óriási fejlődésnek indult az elmúlt időszakban, mobilitási akkreditációt szerzett több száz intézmény, közöttük olyan kistelepülési intézmények is, mint Szederkény vagy Kóka iskolája. Azt gondolom, hogy ez már messze nem az elitnek a programja, hanem tényleg egy olyan program, ami a kistelepülésekhez, a központoktól távol élő tanárokhoz, gyerekekhez is elér. A források lekötése nagy arányú: ez az európai uniós programok közül talán az egyetlen, ahol majdnem 100%-os forráslekötést érünk el a megítélt támogatások tekintetében, és jelentősen túlpályázzák egyébként a pályázók a programot.

Mindezeket egybevetve akár azt is mondhatnánk, hogy egy olyan pályázatkezelő szervezet, mint a Tempus Közalapítvány, mi mást is tud még tenni ilyenkor, minthogy hátra dől és várja a pályázatokat, hiszen nincsen semmi egyéb, amit az Európai Bizottság, mint programgazda elvár tőlünk. Mi azonban itt élünk Magyarországon, és látjuk a szektoroknak, az iskolarendszernek, a szakképzés rendszerének a fejlesztési igényeit. Látjuk azt, hogy a pedagógusok, az intézményvezetők, a fenntartók milyen problémákkal küzdenek, és mi azt szeretnénk, hogy a program még inkább annak a szolgálatába tudjon állni, hogy ezeknek a kihívásoknak – mi itt Magyarországon – meg tudjunk felelni, és ezért nagyon sok mindent teszünk. Azonban a számokon, a résztvevői létszámokon, az összegeken túl nagyon fontos azt is megemlíteni, hogy az Erasmus+ nem valami olyasmi, ami tőlünk idegen és nagyon távoli célokat szolgál, hanem nagyon is a napi valóságban jelentkező oktatási, pedagógiai kihívásokra próbál válaszokat adni; azt lehet mondani, hogy ezekben teljes az összhang az EU és a hazai szakpolitikák között. Itt a táblázatban az első oszlopban azt látják, hogy a hazai köznevelési stratégiában tetszőlegesen kiválasztott fejlesztési célokhoz milyen olyan EU-s célkitűzéseket tudunk tenni, amelyek párba állíthatók egymással, és az Erasmus+-ban melyek azok a tevékenységek, azok a pályázati lehetőségek, amelyeknek a megvalósításával ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósítását tudjuk támogatni.

Tehát nagyon jól látható az, hogy teljes összhangban vannak a hazai oktatásfejlesztés irányai, szempontjai, illetve az EU-s irányok, magának a programnak az eszközrendszerével, ami rendelkezésre áll.

Engedjék meg, hogy a következőkben négy konkrét iskolát mutassak be, merthogy azt ígértem, hogy bemutatjuk egy kicsit azt, hogy honnan hova jutott el az ország az elmúlt 10–15 évben az Erasmus+ segítségével.

Elsőként egy felsőtárkányi iskolát említek, amely itt van Heves megyében, Egertől nem messze, és azt szeretné bemutatni, hogy mi az az út, amit bejárt. Aztán az összes többi iskola bemutatását is nagyjából erre a mintára szeretném megtenni: honnan kezdte az iskola, és hova jutott el. A felsőtárkányiak 2011-ben kezdték, néhány pedagógus mobilitásával, ami egy nagyon tipikus dolog. A cél egyébként az volt, hogy a nemzetköziesítést építsék be az intézmény életébe, és most már látjuk azt, hogy több mint tíz országgal, tíz európai intézménnyel van élő kapcsolatuk, mobilitásokat rendszeresen valósítanak meg, és annak köszönhetően, hogy a megszerzett tudásból mindenki profitál, tehát nem az a néhány pedagógus vagy akár néhány diák, aki részt vesz mobilitásban, új perspektívák és új inspirációk tudtak nyílni az iskolában.

A következő példa egy budapesti iskola (Újpesti Károlyi István Általános Iskola és Gimnázium): nem elitiskola, tehát nem lehet azt mondani, hogy feltétlenül attól, mert fővárosi, az átlagnál jobb helyzetben lenne. Ők is 2011-ben kezdték a pályázást. Mára akkreditációt nyertek, több mint 180 mobilitást valósítottak meg, 16 országban van partnerük. És amit nagyon szeretnék kiemelni, hogy az iskolában mára szervezeti, munkaszervezési változásokat is tudtak ennek a projekteknek következtében megvalósítani. Két nemzetközi koordinátor és egy öttagú projektmenedzsment team dolgozik azon, hogy ne csak szervezzék a mobilitásokat, hanem azokat a tartalmi fejlesztéseket is koordinálják, amelyek a projekteknek köszönhetően indultak el az iskolában.

A következő egy Nógrád megyei példa (Nógrád Vármegyei Szakképzési Centrum): azt nyugodtan el lehet mondani, hogyha hátrányos helyzetű térségeket kell keresni Magyarországon, Nógrád, Salgótarján környéke lehet ilyen. Ez egy szakképzési centrum, 2010-ben még a Leonardo programban kezdtek el pályázni, megint csak rövidtávú mobilitással, de mára már 14 országban valósítanak meg programokat. Megszerezték a konzorciumi akkreditációt, ami azt jelenti, hogy a SZC tudja segíteni, támogatni a tagintézményeit. Folyamatosan működnek együtt nemcsak oktatási partnerekkel, de nemzetközi cégekkel is; egy centrumszintű stratégiai gondolkodást tudtak kialakítani, és ennek a stratégiának megfelelően tudnak projekteket és fejlesztéseket megvalósítani az iskolában.

És végezetül egy egri példát szeretnék hozni. Az Andrássy György Katolikus Közgazdasági Technikum, Gimnázium és Kollégium 2007 óta van benne a programban, ők is a Leonardóban kezdték. Egy kolléga kezdte el ezt a munkát, talán egy lelkes kolléga, aki akkor ebbe bele mert vágni, és most már – amit tényleg szeretnék mindenképpen kiemelni – minden európai uniós tagállammal, 27 országgal van ennek az iskolának együttműködése. Azt gondolom, hogy ez egy hatalmas eredmény. Rengeteg pályázattípusban, nem csak mobilitásban, de mindenféle fejlesztő programokban vannak benne. Ők is vállalati együttműködéseket valósítanak meg, nemzetközi partnerekkel dolgoznak a fejlesztéseken, és egyébként folyamatosan reflektálnak is és értékelik a saját szerepüket, tevékenységüket. A nemzetközi kapcsolatok az egyik kiemelt terület, amit a visszajelzések szerint a legmagasabbra értékelnek az iskolában a diákok, illetve a pedagógusok.

Azt gondolom, hogy ezek a példák is jól érzékeltetik azt az utat, amit bejártunk a programban. De mi a probléma akkor? Mi az a kihívás, amivel nekünk most igazán szembe kell nézni, és amire reagálnunk kell? A következő ábra mutatja meg, hogy hol lehet megragadni ennek a problémának a lényegét. Az ábra azt mutatja, hogy jelenleg Magyarország, illetve az elmúlt éveknek az átlagában az adott vármegyében lévő iskolák hány százaléka adott be pályázatot, illetve ezek közül hányan nyertek. Ezek az arányszámok azt érzékeltetik, hogy az adott vármegye intézményrendszerének mekkora részét értük el a programmal: ebből látni fogják, hogy itt azért még van feladat, hiszen még a legjobban teljesítő Budapest, vagy akár Csongrád-Csanád (ami nem tudom, hogy miért ilyen kiugró) esetében is nagyjából 8-9 százalék az elérés a pályázatokkal, és akik tényleg részt vesznek és hasznosították a programot, ott nagyjából 5%-ot érünk el. Tehát ebből a szempontból még mindig csak a felszínt kapargatjuk.

Mik tehát a feladataink? Egyrészt el kell érni még több intézményt. Ennek azért vannak forráskorlátai: bár emelkedő tendenciát mutatnak az elérhető források, de nem mondhatjuk azt, hogy tömegével tudunk új szereplőket beengedni a rendszerbe. Mit tudunk tenni? Azt tudjuk mondani a pályázóknak, hogy csatlakozzon egy mobilitási konzorciumhoz: ebben az esetben az iskola fejlődik, miközben a terheket is leveszi a válláról a koordinátor, ugyanis a pályázatot nem neki kell benyújtania, hanem a konzorciumvezetőnek. Azt is tudjuk mondani, hogy csatlakozzon a helyi fenntartóhoz, próbáljon betagozódni valamilyen módon például egy olyan projektbe, amelyben a fenntartó pályázik. Tehát nagyon sok olyan technika van, amivel el tudunk jutni még több intézményhez anélkül, hogy még több intézménynek kellene számszerűen pályázni. Lehet a hatékonyságot, a minőséget javítani, tehát lehet a források kihasználását és a fejlesztési potenciált még komolyabban venni.

Ezek a szolgáltatások most kezdenek beérni. Az egyik ilyen, ami talán a leglátványosabb, az a mentorhálózatnak a kiépítése. Látják a térképen, hogy hol vannak ilyen mentoraink, éppen Egerben is. Minden régióban van egy mentorunk, ők segítik az iskolákat ennek a szemléletmódnak az elsajátításában, és ennek az átkeretezésnek a megvalósításában. Nagyon sok más egyéb szolgáltatást működtetünk. Például az EKKÉ-vel működünk együtt a tanárképzés nemzetköziesítésében, és az online felületeinken is nagyon sok képzési lehetőséget, információt osztunk meg.

Mint általában a plenáris előadók, én is szeretném felhívni az önök figyelmét, hogy találkozzunk a holnapi szekcióban. Jöjjenek el, és akkor további részleteket tudunk megosztani. Az időm lejárt, úgyhogy nem maradt más, mint hogy arra kérjem önöket, hogy ezt a fajta átkeretezést, ezt a fajta szemléletmódot sajátítsák el, ismerjék meg és adják tovább. Hogyha pedig találkoznak egy európai pénzügyminiszterrel, akkor mondják meg neki, hogy ez nem csak egy mobilitási program.

Köszönöm szépen.

[1] Brian élete, 1979