Késmárki Zsolt, Dr. Ringert Csaba, Türk László, Dr. Filus Erika, Földi Viktória

Eger csillagai – mit tegyünk, hogy megszólítsanak? – kerekasztal-beszélgetés újító kedvű pedagógusokkal

Résztvevők:

Dr. Filus Erika múzeumigazgató – Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, Kiskőrös

Földi Viktória közművelődési és múzeumpedagógiai osztályvezető – Dobó István Vármúzeum

Dr. Ringert Csaba igazgató – Dobó István Vármúzeum

Türk László tankerületi igazgató – Debrecen Tankerületi Központ

Moderátor:

Késmárki Zsolt szakmai vezető – Nemzeti Örökség Intézete

Késmárki Zsolt: Az imént láttuk a fogadóteremben Szász Attila rövidfilmjét, az Eger 1552 című alkotást, amely számos nemzetközi díjat nyert, és a körkérdésem nyomán megállapíthatjuk, hogy itt is mindenkinek tetszett. Azt mondtátok, hogy a szívetekig hatolt, jól érthető a tanulók számára, megfelelő a korosztálynak, és van benne egy drámai belső fordulat, amikor a kisfiú felismeri, hogy ez egy fontos történet. Egyikőtök – aki a szórványmagyarságból érkezett – azt mondta az imént, hogy nem csak pedagógiai szempontból, hanem személyes szempontból is fontos a film, mert az itt ülő erdélyiek, akik a szórványból érkezünk, szimbolikusan most is várakat védünk. A magyarság ott nagyon-nagyon kis létszámban él, és a tanítónak nap mint nap meg kell harcolni az összefogásért, hogy megmaradjatok, ezért az a mondat fogott meg a filmből, hogy „csak kanóc legyen”. Elmondtátok: pedagógiai szempontból is az volt a megkapó, hogy ezek a gyerekek mennyire átérezték a történelmet azáltal, hogy egy kicsit belecsöppentek a csatába, és hogy az egykori hősök – az ük-ük-ükszüleink – áldozata talán ahhoz is hozzájárult, hogy ők ma Magyarországon magyarként élhessenek. Engem az a mondat ragadott meg, hogy amikor már folyik a csata, akkor azt mondja a diák: ez még mindig nem az én tantárgyam. Itt érzem a diszkrepanciát vagy disszonanciát, hogy hoppá, itt a valóság, itt a realitás, próbáljuk a diákot visszavezetni a valóságba minden eszközzel, ahogy csak lehet, és még mindig azt mondja, hogy nem az én tantárgyam. Az első kérdésem arra vonatkozik, hogy milyen diákok érkeznek ide, ti látogatóként milyen befogadói állapotban kapjátok meg őket? Milyen a szemléletük, érdeklődési szintjük, habitusukl, felkészültségük?

Ringert Csaba: Ezt a múzeumpedagógia oldaláról Viktória kolléganőm tudja megválaszolni, a múzeum mint intézmény oldaláról nézve azonban van egy kettősség a rendszerben: a turisztikai és a múzeumi funkció keveredése, amelyeknek nagyon együtt kell élniük. A gyerekek inkább a turisztika miatt jönnek. Rengeteg osztálykiránduló diákunk van, akiket sok esetben azért hoznak el hozzánk, főleg az általános iskola közepe tájékán és a felső tagozat elején, mert az Egri csillagok kötelező olvasmány, az egri vár egy jó turisztikai célpont Eger városával együtt, amit kihasználnak a pedagógusok. Nemzeti emlékhelyként hozzánk ingyen el lehet jönni a MÁV-val, ami fontos, mert költségkímélő. Azt látom, hogy a várral és a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Programmal való találkozást nagyon pozitív élményként élik meg, mivel kötetlenül, nem iskolai keretben jönnek, itt nem kell a padba beülni, hanem részt vesznek a fegyverbemutatókon, a vezetéseken, az interaktív programokon. Ezt, ahogy a filmen is láttuk, nagyon jó szívvel, élményszerűen fogadják, és úgy érezzük, hogy komoly élmény számunkra. Azonban az a személyes tapasztalatom, hogy ahogy haladunk felfelé a korosztályban, egyre inkább csökken a befogadókészség. Tehát kevésbé tudunk úgy eljutni hozzájuk, mint mondjuk óvodás kortól kezdve az alsó és felső tagozatosokhoz. Az életkor emelkedésével csökken az érdeklődés. Tehát itt érzek én most nagy hiányt, és ebben nagyon jó az emlékezetpedagógiai program, hogy pont a hetediktől tizenegyedik évfolyamos korosztálynak szól, amelyet nekünk nehezebb elérni.

Késmárki Zsolt: Hadd idézzem ide az egyik mondatunkat, amit a Nemzeti Örökség Intézetében a NEP indításakor sokszor idéztünk: „Sokan akarnak inni a kút vizéből, de nagyon kevesen vannak, akik a kút ásására vállalkoznak.” Egy kicsit ilyen a mi küldetésünk. Földi Viktória múzeumpedagógiai osztályvezetőként olyan helyzetben van, hogy naponta vállalkozik a kút ásására. Te milyen kihívásokkal találkozol a gyerekek oldaláról?

Földi Viktória: Azt, amit igazgató úr is hangsúlyozott, hogy valóban egy olyan korosztályt tudunk megérinteni, amely eddig hozzánk nem nagyon jött. Alapvető célcsoportunk a 6. évfolyam, ami annak is köszönhető, hogy az Egri csillagok kötelező olvasmányként az irodalom szempontjából közelíti meg az egri várat, mint kultuszhelyet és történelmi emlékhelyet. Nagyon érdekes, ha a foglalkozásokat nézzük, akkor nem az irodalmi feldolgozás miatt jönnek, hanem a történelem, a helyszín érdekli őket. Tehát Gárdonyiból merítik azt a tudást, amelyre szükségük van, itt viszont a helyre kíváncsiak, magára az épített környezetre. A történelemórán is találkoznak ezzel a témával, de én azt gondolom, hogy valójában a középiskolások lesznek azok, akik már érettségire készülve egy sokkal tágabb, bővebb képet tudnak kapni a kora újkor világáról. Ezért nagy lehetőség számunkra, hogy egy olyan célcsoportot tudunk bevonni a NEP segítségével, akik eddig nálunk hiányoztak. Vannak óvodás csoportjaink is, nagyon fontos az érzékenyítés, mert kicsi kortól megszokják a múzeumi közeget, látják, hogy mit tud adni, hogyan kell viselkedni, milyen tematikák, kiállítások vannak. Ezt tudjuk kínálni az alsó tagozatosoknak. Náluk még kevésbé az elméletre, inkább a gyakorlatra van szükség: sok műhelymunkára, foglalkozásra, amelyekből tavaly 425-öt tartottunk, ebből több mint 200 volt a felső tagozatos, és csupán 63 a középiskolás. Idén a NEP-nek köszönhetően változott az arány: október 31-ig 100 középiskolás csoportunk volt, ami azt jelenti, hogy mélyebb történelmi tudást tudunk közvetíteni számukra, és maga a helyszín, amely igazán fontos nekik. Egy ilyen program részben kirándulás, olyan idő, amely tulajdonképpen az ő szabadidejük, tanórán kívüli oktatás.

Az imént láttunk egy rövid múzeumpedagógiai órabemutatót: 60–90 percet töltenek el kötött térben, majd pedig felfedezhetik a várat. És nagyon sokszor jön a kérdés, hogy merre induljunk el a négy és fél hektárnyi területen, mert bizony nem biztos, hogy mindent bele lehet sűríteni egy napba, és azért is fontos véleményem szerint a múzeumpedagógiai foglalkozás, mert irányt tudunk nekik mutatni. Ha a diák beletekint egy Dobó Istvánról szóló foglalkozásba, rögtön reflexiót kap, amivel tovább tud indulni, helyet tud találni magának ebben a világban. Bízom benne, hogy ezt tudjuk folytatni hosszú távon és egyre mélyebb pedagógiai tartalommal.

Késmárki Zsolt: Egy kedves iskolaalapító ismerősöm, aki nagyszerű iskolát csinált, azt mondta, hogy az iskolaalapítás kezdetben karizma és lelkesedés, utána pedig egyszerű rendes ügyvitel. Mintha ez a kettő találkozna akkor is, amikor egy intézmény, például a Klebelsberg Központ egy tankerülete a „karizmára”, az üzenetre, a pedagógiai tartalomra figyelve megpróbál precízen, szakavatottan, ügyesen, de hivatalként szervezni. Türk László igazgató úr a debreceni tankerületben ezért felelős. Hogyan látod ezt az országos emlékezetpedagógiai programot szervezői oldalról, és egyszersmind történelemtanárként is?

Türk László: Köszönöm én is a meghívást, és hangsúlyozom, a tankerületi központok hálás feladatot kaptak ezzel a programmal. Valamennyi tankerület részt vesz ebben, mind az állami, mind az egyházi fenntartókhoz kapcsolódva. Eddig tőlünk, a debreceni tankerületi intézményekből 1400 tanuló járt a várban.

Fenntartóként nagyon fontosnak tartom ennek a programnak a pedagógiai hozzáadott értékét. Mindegyik korcsoportnak van előnye és hátránya. Én pártolnám a tankerületek szervezői és kontroll szerepét, mert változás, kilépés, elmaradás esetén közbe tudunk lépni azért, hogy valóban eljusson mindenki, aki szeretne. Valóban tapasztalom, hogy az alsósok mozgékonyabbak, hamarabb eljutnak ilyen foglalkozásokra, ezért örültem, hogy a kormányhatározatban a 7–11. évfolyam szerepel, tehát a középfokon tanuló diákok. Történelemtanárként az ember könnyen hiszi azt, hogy a tanteremben mindent jól meg tud tanítani, de közben beláttam, hogy milyen sokat ad hozzá a helyszíni tapasztalat, ami nem azt jelenti, hogy „elmaradnak az óráink”. Minden kezdet nehéz, augusztus végén ilyesmit szervezni különösen, ezt láttam az igazgatókon. De most, hogy már működik a program, azt látom, hogy a NEP egy sikertörténet, és bízunk benne, hogy hosszú távon is az lesz. Szükséges a szemléletváltás, hogy ez nem pusztán egy kétórás program, hanem a közös vonatozás, a közösségépítés is része ennek, maga az együttlét. Nagy lehetőség, hogy ingyenes a vasúti utazás, mert nem minden intézmény tud összeszedni erre több tízezer forintot. És ha a legjobb tanulókkal megáldott intézménynek összeszedik is, nem ez lenne a cél. A mi feladatunk fenntartóként az utazás koordinálása, és a visszajelzések begyűjtése is fontos.

Késmárki Zsolt: Amikor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr bejelentette a NEP indulását, akkor idézte a mottónkat, miszerint ez a program tulajdonképpen „három az egyben”, amely próbálja egyesíteni az iskolai történelemoktatás anyagát, az emlékhelyi tudástartalmi kínálatát, valamint a közösségépítő lehetőséget. Van itt köztünk valaki, dr. Filus Erika igazgatónő, aki a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeumban egyszer már nemrégen a Petőfi-emlékév kapcsán átélte, hogy mit jelent az, amikor diákcsoportok árasztják el az intézményt. Összefoglalnád, hogyan éltétek ezt meg?

Filus Erika: A 2022/23-as tanév volt a Petőfi-emlékév, és ebben Kiskőrös – benne a mi intézményünk is – oroszlánrészt vállalt, amely ugyan kicsi, de 2023-ban közel 500 csoportunk volt, rengeteg foglalkozás, rengeteg tárlatvezetés, összesen 42 ezer látogatóval, ami az évi átlag több mint kétszerese. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve vágtunk bele mi is az emlékezetpedagógiai programba. Nagyon örültünk annak, hogy a pilotprogramban is benne voltunk, és elkészült hozzá a módszertani tananya g. Nálunk az a technikai probléma, hogy Kiskőrösre nem lehet vonattal eljutni, ezért várjuk a Budapest-Belgrád vonal elkészültét. Az iskoláknak nagyon vonzó célpont lennénk, és az emlékévi nagy érdeklődés ezt jelzi előre.

Késmárki Zsolt: Hogyan tapasztaljátok: egy jövőorientált generációra, akiket már meghatároz a kulturális korszakváltás, a digitalizáció, a mesterséges intelligencia, milyen pedagógiai eszközökkel lehet hatni? Milyen eszköztáratok van ehhez, és milyen fejlesztési irányokban gondolkodtok, hiszen úgy tűnik, hogy ami eddig volt, vagy ami régen volt, az nem biztos, hogy elég lesz a jövőben.

Türk László: Épp a minap vettem elő az általános iskolás történelemkönyvemet, és ahhoz képest a mostani összehasonlíthatatlanul jobb, de alapvetően az eszköztár a pedagóguson múlik. Ma az egész világ szinte egy interaktív táblára hasonlít az én padon lévő tankönyvemhez képest, és alig tudjuk, hogyan tudjuk a digitáliát tovább színesíteni. Az biztos, hogy motiválatlanul nem lehet. Személyesen engem az ötödikes diákok lelkesítettek legjobban, ott olyan a tananyag is, hogy könnyen közel hozható.

Késmárki Zsolt: Nekem különösen rokonszenves, hogyha egy fenntartó, szervező intézmény vezetője is képviseli azt, hogy milyen fontos az élet, a lelkesültség, az élmény. De lehet, hogy Viktória vagy Csaba is tudna esetleg ahhoz még pár gondolatot mondani, hogy a részvétel, a bevonódás szempontjából milyen hatótényezőket, eszközöket, módszereket, szituációkat, fejlesztéseket láttok még fontosnak?

Földi Viktória: Változik a világ, változnak benne a gyerekek is. Mi a Covid után éreztük, hogy újra kell gondolni a foglalkozásainkat. A bezártság után és az online tanítást követően megváltoztak a gyerekek, mivel bizonyos olyan készségek háttérbe szorultak, amelyek az otthoni online órákon nem tudtak működni, fejlődni. Emiatt sérült a kreativitás, amire a múzeumpedagógus kollégák is építeni tudnának, és amivel színessé tudjuk számukra tenni a programot. Az online világgal ugyan találkozunk, de konszenzus van abban, hogy a foglalkozásainkat nem lehet 100%-ban kiváltani a digitális eszközökkel, hisz a múzeum az arra szolgál, hogy a látogatók műtárgyakkal találkozzanak, és amikor tankönyvben a diák meglát egy festményt vagy egy sisakot, akkor itt megfoghatja, és valódi élményt visz haza, amire majd később is emlékezni fog, például az érettségin. Az online eszközök segítik a pedagógust az előkészítésben és a feldolgozásban, neki ez nagy segítség. Amit látok, az az, hogy sok esetben a középiskolásokat az életkor, és nem ritkán a szociális helyzet miatt néha nehéz szóra bírni, mert abban a korosztályban vannak, amikor nem akarnak beszélni. A múzeumpedagógus feladata, hogy az alatt a 60–90 perc alatt, amíg itt vannak, megszerettessük velük a témát és pozitív élményt adjunk, hogy vissza akarjanak térni, és később hosszú távon múzeumbarát felnőtt célközönséggé váljanak.

Ahhoz, hogy meg tudjuk őket ragadni és be tudjuk vonzani, nagyon jók az online gyors kis feladatok. Nálunk például a WorldWall-ok, tankockák színesítik a foglalkozást, amelyek azonnal helyzetbe tudják hozni a gyermekeket, és közben megismerjük a csoport dinamikáját is: kivel hogyan kell foglalkozni, ki mire reagál, azért, hogy a 90 perc végére mindenki sikerélménnyel távozzék. Például a NEP-en belül a kadét programban van egy olyan foglalkozásunk, amilyet még eddig nem csináltunk. Ez egy időszaki kiállításunk, az 1848–49-es megyei történéseket mutatja be, amihez egy alkalmazást használtunk, és kértük, hogy az osztályok hozzanak mobiltelefont, aminek nincs akadálya, hiszen oktatási célra használják. Öt főnek van egy mobiltelefon készüléke, és a kiállítási térben kell feldolgozni a látottakat, egy adott tárgyhoz eljutva. A 60 perces foglalkozás jól működik, de így is szükség van arra, hogy a múzeumpedagógus kolléganők kísérjék őket és irányítsák a figyelmüket. Ez a játék lehetőséget biztosít arra, hogy elhagyják a vár területét, elmennek a Széchenyi utcába, ott 48-as emléktáblákat, helyi vonatkozásokat keressenek meg koordináták alapján GPS-szel, közben nem tévednek el, a legvégén pedig eljutnak Lenkey János szülőházába, amelyet a múlt évben nyitottunk meg, és ott valóban a ’48-as helyi értékekkel tudnak megismerkedni. Úgy látom, hogy ez a másfél hónapnyi tapasztalat 17 csoporttal nagyon pozitív volt. De elsődlegesen az a fontos, hogy találkozzanak a műtárgyakkal, és továbbra is azt gondolom, hogy döntő a múzeumpedagógus személye, attitűdje is, hiszen meg kell nyernie a diákokat, sőt a pedagógust is nagyon sok esetben. El kell kicsit varázsolni őket.

Késmárki Zsolt: Igen, ősi tapasztalat, hogy az egyik ember vezeti el a másik embert egy témához, a tudáshoz, nem pedig a gép. Gondolom, hogy Ringert Csaba igazgató, intézményvezető úr fejében is formálódnak már a jövő tervei, a fejlesztési koncepciók arról, hogy mitől lenne a Dobó István Vármúzeum még látogatóbarátabb vagy pedagógiailag innovatívabb. Milyen irányba gondolkozol, mint emlékhely-igazgató?

Ringert Csaba: Ez nagyon nehéz kérdés. Egy pillanatra még visszatérnék kolléganőm gondolataira. Két alkalommal is készítettünk felmérést a Covid alatt a gyerekek körében arról, hogy milyen az online múzeumnézés elfogadottsága a körükben, és hajlandók-e csupán online formában megnézni egy múzeumot. Egyértelműen, 95% fölött az volt a válasz, hogy nekik a valódi, élő műtárgy, az épített és szellemi kulturális örökség megtapasztalása sokkal fontosabb, mint az online tér. Nem igazán tudják elképzelni azt, hogy csak online térben tájékozódjanak – ezt a Covid közben és után mondták. Tehát nagyon mély nyomot hagyott rajtuk ez az időszak, és komoly igény mutatkozik a gyerekek részéről arra, hogy kiszakadjanak egy kicsit az iskolai környezetből. Hiszen csak a saját életemre gondolok vissza, én is arra vágytam gyerekként, hogy tudjak kirándulni, bandázzak a többiekkel, és ezekre nagyon jó szívvel emlékezem vissza. Nekünk pedig emlékhelyként az az érdekünk, hogy amikor ide eljönnek, akkor megszerettessük velük a helyet, és múzeumlátogatóvá, emlékhely-látogatóvá neveljük őket, és amikor hazamennek a családba, elmondják otthon, hogy milyen jól érezték magukat, akkor lehet, hogy olyan szülőknek mondták ezt el, akik egyébként nem éreztek belső késztetést korábban, hogy elvigyék a gyermeküket egy várba, emlékházba vagy szülőházba, netán a Parlamentbe, ahová egyébként el lehet jutni, sőt vannak családi ingyenes napok is.

Létezik olyan kormánydöntés, amely szerint minden emlékhelyen és múzeumban havonta kínálnak egy szuperkedvezményes családi napot, amivel élhetnek azok is, akik szociálisan vagy anyagilag hátrányosabb helyzetűek. A cél, hogy a gyerekek adják tovább azt, hogy márpedig ide vagy oda érdemes elmenni. Nekünk az a fontos, ha a látogatóbarátságról beszélünk, hogy egy múzeumban mindenféle szolgáltatást biztosítsunk, amelyek az ő egyedi igényeiknek, korosztályuknak megfelelnek. És itt gondolhatunk arra is, hogy a pihenéshez, a felfrissüléshez, a tízórai elfogyasztásához is legyen elég tér, mosdó, ülőhely. Van egy játékvárunk is az egészen kicsinyeknek, az óvodás korosztálynak. Egyébként ez a szülők szempontjából is fontos, mert a szülő akkor érzi jól magát, ha a kisgyermeke is.

A hetediktől tizenegyedikes korosztályig pedig azt gondolom, hogy fontosak a kis „kuckós”, elkülönülős, pihenős terek, ahol ellazulnak, majd utána újra figyelni tudnak. Az ilyen kis szigetszerű területek biztosítása fontos fejlesztési irány nálunk, ahol például van lehetőség ingyen wifit használni és megpihenni, majd így továbbmenni a következő foglalkozásra, ami segíti a koncentrációt. Az a nemzetközi tapasztalatom a környező országokban is, hogy várakban, nagy múzeumi negyedekben, amelyek tele vannak középiskolás diákokkal, ott tanyáznak a diákok, feltöltik a telefonjukat, beszélgetnek, fagyiznak, igazából mindegy is, mit csinálnak, milyen időt töltenek, de kellemes, kulturált környezetben vannak, lényegében bent a múzeumban, annak a kontextusában, ahonnan sokkal könnyebb lesz majd őket látogatóként behozni, mint az utcáról. Nálunk ez a fiatalos, látogatóbarát környezet még szerintem hiányzik a váron belül.

Késmárki Zsolt: Igen, a múzeumi térhasználat változásai nagyon izgalmasak, például amikor Kiskőrösön az ember bemegy a János vitéz Látogatóközpontba, akkor az ajtón belépve egy olyan útvonalat jár végig, ahol teljesen átélheti a János vitéz világát képpel, hanggal, mozgással, kicsi intim tereken át, kalandos, zegzugos folyosókon, amelynek attraktivitását elég nehéz lenne túlszárnyalni. Mi van még a kiskőrösi „varázstáskában”, ti mennyire haladtok így ebből a szempontból?

Filus Erika: Hál’ istennek sok jó dolog van nálunk, de hanyatt nem dőlhetünk, és a saját mércénk is magas. Az evangélikus templom mellett lévő, nagyon szép, patinás épületben lévő állandó kiállításunk a János vitéz történetét dolgozza föl. Egyébként épp idén van a mű megírásának 180. évfordulója, és óriási ötlet volt a városunktól, hogy fölismerték, hogy a Petőfi-művek közül az egyik legnépszerűbb ez az elbeszélő költemény, amely ugyan tananyag, de látjuk, hogy a gyerekektől ez a világ már messze van. Tehát onnantól kezdve, hogy már a régi hagyományos paraszti kultúra megszűnt (például a legeltető állattartás), már azt is el kell mondani a gyerekeknek, hogy mit csinál egy juhász. És ebből következően egy csomó minden mást is el kell magyarázni, ami szövegszerűen a János vitézben megjelenik. Erre reflektál ez a kiállítás is, és amikor kinyílik az ajtó, akkor egy mesevilágba csöppen a látogató. Figyelünk arra is – mivel szűk labirintusról beszélünk –, hogy mindig van bent egy múzeumi kolléga is, akivel 6–7 gyermek megy be, tabletet kapnak a kezükbe, mert bent interaktív a tárlat, a tableten meg kell osztozniuk, és ahogy végigmennek a patakparttól egészen Tündérországig, megélik azokat az állomásokat, stációkat, amelyeken keresztül Kukorica Jancsiból Tündérország fejedelme lesz, közben pedig teljes mértékben bevonódnak, szinte körbeöleli őket ez a tárlat.

Természetesen nagyon szép a grafika, nagyon szépek az installációk, elég modern gépészet van benne, 34 számítógép, két óriási projektor biztosítja az élményt: a hangok, fények, mind-mind hozzájárulnak ehhez a nagyszerű kiállításhoz. Látjuk a diákokat, amikor jönnek kifelé a végén: fülig ér a szájuk és ragyognak, mert annyira átélték ezt a történetet, és erre épül a teljes múzeumpedagógiai program. Miközben hetesével mennek be a diákok, a többiek sem unatkoznak, az emeleten manuális játékok vannak: próbáljuk azt az egyensúlyt megtartani, hogy lent van tablet és érintőképernyő, de az emeleten már csak kifejezetten manuális játékok, kirakók, tili-toli eszközök, párkeresők, társasjátékok találhatók, amelyek visszahúzzák őket a jelen világunkba.

Sokféle dolgot vihetünk ide, amennyiben igény van rá, de látjuk, hogy a középiskolások zárkózottak, nem szívesen nyílnak meg vagy mondják el társaik előtt sem a véleményüket. De a János vitézzel kapcsolatban például megrendezhetünk egy képzelt tárgyalást, amikor Jancsi úgy bünteti a zsiványokat, hogy rájuk gyújtja a tanyát, ami elgondolkodtat, megindíthat egy diskurzust, hogy jogos volt-e ez a büntetés vagy sem. Ennek kapcsán már erkölcsi kérdéseket is fel lehet vetni, és nagyon érdekes, hogyan reagálnak a gyerekek. Ahogy a kisebbek nőnek és nyiladozik az értelmük, egyre jobban érzékennyé válnak ezekre a témákra, rájönnek, hogy a világ nem fekete-fehér, nem lehet mindig egyértelműen kijelenteni a dolgokat. A látogatóközpontunk tehát egy valódi mesevilág, akárcsak itt az egri várról szóló film: ahogyan kinyílt az ajtó, nekem is nagyon a szívemig hatolt, pedig én már nem első alkalommal látom. Ilyenformán nálunk is megnyílik egy ajtó, és onnantól kezdődik egy külön világ, amelyből persze visszacsöppenünk, de a többi múzeumi egységünkben is az a célunk, hogy ha nem is ennyire impulzív élményt adjunk, de legyenek olyan pontok, amelyek mély benyomást gyakorolnak a látogatókra.

Az emlékmúzeumi kiállításunk a Hét év címet viseli. Ez Petőfi alkotói időszakát bemutató tárlat, csupán arról a hét évről, amikor az életmű megszületett. Van benne egy projektorral vetített, egész falnyi betűtenger a dagerrotípia másolatával, és ha megsimogatjuk a falat, akkor ebből a hullámzó betűtengerből idézetek rajzolódnak ki. Ha bal oldalon jelenik meg az idézet, akkor Petőfi saját magára vonatkoztatott önreflexív idézeteit látjuk, ha pedig a jobb oldalon, akkor vagy a kortársaktól, vagy az utókortól Petőfire vonatkoztatott idézetek. Nagyon érdekes, hogy ő maga mit gondol önmagáról, a kortársak és az utókor pedig nem mindig így látja, sőt ezek az értelmezések vagy megfogalmazások nem mindig pozitívak, merthogy Petőfi sem fekete-fehér karakter volt, hanem egy roppant összetett személyiség, nagyon bonyolult jellem.

Érdekes, hogy a diákok ebben mennyire magukra ismernek és elidőznek rajta. Az, hogy az anyag látványos, jó a hangháttere, olyan benyomást kelt, mintha meditatív szobában lennénk, és az a tapasztalatom, hogy ilyenek kellenek egy tárlatban. Ugyanilyen élményszerű a János vitéz mesénk, amelynek készültébe szerettük volna a helyieket is bevonni, hiszen, ha ők is ott vannak a kiállítás tervezésekor, vagy megjelennek benne, akkor a bevonódásuk és az érdeklődésük is más lesz. Ezért kiskőrösi általános és középiskolásokkal felmondattuk a János vitézt egy felvételre, és rajzoltattunk is velük. Ebből lett egy animáció, amely mellett el is tudnak időzni, ami a picikéknek is jó, meg a felnőtteknek is.

Én magam nagyon jónak tartom ezeket az interaktív megoldásokat, mert látványosak, kis felületen rengeteg információt tudunk tárolni, egy érintőfelületen könyvtárnyi anyag elfér, és szinte határtalanul lehet kutatni benne, hiszen a falakra nem lehet mindent korlátlanul kiírni. Azonban nem szabad, hogy ezek az eszközök teljesen túlsúlyba kerüljenek, mert egyrészt nagyon gyorsan fejlődik az informatika, az eszköztár egy pillanat alatt elromlik, elavul, nincs hozzá alkatrész, nem lehet javítani stb. Akkor jó, ha ezek inkább csak kiegészítői egy olyan tárlatnak, amely akkor is megállja a helyét, ha nyugdíjas csoport megy be, akkor is működik, és ha kicsik jönnek, és akkor is, ha áramszünet van. Én az egyensúly mellett vagyok úgy, hogy a digitális eszközök ne kerüljenek többségbe. De a megzenésített Petőfi-versek a Rackajam vagy a Bëlga előadásában nagyon hatnak: a gyerekek itt jönnek rá, hogy jé, milyen jó szövegek és dallamok ezek. Ja, hogy ezek Petőfi szövegek? Innentől kezdve aztán egészen másként nyúlnak majd a szöveggyűjteményben lévő szöveghez is, mert tudják, hogy ezt lehet énekelni is. Amikor hallgatják őket nálunk a fülhallgatón, mindig javasoljuk, hogy fényképezzék le a szöveget, és majd a Youtube-on keressenek rá. Több tanár jelezte, hogy az úton visszafelé már azt hallgatták, akárcsak egy hangoskönyvet.

Késmárki Zsolt: Köszönöm szépen, Erika! Sok továbbgondolásra érdemes mondatod volt. Gondolom, itt többen történelemoktatók, és tudjuk, hogy a történelemoktatásnak, de az emlékezetpedagógia, pedagógia részének mindenképpen célja az, hogy út legyen a jelenértéshez. Ahogy mondtad, hogy a világ nem fekete-fehér a tárgyalás kapcsán, vagy hogy Petőfi önreflektív volt, nem csak ilyen vagyok, hanem csak olyan. Ez a fajta reflexiós mozzanat, ez az emlékezetpedagógia lényege, mert ez nem pusztán osztálykirándulás-szervezés, hanem pedagógiai tartalom és tudásátadás.

Minden kedves résztvevőnknek köszönöm a beszélgetést.