2025 - Dr. Stéger Csilla PhD, Prof. Dr. Szántay Csaba, Vámos Ágnes, Horváth Áron, Dr. Aáry-Tamás Lajos, Dr. Pajtókné Dr. habil. Tari Ilona – A jó oktatás szerepe a diszruptív jövőben

Moderátor:

Dr. Stéger Csilla PhD, igazgató, a Közép-kelet európai oktatási tanácsadási csapat vezetője – PwC Hungary

Beszélgetőpartnerek:

• A kutatás/nagyvállalatok világából:

Prof. Dr. Szántay Csaba, a Magyar Tudományos Akadémia doktora; a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egyetemi magántanára; tudományos főtanácsadó, egészségügy- és oktatástámogatási vezető – Richter Gedeon Nyrt.

• A köznevelés képviselőjeként:

Vámos Ágnes főigazgató – Kökönyösi Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola

• A diákság képviselőjeként:

Horváth Áron frissen diplomázott Corvinus-hallgató – PwC Hungary

• Az oktatással kapcsolatos közszolgálatból:

Dr. Aáry-Tamás Lajos jogász; c. egyetemi docens – Eötvös Loránd Tudomány-egyetem; vendégoktató, tiszteletbeli professzor – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok Tanszék; óraadó tanár – Kolozsvári Protestáns Teológia; oktatási jogok biztosa – Oktatási Jogok Biztosának Hivatala

• A tanárképző egyetemek világából:

Dr. Pajtókné Dr. habil. Tari Ilona rektor – Eszterházy Károly Katolikus Egyetem

Dr. Stéger Csilla: Rendhagyó panelbeszélgetésünk témája: A jó oktatás szerepe a diszruptív jövőben. Ez a beszélgetés azért rendhagyó, mert egy tegnap lebonyolított zárt workshopról fogunk plenárisan beszélgetni.

Mielőtt a beszélgetést elkezdenénk, a diszruptív szót érdemes kicsit kibontani. Felmerülhet a kérdés, hogy miért beszélgetünk mi egyáltalán erről, hiszen az előző beszélgetés már a jelenben is elég érdekes és furcsa tendenciákat mutatott meg, és egyébként sem túl sokat lehet látni előre a jövőről. Mit jelent a diszruptív szó? A technológiák teréről érkezett ez a kifejezés, amely olyan technológiákat jelöl, amelyek megérkezésükkel teljes mértékig átalakítják a korábban megszokott működést. E területeken nem lehet a múlt trendjeiből következtetni arra, hogy milyen lesz a jövő. A diszrupció azt jelenti, hogy valamit eddig valahogy szoktunk csinálni, de most bekövetkeznek a változások, ezért hirtelen már máshogy kell eljárnunk. A jövő diszruptív jellegét kívánjuk az oktatás terén tágabb kontextusban megtárgyalni.

Tegnap délután 6-tól fél 11-ig egy hosszú és érdekes beszélgetés zajlott közöttünk e témában, erről fogunk most a teljes plénumnak beszámolni. A workshop elején volt úgy 30 perces, immerzív megmártózás képekben, fotókban, videókban, amik számos tényezőt, trendet mutattak, amelyek már most érzékelhetők a világban, amik előre mutatnak érdekes változásokat. A képek, a szövegek, a videók befogadása után kezdtünk beszélgetni.

Bevezetésként még annyit kívánok jelezni, hogy a panelbeszélgetés tagjai az oktatási rendszer különböző stakeholdereinek képviselőiként kaptak meghívást. Így lett egy diák/hallgató, egy pedagógus, egy munkáltató, egy az oktatási rendszer oldalán tevékenykedő és egy pedagógusképző résztvevőnk. Közösen próbálunk arról beszélgetni, vajon milyen lesz a jövő, illetve milyennek kellene lennie a ma iskolájának, hogy a fiatalokat felkészítsük egy ilyen jövőre. Először azt szeretném kérni a paneltól, meséljétek el, hogy a workshop elején milyen benyomások értek benneteket a jövőről. Kérem, hogy osszátok meg, hogy számotokra milyen volt az első 30 perce a workshopnak.

Prof. Dr. Szántay Csaba: Képzeljétek el a következő szituációt. Bementek egy különös szobába. A falokon rengeteg kép van a jelenről és a jövőről, hozzá magyarázó szövegek. A képek hihetetlen diverzitást mutatnak a fojtogató szegénységtől, a háborús helyzetektől, a mértéktelen fakitermelés és a környezetszennyezés okozta ökológiai katasztrófáktól, soha még nem látott időjárási szélsőségektől kezdve az elképesztő módon vizionált jövőbeli csúcstechnológiákon, a mesterséges intelligenciára épülő avatárokon át a fenntarthatósági szempontokra épülő ultramodern és ultrakörnyezettudatos városépítésig. Mindehhez egy képernyőn rövid dokumentumfilmek is jönnek folyamatosan, a képekhez hasonló tatalommal. Ez az egész így egyberakva, és elmerülve benne totálisan sokkoló. Totálisan. Döbbenetesek a kontrasztok az emberi identitásunkat mélyen és kiszámíthatatlanul befolyásoló, emberi magzatot a méhében hordozó terhes robotnő és az elképzelhetetlen nyomorúságban, egy minden szempontból lepusztult Földön túlélni próbáló társadalmi rétegek víziója között. Az egyik video például azt mutatta be, ahogy nemrég az emberiség történetében először sikerült globális hőtérképet csinálni a Föld teljes felszínéről. Ez a térkép hihetetlen pontossággal mutatja, hogy milyen hatalmas méretekben pusztítottuk ki az esőerdőket, a helyükön hogyan emelkedik a felszíni hőmérséklet, ezzel a katasztrófa szélére sodorva a globális ökoszisztémát. A mérnök, aki a hőtérkép egyik készítőjeként narrálja a videót, a beszéd közben elsírja magát: most először kaptunk globálisan átfogó, vizuálisan könnyen befogadható képet arról, hogy pontosan mit is műveltünk a világunkkal! Ezt a rendkívül borzoló információhalmazt ilyen fókuszáltan és ilyen kitekintésben látva tehát valóban sokkoló a jövő diszruptivitása, és valóban roppant súlyos kérdésként merül fel, hogy egy ilyen kaotikus jövőképpel mit tud kezdeni a most felnövekvő generáció, illetve mit lehet és kell kezdeni ezzel nekünk oktatási szempontból.

A tudomány művelőjeként én egész életemben azt éltem meg, ahogy a tudomány igyekszik válaszokkal, felkiáltójelekkel reagálni a világ tudományos kérdéseire. A tegnap délután 6 órától fél 11-ig tartó diskurzust mi is azzal a céllal rendeztük, hogy valamiféle felkiáltójeleket fogalmazzunk meg a diszruptív jövő nagy kérdéseire. Ehhez képest fél 11-kor úgy álltunk föl, hogy ki se láttunk az egyre-másra felbukkanó újabb kérdőjelekből. Ezt azért jelzem, mert ennek alapján a mai panelbeszélgetéstől is sokkal inkább az várható, hogy ráirányítja a problémára a figyelmet, mintsem világmegváltó megoldásokat fog kínálni rá.

Dr. Stéger Csilla: Ki szeretné folytatni a saját élményével?

Horváth Áron: Először is köszönöm a meghívást, köszönöm továbbá, hogy részt vehettem ezen a workshopon is, mert – ahogy Csilla fogalmazott – immerzív élmény volt. Úgy hiszem, hogy a generációm mindennapjait kaptam meg, de nagyon nagy dózisban, ugyanis minden nap olvassuk ezeket a híreket, minden nap szembesülünk velük, és tudjuk azt, hogy ezekkel nekünk kell megküzdenünk. A workshop egy pontján felmerült az, hogy kimondhatjuk-e, vagy ki kell-e mondanunk azt, hogy elcsesztük. És ki mondja ki? És a mi szemünkbe mondják vagy én is elcsesztem. Az, hogy én mit eszem éppen, azzal felelősséget vállalok-e akár a kortársaim felé, akár a jövő generációi felé, és az én döntéseim hogyan határozzák meg a fennmaradásunkat. Úgy hiszem, hogy – bár az elején letaglózott az egész, és bennem is sokkal több kérdőjel született, mint válasz – az az egy biztos, hogyha valamilyen iparág válaszokat tud nyújtani hosszú távon a fennmaradásunkra, esetleg a jólétünkre is, akkor az az oktatási rendszer, illetve semmi más nincsen, amihez kapaszkodhatnánk vagy nyúlhatnánk.

Dr. Pajtókné Dr. Tari Ilona: Valóban döbbenetes volt a tegnapi szembesítés azzal, hogy milyen mértékű a technológiai fejlődés, valamint milyen állapotban van ma a Földünk környezeti szempontból. A mai plenáris előadásomban már említettem néhány olyan kihívást, amellyel szembe kell néznünk a 21. században. Sokszor a tanárjelölteknek, az egyetemi hallgatóknak is összefoglaljuk általában azt, hogy milyen kihívásokkal találkoznak majd a jövőben, de tegnap a munkamegbeszélésen konkrét példákkal szembesültünk. Hallunk néha a médiában a technológiai vagy a környezeti kihívásokról, de sok esetben nem érintenek közvetlenül bennünket, ezért sokszor nem érik el az ingerküszöbünket. Viszont a tegnap látott képek, a tegnap hallott információk, valóban döbbenetesek voltak.

Amikor a kerekasztal-beszélgetésre történő felkérést megkaptam, sokat gondolkodtam azon, hogy mit is jelent pontosan a diszruptív jövő. Tegnap szembesülhettem vele. Sokkal fenyegetőbb, mint amit korábban gondoltam. A diszruptív jövő ― amit a tegnapi workshop függvényében most ezzel kapcsolatban elmondhatok ― az a jövő, amelyre az embernek már szinte nem is lesz hatása, vagy csak nagyon kevés. Volt egy kép a szingularitásról, amely arról tanúskodott, hogy hamarosan elérjük azt az időt (2045), amikor a technológia fejlődése olyan mértékű lesz, hogy azt az ember nem tudja befolyásolni. Azok a konkrét példák, amelyeket tegnap láttunk a fotókon és videókon, igazán elgondolkodtatóak voltak.

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Engedjék meg, hogy egy korábbi tapasztalatomat megosszam önökkel néhány mondatban, ami legalább olyan sokkoló volt, mint a tegnap esti néhány kép és videórészlet. 1997-et írunk, én a kisebbségi ombudsmannak voltam a munkatársa, és elhívtak bennünket egy európai uniós felkészítésre. Talán emlékeznek az idősebbek, akkor nagyon Európáról szólt mindenünk, csatlakozni kívántunk, ezért rengeteg felkészítésen vettünk részt. Az volt a különlegessége ennek a beszélgetésnek, ebéd után voltunk, és valaki jelezte, hogy a mezőgazdasági egyetemről fog érkezni valaki, és előadást fog tartani. Én nem értek ehhez a területhez, arra gondoltam, milyen ciki lesz, hogyha horkolok, mert hogy nem lesz érdekes, amit mond. Életem egyik legmeghatározóbb előadása volt.

Nemcsak a mezőgazdasági kultúrákról beszéltek Európa és az Egyesült Államok összehasonlításában, de egészen ledöbbentett. A technológia még régi volt, aki emlékszik ezekre a kivetítő gépekre, amelyekre átlátszó fóliákat lehetett rátenni. A professzor megmutatta nekünk, hogy a világban hol fog eltűnni a víz, hol van most víz és az emberek honnan fognak mozogni, hova a víz hiánya elől. 1997-et írunk még 2025 sehol nincs. Mi azt hittük, hogy ez egy utópisztikus jóslat, és nem hittünk benne. Egyikünk sem. Néhány évvel később, néhány évtizeddel később azt látjuk, hogy ez történik: a vízhiány – és a nyomában lévő szegénység – elől emberek milliói menekülnek oda, ahol azt hiszik, hogy van víz. Akkor még Magyarország a vizes területen szerepelt, de ma már szinte egész Magyarországon ezzel szembesülünk.

Amikor tegnap arról beszéltünk, hogy 2050-re bekövetkező kataklizmákkal szembesülünk, én most már elhiszem. Már nem tudom azt mondani, hogy: ejnye, majd meglátjuk azt még, hanem be fog következni. Szinte mindegy, hogy mit csinálunk. De ennek ellenére a beszélgetés azért izgalmas volt, mert nem engedtük, hogy letaglózzon bennünket, és sokkoljon. Olyannyira nem, hogy elkezdünk beszélgetni egész más területről érkező emberek, és azt gondolom, az ilyen fórum az igazi tanulság.

Vámos Ágnes: A tegnapi nap szintén én voltam, aki utoljára szólaltam meg. Azt gondoltam, pedagógusként itt nem tudok nagyokat mondani, aztán menet közben csak kiderültek olyan apró kis dolgok, igazságok, amelyek azért sok mindenre rávilágítanak: mit lehetne vagy hogyan kéne másképp csinálni. Az első gondolatom az volt – amikor megnéztem a képeket és a rövid videofilmeket –, hogy ezeket mi is megmutatjuk. Mi ezeket tanítjuk. Van ilyen tanóránk – földrajz, biológia –, ahol a fenntarthatóság, az ökológia, a természet-környezetvédelem mind-mind ott vannak. De senki nem hiszi el, hogy ez van. Ez olyan, mint egy science fiction. Tehát ez nálunk nincsen. Pedig ott van. Hát hol van? Van ez egyáltalán? Vagy csak egy mesterséges kép? Nem hisszük el. Mindaddig, amíg valamilyen része meg nem érinti a mindennapi embert… de nem érinti meg, mert nem megy ki a környezetébe, a természetbe, nincs, amit tiszteljen, nincs, amit szeressen, amit meg akarjon védeni. Tehát amikor bele se nézünk soha egy kútba, hogy itt víznek kéne lenni, amikor azonnal az a reakciónk, hogy egy hangyát eltaposunk, holott a szárazság miatt bejön a lakásunkba, hogy vizet keressen, és ezek teljesen kis apró dolgok, és mindaddig, amíg nem érezzük ezt napi szinten és nem találkozunk tényleg rettenetes napi katasztrófákkal mi személyesen, addig ez nem lesz számunkra valóság.

Dr. Stéger Csilla: Ilona szeretne reagálni.

Dr. Pajtókné Dr. Tari Ilona: Eszembe jutott – Lajos hozzászólása kapcsán – egy érdekes könyv, amit sok évvel ezelőtt olvastam, megosztom a jelenlévőkkel. A címe: Új tudatosság egy új világért. A szerző Kingsley L. Dennis arról ír, hogy mindig is voltak az emberiség történetében olyan civilizációk, amelyek nagyon magas szintet értek el, aztán ezek is hanyatlottak és elhaltak. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy science fiction. A szerző azt fejezi ki, hogy a mostani civilizációnk már a hanyatló szakaszban van. Oly mértékben degradálódik, hogy pár évtized múltán már azok lesznek előnyben, akik olyan helyen tudnak élni, ahol az élelmiszert maguknak elő tudják állítani, ahol lesz víz. Tegnap arról is láttunk képet, hogy milyen mértékben szaporodik majd az emberiség. A kérdés az, hogy a növekedés üteme megtorpan-e vagy visszafordul egy idő után, mert a természeti környezet is degradálódik és nem lesz elég élelmiszer. A szerző azt mondja, hogy kis sejtekből fog újjászületni a világ. A kis sejteket pedig azok a területek fogják megjeleníteni, ahol élelem és víz lesz.

Dr. Stéger Csilla: Ha most végignézek a termen, úgy érzem, világvége hangulatba kerültünk. Szeretném jelezni, hogy a bemutatott anyagokban az is szerepelt, hogy a tudomány, a technológia sok mindenre képes, sok mindent meg fog oldani. Inkább azzal összegezném, hogy mindannyian sokkolódtunk, mert azzal szembesültünk, hogy rendkívül nagy változások jönnek, párhuzamosan jönnek, sok jön, elképesztően más lesz majd a világ, de nem tudjuk előre, hogy milyen.

Mi is az, amire fel kéne készítenünk a fiatalokat majd a jövőben? Mit kellene most tanítani azoknak a gyerekeknek, hogy 2050-ben ők majd ügyesen helytálljanak a világban? Valójában nem tudjuk. Idáig jutottunk. Ekkor kanyarodott a beszélgetés arra, hogy akkor mi az iskola célja egy ennyire bizonytalan helyzetben? Erről beszéltünk valójában négy és fél órát, úgyhogy kérném, hogy körben mondjuk el, hogy kiben mi volt az a legfontosabb gondolat, hogy az iskolában valójában mire kellene koncentrálnunk.

Dr. Pajtókné Dr. Tari Ilona: Tanárképzésben gyakorlott emberként elárulhatom, hogy ez a kérdés nap mint nap foglalkoztat bennünket a kollégáimmal, akik közül sokan ülnek itt a teremben. Az előbb elhangzott plenáris előadásomban már utaltam erre. Először is tudnunk kell, hogy milyen a jó iskola. Arra kell felkészíteni a tanárjelölteket. Az biztos, hogy az iskola funkciója már nem pusztán az ismeretátadás. Bizonyára mindenki egyetért velem ebben. Meg kell tanítanunk a tanítványainkat tanulni, fel kell készíteni őket a jövő környezeti kihívásaira, amelyekről már beszéltünk. Nem ejtettünk még szót az értékválságról, a technológiai fejlődés okozta digitális szakadékról, vagy az információs túlterhelésről. Ahhoz, hogy diákjaink megtalálják a helyüket a gyorsan változó társadalomban, meg kell tanítanunk őket eligazodni az információk halmazában. Fel kell készíteni a tanárjelölteket arra is, hogy a jövőben más generációjú diákokat fognak majd tanítani. Úgy vélem, hogy nem az ismeretátadás a fontos, hanem az, hogy a tanár megtanítsa jól kérdezni, gondolkodni a diákot. Fontos, hogy a tanár be tudja vonni a diákot a tanítás-tanulás folyamatába. Amikor ez a gondolkodás megváltozik majd a pedagógusok körében – bízom abban –, hogy akkor az iskola is ehhez fog igazodni.

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen a lehetőséget. Az a különleges szerepem, hogy nem vagyok tanár. Jogász vagyok, és már 25 éve elmúlt, hogy szolgáltatunk az oktatás számára. Nem tudok kilépni ebből a körből. Az a különlegessége a kihívásainknak, amivel szembe kell néznünk, hogy vajon amikor az iskola céljáról beszélünk, akkor mik azok a keretek, vagy mik azok a segítőeszközök, amihez nyúlhatunk. Nagyon különleges, hogy gyakran felejtjük el, hogy az európai értékek képviselői vagyunk. Ha ma a mongol választásokról olvasnak, soha ne felejtsék el, hogy az a nyugati civilizáció terméke. Ha a vietnámi piacról érkeznek önöknek a telefonjára adatok, akkor a piac mint kifejezés – a mai értelemben – egy nyugati civilizációs kifejezés. Ma a világot a nyugati értékek uralják. Nincs olyan helye a világnak – néhány amazonasi őserdői kis csoportot eltekintve –, ahol ne a nyugati világ értékei regnálnák a világot. Úgy néz ki, hogy mi – európaiak – hajlandóak vagyunk ezt elfelejteni. Amikor megnézik a mesterséges intelligenciáról szóló európai jogszabálynak a preambulumát, akkor nagyon izgalmas szavakat láthatnak benne. Elvárjuk, hogy a mesterséges intelligencia tiszteletben tartsa az ember szabadságát. Méltányosnak kell lennie a mesterséges intelligenciának. Nem fordulhat az emberi jogok ellen. Ezek azok a szavak, amelyek a demokrácia alappillérét mutatják.

Ha nekem kellene javaslatot tenni arról, hogy mit tegyünk mondjuk 2050-ig tartó időszak föltérképezésében, akkor az én javaslatom az, hogy beszéljünk arról milyenek leszünk mi 2050-ben. A jövőkutatók azt mondják, hogy a jövő mindenképpen bekövetkezik. Ezt nem csak ők mondják, tudjuk. Ha elkezdünk erről beszélni és tervezni, akkor egyre közelebb leszünk ahhoz, amit megterveztünk. Egyre valószínűbb, hogy olyasmi következik be, amit mi szándékaink szerint megpróbáltunk magunknak megtervezni. Erre kellene fórumokat szervezni. Ez a konferencia mindig az ország egyik legjobb fóruma ezen beszélgetésekre, bárcsak lenne ebből havonta kettő minden megyében. Akkor érezhetnénk azt, hogy ezen fórumok létrehozzák a közös tanulást, tehát a diákot nemcsak bevonjuk ebbe, hanem együtt tanulunk a diákkal, mert – hogy a diszruptív hatást erősítsem – mindnyájan be vagyunk tojva.

Nemcsak a gyerekeknek van szorongása a klímahelyzettől, a háborútól, hogy hogyan fogunk élni a következő években, legyen-e gyerekünk vagy nem, egyébként ők azt mondják, hogy nem akarnak, vagy nagyon sokan azt mondják, hogy nem akarnak, hanem mi, felnőttek is bajban vagyunk, mert a fórumok azok nekünk is jók, hogy beszéljünk. Nagyon nehéz azt mondani, hogy a tanár majd beszélgessen a gyerekkel. Ő is be van tojva, ő is fél, ő sem tudja a választ a kérdésekre, és nem is válaszokat kell feltétlenül találnunk rövid időn belül, hanem a kérdéseket jól feltenni, ahogy Szántay professzor úr említette. Az európai civilizáció összes értékének a birtokában tudjuk ezt tenni. Ha figyeljük a szingapúriakat, irigykedhetünk rájuk, de nem leszünk szingapúriak. Megpróbálhatjuk megnézni, hogy a kínaiak a PISA-felmérés néhány elemében milyen jók, de sose leszünk kínaiak, vagy nem leszünk jó kínaiak. Mi európaiak tudunk lenni, az európai értékek alapján tudunk cselekedni, és ezt kellene mindig visszahoznunk magunkba, hogy erre képesek vagyunk. Innen kellene elindítani a beszélgetéseinket. Akkor már lesz esélyünk arra, hogy olyan világ legyen 2050-ben, amiről beszélgettünk.

Dr. Stéger Csilla: Ezzel kicsit azt mondtad, hogy maradjon az oktatás releváns ezekhez a problémákhoz, reflektáljunk erre az iskolában, próbáljuk ezt előhozni, hogy a szorongásból a beszélgetés tárgya tudjon válni, és megoldási lehetőség tudjon előjönni. Átadom a szót.

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Egyetlen egy dolgot mondanék, mielőtt tovább menne a mikrofon. Azt gondolom, hogy az iskola is legyen erről szóló hihetetlen kérdéssorozatoknak a fóruma. Az iskolában sok mindent meg kell tanulni, de lehessen ott is beszélgetni ezekről, le lehessen ülni, meg lehessen állni, ne siessünk, mert hova sietünk. Ne siessünk, mert ha nem állunk meg picit ezekről beszélgetni, akkor megette a fene, akkor csak Horváth Áront tudnám ismételni.

Prof. Dr. Szántay Csaba: Igyekeznék a Doomsday hangulatot kicsit pozitívabb irányba terelni. Őszintén hiszem, hogy az oktatási rendszerben van a kulcs. Egyszerűen muszáj hinnünk, hogy van esély arra, hogy kellő belátással és összefogással jó irányba mozdulhat a jövőnk. Ha nem is tudjuk megjósolni – hiszen a dolog elképesztő komplexitása és dinamikája miatt lehetetlen ez a jóslás –, hogy milyen lesz az emberiség jövője, nekünk most azzal kell foglalkoznunk, ami fölött kontrollunk van. Rengeteg dolog fölött nincsen. Nem tudjuk befolyásolni azt, hogy az argentin erdőket az argentin farmerek hogyan vágják ki. Azt viszont tudjuk befolyásolni, hogy a saját gyerekeinkkel mit csináljunk. Azért tudunk már most érdemben tenni, hogy reziliens, felelősen, kritikusan és precízen gondolkodó, önreflektív, önexpresszív, etikus, és – a saját egójukon túlmutató – érdekeket, illetve értékeket képviselni képes embereket neveljünk, akik, ha lehet, minél kevésbé szenvednek az egyre nagyobb méreteket öltő különféle mentális zavaroktól. Az ilyen embereknek mondhatjuk tiszta szívvel, hogy bár ezt mi jól elszúrtuk, rajtatok áll, hogy hogyan fogtok ebből kijönni, és ti ezt meg is tudjátok csinálni. A mi dolgunk most az, hogy legalább őket ne szúrjuk el. Úgy hiszem, a Richter Gedeon Nyrt. részéről próbálunk is – a lehetőségeinken belül – érdemi dolgokat tenni ennek érdekében.

Hadd hozzak erre egyetlen példát a cég gazdag közoktatás-támogatási portfóliójából. Van egy pályázatos programunk, a „Te és a Természettudományok” –, azaz TETT – természettudományos mese- és történetíró pályázatunk általános iskolásoknak és középiskolásoknak. A program ötletgazdája a Richter, szakmai együttműködő partnere a Szabó Szabolcs Alapítvány, eszmei támogatója az Oktatási Hivatal, fővédnöke Döbrentey Ildikó és Levente Péter. A TETT-pályázatot már ötödik éve írjuk ki és hihetetlenül nagy sikernek bizonyult, rengeteg neveléstudományi szempontból is fontos felismerést és tapasztalatot hozva. Ennek a programnak éppen az a komplex kompetenciákat építő személyiségfejlesztés a célja, ami – nyilván sok más, hasonló irányultságú kezdeményezés mellett – reményt adhat arra, hogy a jövő generációja elboldogul a disztruptív jövővel.

Nagyon kikívánkozik belőlem most egy rendkívül személyes történet, ami talán jobban rávilágít a TETT-ben – és más hasonló programokban – levő lehetőségekre. Bárki részéről egy saját történetet kigondolni, megírni és a világ elé tárni egyáltalán nem könnyű: a kreativitás mellett többek között alázatot, kockázatvállalást, bátorságot, elmélyülést, kitartást, kudarctűrést igényel, ráadásul az irodalmat és a tudományt egyszerre kell jól kezelni. Azt látjuk, hogy a fiatalok közül rengetegen azért ijednek meg a pályázástól, mert nem hisznek magukban. Nemrégiben egyik unokámtól, a tizenkét éves Dalmától, aki imád olvasni, megkérdeztem, hogy az remek, hogy ő ilyen „olvasós” típus, de tudna-e saját történetet írni. Dalma válasza: nem, mert ő nem kreatív. Gondoljuk bele magunkat ennek a válasznak a jelentőségébe. Egy tizenkét éves kislány azt hitette el magával, vagy azt hitették el vele, hogy ő nem kreatív. Mondtam Dalmának, aki nagyon szorgalmas kislány, tegye meg a kedvemért – és legyen ez egy kísérlet –, hogy mostantól egy héten keresztül minden nap leül egy rövid időre, és ír valamit – bármit, aztán meglátjuk mi kerekedik ki belőle. Egy hét múlva ismét találkoztunk, és Dalma csillogó szemekkel hozta a csodás kis történetet, amit írt. Ennek a látszólag apró epizódnak a hatására Dalma lelkében átkapcsolt egy kapcsoló: rájött, hogy képes valamire, ami addig rejtve maradt mind előtte, mind a környezete számára. Ezt a felismerést Dalma nem az oktatási rendszertől kapta, hanem egy látszólag nagyon egyszerű és máshonnan érkező impulzus hatására. A felé irányuló hit benne is önbizalmat ébresztett, és Dalma azóta történeteket ír. Hiszem, hogy az ilyen impulzusok sorsfordítóak tudnak lenni, ha kellő tudatossággal alkalmazzuk őket. Tehát azt gondolom, hogy többek között így tudjuk formálni a jövő generációját annak érdekében, hogy tényleg alkotó, minőségi módon legyenek jelen a saját életükben és mások életében.

Dr. Stéger Csilla: Ki szeretné folytatni?

Horváth Áron: Köszönöm. Igen. Szerintem az én generációmnak az alapélménye, hogy amikor bemegy az iskolába, bekerül az oktatási rendszerbe, akkor csalódni fog. Csalódni fog, mert nem azt kapja, amit várt. Nem válaszokat kap, és ha feltesz egy kérdést, ami esetleg kritikus, akkor büntetés jár, vagy legalább hallgatás, félretolás, maszatolás. Felmerül, hogy miért fordul egy diák a ChatGPT-hez ahelyett, hogy a tanárt kérdezné. Miért mondjuk azt, hogy ott van a Google, nem kell megtanulni. Azért, mert csalódtunk. Azért, mert csalódtunk abban, hogy akihez fordultunk, akiben megbíztunk, akiktől a válaszokat vártuk, azok nem válaszoltak nekünk. Ott ülünk túlzsúfolt termekben, iszonyatos mennyiségű anyaggal, de nem jut idő a kérdéseinkre. Márpedig mindenkit elérnek azok az információk, az a diszruptív jövőkép, ami körbevesz minket, leuralja a mindennapjainkat, és már az óvodásban is ott van a kérdés: akkor mi lesz? Szerintem ez az, hogy az oktatás mit tud képviselni, milyen új irányvonalat kellene képviselnie. Már elhangzott az, hogy gondolkodni tanítani, kérdezni tanítani, kritikusan gondolkodni tanítani, kreatívnak lenni és felhatalmazni a diákot, hogy kérdezzen. Együtt, közösen gondolkodjunk a közös problémáinkon.

Az már számomra – mint diák – teljesen mindegy, hogy most a csillagrendszer az alapvető téma vagy a mezőgazdaság. Gondolkodhasson mindenki a saját érdeklődési köre szerint a problémákról. Amikor arról van szó, hogy hogyan készít fel az iskola a jövőre, a jövő kihívásaira, akkor egy diák nem azt várja el, hogy konkrétan az adott kihívásra készítsenek fel minket, mert arra úgysem lehet. Arra készítsenek fel minket, hogy hogyan tudok tanulni, hogyan tudok fejlődni, hogyan tudom majd azt a kihívást kezelni, ami ma még nem is létezik. Fogalmunk nincs róla, hogy milyen kihívás lesz valójában, nemcsak 2050-ben, de lehet, hogy 2035-ről sincsen semmi fogalmunk valójában. Nem egzakt dobozos válaszokat várunk, hanem hogy bevonjanak minket és közösen gondolkodjunk már a nulladik ponttól, és ez nem érhet véget az egyetemmel, nem érhet véget a szakképzéssel, nem érhet véget az érettségivel, ez az egész életen át fog tartani, és ezt jobb lesz, hogyha mindenki nagyon hamar elfogadja, és ez jobb lesz, hogyha minél hamarabb elfogadtatjuk minden fiatallal is, hogy ez az egész életén át fog tartani, és az egész életén át kell tanulnia és fejlődnie.

Vámos Ágnes: Wow! Áronnal a tegnapi beszélgetés során is többször párhuzamosan haladtunk, hiszen – én a katedra egyik oldalán, ő meg az iskolapadban – ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. Például: miért nem szeret a diák iskolába járni? Iszonyatosan sok a tananyag. Minek kell ezt megtanulni? Legfeljebb ötperces vagy egyórás időtartamra rakja a fejébe, és – ezt nyíltan, természetesen, akár szünetben is – kimondja, hogy ezt 10 perc alatt megtanulom. Képes rá, de aztán nem is ér az egész semmit. Ha azt nézzük, hogy milyen tudásmennyiséghez kell eljutni ahhoz, hogy valaki érettségit tegyen, milyen lexikális tudást jelent az, az rengeteg.

A kolléga azt mondja: nincs rá idő. Ne kérdezd, ne tedd föl a kezed, maradj csendben, csak akkor szólalj meg, ha kérdezlek, haladjunk, haladjunk, haladjunk, mert még hú mennyi tananyag van …, Mit mond a diák? Például a már végzős: bezzeg ennél a tanárnál még csak a tizenegyedikes tankönyvnél tartunk, sosem fogjuk befejezni, milyen tanár ez, mert nem tanította még meg nekünk, pedig már tizenkettedikben vagyunk, hogy fogunk így leérettségizni. Pontosan azokat a pluszokat égetjük ki a gyerekből …. Te az Eötvösbe jártál, Budapesten – ha jól tudom –, én egy kisvárosi gimnáziumban vagyok tanár, de a diák már nem arra törekszik, hogy kíváncsi legyen, kérdezzen, hogy minél többet megtudjon a világból, hanem hogy „hanyast kaptam”. Sajnos az Áron által vágyott gondolkodását elkezdjük kiölni alsóban, majd felsőben.

Mi azokat a kulcsszavakat írtuk le a jövő iskolájához, hogy kíváncsiság, motiváció – az én számomra, mint természettudományos tanárnak – a természet tisztelete és megélése, tehát amíg nem viszek be egy birkaszemet, hogy azt felboncoljuk és megnézzük, addig marad a nem így szoktuk, az AI-jal megmutatjuk. Sokkal nagyobb élmény a gyereknek, amikor testközelből megéli. Nekem nincsen AI-szemem, mármint nem használok ilyet, de egy olyan tanulási élményt szeretnék nekik nyújtani, amivel megismerik, elfogadják és tisztelik a környezetüket, a természetet, a társaikat, önmagukat. Így tudnak majd előre lépni, mert utána már jön a saját belső inspiráció, hogy ezt is meg akarom tudni, utánanézek. Nálunk is van olyan diák, akit a kollegák leírtak, de amikor alvási problémákról volt szó, a kolléganőnek átadott egy olyan tanulmányt, amitől lehidaltunk: Te ehhez ennyire értesz? Igen, mert az érdekli. Lehet, hogy ő abban kiváló lesz. Csak nem kellene őket beskatulyázni vagy visszanyomni, hanem teret adni. De az időkorlát, az iszonyatos létszámú osztályok, amelyekkel dolgozni kell, a pedagógushiánnyal, a szakemberhiánnyal: ezek nehezen megoldhatók.

Dr. Pajtókné Dr. Tari Ilona: Kapcsolódva Áron hozzászólásához, elmondhatom, hogy zene volt a füleimnek. Megfogalmazódott bennem az, hogy meghívjuk őt egyszer az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem szakmódszertani alkotóműhelyébe, ahol a doktori fokozattal rendelkező szakmódszertanos kollégáim is olyan módszereken dolgoznak, amelyet elvár tőlünk a fiatalság. Úgyhogy Áron, szeretettel várunk! Csodálatos volt hallani ezeket a szavakat egy fiatalembertől, aki nemrég került ki a köznevelésből. Megfogalmazta azt, hogy milyen jó módszerek kellenek ahhoz, hogy úgy tudjuk felkészíteni a tanárokat, hogy a diszruptív jövőben megállják a helyüket. Gratulálok és köszönöm!

Horváth Áron: Én köszönöm a meghívást, és nagyon örülök ennek. Folytassuk.

Dr. Stéger Csilla: Így zajlott a beszélgetés tegnap négy és fél órán keresztül. Próbáltunk rajta maradni a célokon, de néha el-elkanyarodtunk. Most is próbáltam azt tenni, amit tegnap: jegyzeteltem a magam szempontjából, nyilván szubjektíven.

Összefoglalom tehát, amit mondtunk. Az oktatásnak hitelesen kellene beszélgetni a jövővel kapcsolatos kérdésekről, az európai értékek mentén kellene tovább gondolkodni, hinnünk kellene magunkban végre egyszer, az remek lenne. Gondolkodjunk arról, ami felett kontrollunk van, ne akarjunk olyat megoldani, amit nem tudunk. Erősítsük a reflektivitást, a kreativitást és legyenek a gyerekek jobban „kerekek” az iskolában, tanítsunk gondolkodni, de legalább engedjük őket gondolkodni, tanulni. Adjunk felhatalmazást, itt beszéltünk a diák és a pedagógus felhatalmazásáról is. Adjunk megkérdőjelezést – tegnap megtaláltuk ezt a szót, felírtuk, úgyhogy most visszahoztam. A megkérdőjelezés kapjon nagyobb szerepet, valamint a megtapasztalás (emlékezzünk a birkaszemre), és nekem nagyon tetszett az, hogy adjunk teret. Adjunk teret a pedagógusnak, adjunk teret az iskolának arra, hogy adjon helyi választ. Bennem a mostani beszélgetés és a tegnapi alapján ez az összefoglaló kép alakult ki. Végül szeretném, ha az utolsó kört arra használnánk fel, hogy megfogalmaznátok azt, hogy ti személyesen mit visztek ebből haza, és mi az, ami számotokra mondjuk holnaptól máshogy lesz, vagy amire törekedni fogtok.

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Tegnap este is, ma is, de már jó néhány éve ezen a konferencián nekem egy alapélményem, hogy hihetetlenül jó beszélgetni és vitatkozni. Generációk csaptak össze tegnap. Nagyon nehezen tudnánk visszaadni néhány beszélgetést, de az alapélményünk az volt, hogy jó.

Egymás fejéhez tudtunk vágni nehéz mondatokat is, de ezt valószínűleg így kell elkezdeni, ez így működött. Úgy álltunk föl az asztaltól, egy olyan értelmiségi csapat, a polgároknak egy olyan különleges kis kerekasztala, ahol a bennünket érintő fontos dolgokról beszélgethettünk. Mit viszünk magunkkal? Ilyet bárhol csinálhatunk. Nagymamának a kertjében meghívjuk a barátainkat, és kiderül, hogy a barátaink között nemcsak tanárok vagy óvónők vannak, hanem mindenféle rendű és rangú ember. Egy fröccs vagy egy grillezés közben tudunk ezekről beszélni. A gyülekezetekben, a kultúrházakban, a civileknél ugyanezt meg tudjuk tenni.

Itt az asztalnál a gazdaság szereplői közül a Pricewaterhouse Coopers egyébként is kiemelkedő abban, hogy az oktatás kérdésével profi módon foglalkoznak, a felsőoktatás, a fiatalok, a köznevelés generációja, van egy ilyen ombudsman, olyan sokfélék vagyunk, és nincs rossz kérdésünk. Mi mindannyian föltehetjük ezeket a kérdéseket. Akárhányszor kerítünk sort ilyen beszélgetésekre, mindig azt érezzük, hogy de jó volt. Nem biztos, hogy találtunk megoldást, de végre beszélhetünk ezekről. Aztán egyszer csak kiderül, hogy most született meg a megoldás. Ha holnaptól már az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen lesz egy különleges óra, ahol fiatalokat fognak meghallgatni. Ezek a pici dolgok iszonyatosan sokat tudnak számítani. Azt gondolom, hogy ezt el tudjuk vinni magunkkal. Tök mindegy, hogy ki a miniszterelnöke az országnak, vagy ki a felel az oktatásért. Üljünk le és beszéljünk a dolgainkról. A főnök nem szólhat bele, hogy a kertemben vagy a nappalimban miről beszélek, vagy hova megyek el beszélgetni a barátaimmal. Lehetünk nyugodtan autonómok, mert ha betojunk, akkor elcsesszük. Akkor a jövő nélkülünk fog bekövetkezni úgy, hogy semmilyen hatással nem leszünk rá. Minden rajtunk múlik. Ha van szegmens az országban, ahol autonómok az emberek, akkor a tanárok azok. Sokan úgy gondolnak önökre, mintha ez nem így lenne. Dehogynem! A legautonómabb emberek tudnak lenni a tanárok, sőt a legnagyobb hatást kiváltó emberek a világon. Nincs cég, amelyik ekkora hatást ki tudna váltani, mint a pedagógus. Úgyhogy a felelősségünk óriási, a lehetőségeink nagyok, bíznunk kell és hinnünk önmagunkban, és ezek a kicsi fórumok fogják létrehozni azt, hogy 2050-ben, amikor Marikáék, Csabáék meghívnak bennünket Egerbe, akkor hogyan beszélünk az oktatásról.

Dr. Pajtókné Dr. Tari Ilona: 2000-ben, az ezredfordulón azt hangoztattuk, hogy az elmúlt 50 évben a technológia fejlődése olyan mértéket öltött, mint az azt megelőző 500 évben. Akkor megdöbbentünk ezen. Most látjuk, hogy a technológia fejlődése exponenciálisan nő. Tegnap a workshopon és ma is beszéltünk arról, hogy mi és hogyan változik a világban.

Arról is beszéltünk, hogy mennyire lehet hatásunk a változásra és mennyire nem. Úgy vélem, hogy mindenki megteszi azt a saját területén, amit megtehet, akkor a lelkiismerete nyugodt lehet. A tanárképzés területén – a diszruptív jövőre tekintve – úgy vélem, hogy akkor jó a tanárképzés, ha gyakorlat- és értékközpontú. Ha folyamatos továbbképzés jellemzi. Ha felkészíti a tanárjelölteket, a pedagógusképzésben résztvevő oktatókat a jövő kihívásaira. Ha a digitális pedagógiai innovációkat folyamatosan beépítjük a tanárképzés és az oktatás folyamatába. Nagyon fontosnak tartom, hogy a tanárképzésnek szoros kapcsolata legyen a közneveléssel. Ne egy fellegvár legyen a pedagógusképző intézmény, hanem aktív, élő kapcsolata legyen az iskolákkal. Tanulási közösségeket, mentorhálózatot, szakmai tanuló közösségeket építsünk és erősítsünk együtt azért, hogy összefogva, egymást segítve helyt tudjunk állni a diszruptív jövőben!

Horváth Áron: Nekem volt pár vitám Lajossal tegnap este, de azzal engedett el, hogy maradjak naiv és higgyek. Ez nem a mi generációnk kizárólagos joga, hanem ezt javaslom önöknek is, hogy higgyenek valamiben, legyen az akármilyen kis ügy, kis hülyeség. Én hiszek az egyenlőségben. Hogy ez most mit jelent, hogy fogalmazzuk meg? Teljesen mindegy. De szeretném ezt még a saját gyermeki naivitásommal tovább vinni, és ezért küzdeni. Ehhez kaptam muníciót is, hogy milyen formában lehet ezt megtenni, de azt javaslom önöknek is, hogy találjanak egy-egy kis dolgot, amiben naivan hisznek, és amihez visszanyúlnak, mert az amúgy tényleg letaglózza az embert, hogyha csak katasztrófákat néz egész nap, és nincsen mihez nyúlnunk. Cselekedjünk kicsiben, gondolkodjunk nagyban, és maradjunk naivak, maradjunk gyermekiek, és higgyünk abban is, hogy együtt ezeket megvitathatjuk, ezeket a problémákat, és akkor egyről a kettőre tudunk jutni. Köszönöm!

Vámos Ágnes: Ez pedig jó lenne zárszónak. Még két gondolatot hozzátennék abból a székből, ahol legtöbbjük, önök is, ti is ültök: nagyon komoly szabályok és keretek határozzák meg a munkánkat, de ha emberek tudunk maradni, és az érzelmi intelligenciát nagymértékben tudjuk a gyerekekben fejleszteni, akkor az alapmódon meghatároz több mindent. Lehet a tankönyvben ez meg az, lehet a vizsgakövetelményben ez meg az, ha érzelmi szintjüket tudjuk fejleszteni, és tudunk úgy hatni érzelmileg a diákra, akkor bármit meg tud tanulni, bármire képes, és ilyen szuper diákjaink lesznek, mint Áron. Köszönöm.

Prof. Dr. Szántay Csaba: Az emberi psziché úgy működik, hogy most, a jelenben akarunk jól járni vagy a nagyon rövid távú jövőben, illetve a közvetlen földrajzi környezetünkben. Nem gondolkodunk hosszú távon és globálisan. Az első lépés, amit meg kell ugranunk, hogy képesek legyünk a hosszútávú és globális felelősség irányába átkapcsolni a tudatunkat. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy ez a kapcsoló legyen a kezünkben. A Dalmás kapcsoló.