2025 - Dr. Gloviczki Zoltán – A holnapután iskolája

Kedves kollégák!

Ma nem a Holnapután iskolája című könyvemről fogok beszélni, részben azért, mert abban alapvetően a tananyagról és módszerekről van szó, és arra számítottam, hogy ezen a konferencián erről nagyon sok szó fog esni, mint ahogy meg is történt. Ezzel együtt nyilván ezekhez a gondolatokhoz is kapcsolódom.

Mindösszesen néhány szót fogok kivetíteni. Ezek a szavak olyan szoros összefüggésben állnak egymással, és olyan bonyolult hálózatot alkotnak, hogy attól félek, ez is sok lehet. Mindenesetre tudom, milyen a jövő iskolája. Ehhez csak bátorság kell, és én bátor vagyok, hál' Istennek. És meg is állnék itt a hál' Istennek szókapcsolat mellett, mert az iménti kerekasztal-beszélgetésben körvonalazódó diszruptív sokk után azért két gondolat kikívánkozik belőlem.

Először is én magamban egyáltalán nem hiszek, de mint afféle, nem csak névleg katolikus ember hiszek a teremtő Istenben, és a népszámlálási adatok szerint ezzel 10%-ban vagyunk így ebben a teremben, tehát üdvözlöm azokat, akik pontosan tudják, hogy a mi jövőnk nem az, hogy állapotos droidok fognak a mélyszegénységbe taszítani minket, mert nem erre vagyunk teremtve. De ezt csak a 10%-nak üzenem. A másik 90%-nak azt üzenem, hogy a jégkorszak óta én nagyon sok ilyen kerekasztalt tudtam volna szervezni, ahol egy maroknyi különböző provenienciájú embernek levetítem, hogy a következő száz évben mi fog történni, és biztosítom önöket, hogy ennél szörnyebb hangulatban élték volna meg ezt az estét, és megállapították volna, hogy mindennek vége.

Kezdve a jégkorszakkal, és befejezve a második világháborúval. Az a helyzet, hogy van, amit tudunk mi erről a diszruptív jövőről, és ez mi magunk vagyunk. Ugyanis, ha eddig nem hallották volna, vagy nem hallották volna meg Csépe Valéria mai üzenetét, még egyszer elmondom. A homo sapiens sapiens nevű struktúra, amíg így hívják, addig ő ilyen. Nincs közbülső evolúció. Nincs olyan, hogy én a következő 30 évben a mesterséges intelligencia miatt más leszek. Ha más leszek, akkor majd nem homo sapiens sapiensnek fognak engem hívni, hanem mondjuk homo sapiens sub auspicio intelligentiae artificialis, hogy rendszertanilag rögtönözzek valamit.

Nem. Én ember leszek, én ilyen leszek, és épp ezért az első biztos dolog, amit a jövő iskolájáról tudok, hogy ez egy interperszonális jelenség, személyek közötti akcióra épülő jelenség. Miért tudom ezt? Azért tudom, mert ez biztos. Azért tudom, mert nagyon sokat beszélnek ezen a konferencián arról, hogy a mesterséges intelligencia milyen lehetőséget ad az iskola elé, milyen lehetőséget ad a jövő iskolájának, de hadd ábrándítsam ki önöket: a mesterséges intelligencia nem az iskola jövője. Az életmódunknak lehet a jövője. A tanulásnak is lehet bizonyos értelemben a jövőbeli lehetősége. Az oktatásnak is lehet bizonyos értelemben a jövőbeli lehetősége, de nem az iskoláé, mert az, amit a mesterséges intelligencia meg tud oldani, az pont az, amit innentől kezdve nem az iskolának kell megoldani. Ami az iskola marad, az az, amit a mesterséges intelligencia nem tud megoldani, és ez a személyek közötti kapcsolat. Ami nem egyszerűen egy érzelmi kapcsolat, ez egy intellektuális, érzelmi, szociális stb. emberi jellemző csomag. A fejlődéséhez, vagyis ahhoz, hogy mi felnőtt homo sapiens sapiens emberek legyünk, muszáj, hogy interperszonális nevelésben részesüljünk, és ezért muszáj lesz, hogy legyen emberek által diktált és végrehajtott, nevezzük így „iskola”, vagyis valamiféle közösségi segítség a szülői nevelés mellett, amely minden emberi civilizációban, mindig és mindenhol létezett.

Az interperszonalitás azért is nagyon fontos, mert nagyon sok mindent meg lehet oldani a mesterséges intelligenciával, valószínűleg nagyon sok olyan dolgot is, amiről ma még nem is tudjuk. Ma is tudjuk, hogy nagyon sok olyan dolgot meg lehet oldani, amit még egy évvel ezelőtt se gondoltunk, hogy meg lehet, de a jelenlegi tudásunk és az agyról alkotott jelenlegi képünk szerint az értelmünk, a szövegértésünk, az érzelmeink, a kognitív fejlődésünk számos vonatkozása érdekes módon vagy teremtett módon, vagy majd megérthető módon kizárólag interperszonális interakciókban fejlődnek ki. Nem tud megtanulni egy kisgyerek beszélni a mesterséges intelligenciától, hiába mondja ugyanazt, hiába mondja ugyanúgy, hiába viselkedik ugyanúgy. Ezt lehet transzcendens jelenségnek hinni, lehet még megfejtetlen vagy részben és nagy részben már megfejtett tudományos jelenségnek hinni. Egy azonban biztos, hogy ha ma képet alkotunk a jövő iskolájáról, ennek a lényege és központja az emberi kapcsolat lesz, és ahogy az imént egy fiatalember fogalmazott, hogy ez az emberi kapcsolat éppen a csillagrendszerekről való beszélgetésben nyilvánul meg, vagy a pöttyös labdázásban, ez ilyen szempontból másodlagos kérdés.

Pontosan tudhattam azt is, hogy a következő fogalom, a szubszidiáris szó elő fog fordulni ebben a beszélgetésben. A szubszidiaritás szót egyébként az oktatással kapcsolatban érdekes módon a katolikus egyház hangoztatta a legtöbbet az elmúlt 30 évben. Azt jelenti a szubszidiaritás, hogy egy adott problémát oldjunk meg a lehető legközvetlenebb ponton, ahol ez lehetséges. Tehát, mondjuk a magyar közoktatás irányításra fordítva a szót, nem azt jelenti a szubszidiaritás, hogy adjuk vissza 3200 önkormányzatnak az iskolafenntartás jogát (pontosabban kötelezettségét), hanem azt jelenti, hogy ahol meg tudják oldani, ott oldják meg, ahol meg nem tudják megoldani, ott nem tudják megoldani. Ez a szubszidiáris működési mód azért elképesztően egyértelmű jellemzője a jövő iskolájának, mert elképesztően sokfélék lettünk. Miért lettünk elképesztően sokfélék? Azért lettünk elképesztően sokfélék, mert többünknek van köze az oktatáshoz. Nem azért, mert diszrumpálódtunk. Ma semmivel sem vagyunk különbözőbbek, mint hogyha 200 évvel ezelőtt találkoztunk volna. Ez nem egy kortünet, az emberek különbözőek, a települések is különbözőek, a társadalmi struktúrák is különbözőek, és a középkorban is különbözőek voltak. Csakhogy ezeknek a különböző embereknek és társadalmi struktúráknak nem volt közük az iskola nevű intézményhez. Az iskola nevű intézmény egy rettenetesen homogén és szűk szociokulturális csoport közösségi ügye volt. Az Oxfordi Egyetem történeti-szociológiai modellje szerint az elmúlt 200 évben ez a fejlődés úgy alakult, hogy míg az 1820-as években az emberek – világméretben gondolkozva – körülbelül 17 százaléka mondhatta el magáról, hogy valaha intézményes nevelésben részesült, ez a 2020-as években megközelítőleg 100%. A hiányzó – abszolút értékben nagyon nagy létszámú – kisgyerek majdnem teljes egészében Fekete-Afrikában lokalizálható. Ez azt jelenti, hogy olyasmiről beszélünk, aminek a mai formája kialakulásának pillanatában a XIX. században a társadalomnak egy elképesztően szűk, homogén rétegére lett kitalálva. És mindenkinek úgy maradt. Erre mindig azt szoktam érdekes példának felhozni, hogy 1948, a fordulat éve után mindenkit beengedtünk az iskolába. Formálisan Mária Terézia kezdett el ezen ügyködni, de ha ismeri valaki a neveléstörténetet, pontosan tudja, hogy mind a mai napig ezen küzdünk, hogy bemenjen mindenki az iskolába. Kétségtelen, hogy a kommunizmus idején nagyon komoly lendületet vett ez a történet. A tankötelezettségnek az eddigi statisztikák szerint 1951/52-ben tettek eleget a legtöbben. Vagyis mindenki számára szóló iskolák jöttek létre, ugye? De érdekes módon nem az történt, hogy az iskolai tananyagos struktúrát, szokásokat demokratizáltuk, hanem hogy ezt a rengeteg embert beengedtük ugyanoda, és elvártuk tőle ugyanazt, amit azoktól a gyerekektől vártak el addig, akik „von zu Hause” múzeumba jártak, hangversenyre jártak, beszélgettek és rántott húst ettek vasárnap késsel-villával.

Nem lehet egyforma, nem lehet egyformát elvárni. Sem strukturálisan, sem tananyagban, sem gyerekek között, sem települések között. Muszáj megengedni, nagyon nagy támogatás mellett, hogy mindenki megpróbálhassa, hogy a maga „A”-jából a maga „B”-jébe jusson.

A jövő iskolájának lesz célja. Erről is hallottunk a kerekasztal-beszélgetésben. Nem az a lényeg, hogy mi lesz a célja, lesz neki. Volt már ilyen, utoljára a XVIII. században volt célja az iskolának. Mi történt akkor?

Az történt akkor, hogy a felvilágosodástól a pozitivizmusig tartó évszázadban megváltozott a világ, és egyebek mellett kialakultak az akadémiai diszciplínák, felállították azt az ideát, hogy a világ megismerhető, és felállították azt az ideát, hogy az emberi boldogság (lásd: „felvilágosodás” mint szó és eszme) Alfája és Omegája az, hogy az ember ennek a tudásnak a birtokába kerüljön.

Nem véletlen, hogy a tankötelezettség gondolata is ekkor születik, hiszen boldoggá akarjuk tenni az alattvalóinkat, és ennek a boldogságnak a záloga az, hogy ők ismeretekhez jussanak. Ekkor alakulnak ki egyúttal a tudományos akadémiák, a tudományos diszciplínák, a tudományos osztályozás, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat a XIX. század második felére, hogy annak, ami az iskolában zajlik, nem célja van. Korábban célja volt akkor is, ha egy nagyon szűk szociokulturális elitről beszélünk az ókori Egyiptomban, ahol írnokokra volt szükség. Célja volt Rómában, ahol szónokokat képeztek. Célja volt a középkorban, ahol írástudó értelmiségieket képeztek, akik latinul okleveleket tudtak olvasni és szerkeszteni. Szükség volt rájuk. De a XIX. századtól kezdve – pont amikor általánossá válik az iskoláztatás – az iskolának alapvetően oka kezd lenni. Az az oka az iskolának, azért csinálom azt, amit csinálok, mert a világról gyűjtött ismereteinket el akarom mondani.

Ez az új tudomány. Az a tudomány, ami ilyen formában addig nem volt. Addig is tanítottak a természetről, addig is tanítottak történelemről, mert meg kellett érteni dolgokat, amelyek körülvettek minket. Tudják, miért kezdtek el történelmet tanulni? Mert latin szerzőket olvastak, és egyszerűen érteni kellett, hogy miről van szó. Miért tanítottak természettudományokat? Mert körülnéztek, és érteni kellett, hogy mi történik körülöttünk. De ez innentől kezdve nem így van, mert nem azért tanítok hetedikben ilyen kémiát, nyolcadikban meg olyan kémiát, mert ennek célja van. Az az oka, hogy a rendszertanban tudományosan előbb jön a szervetlen kémia és aztán a szerves kémia. És ez ugyanígy van történelemből, nyelvtanból. A nyelvtan az egyik legizgalmasabb tárgy ilyen szempontból, mert nehogy azt higgyék, hogy természettudományokban szabadult el velünk a ló legjobban, üssenek föl egy nyelvtankönyvet valahol felső tagozatban, szerintem sok rántottát megesznek, mire az első mondatot érteni fogják belőle.

Vagyis a jövő iskolájának újra célja lesz. Kedves kollégák! Nem azért mondom, hogy interperszonális lesz, nem azért mondom, hogy szubszidiáris lesz, és nem azért mondom, hogy célja lesz, mert nekem ez az ideálom. Nem azért mondom, mert az én kutatásaim vagy gondolkodásom szerint ez lenne a legjobb. Most egy kicsit pesszimista leszek. Azért mondom, mert különben nem lesz. Mert nem működik máshogy. Tehát ma is értelmetlennek érezzük sok szempontból, ami az iskolákban zajlik, pedagógusok, gyerekek, szülők és kívülállók, de ezek nélkül rövidesen még értelmetlenebbé válik a történet.

Miközben szubszidiaritásról beszélek, azt is ki kell mondanom, hogy csak akkor lesz iskola, ha ez közös lesz. Erről is nagyon sok szó esett az előző kerekasztal-beszélgetésben. Hogy megint aktuális példát hozzak, Magyarországon az elmúlt 35 évben a legtöbb oktatáspolitikai jó gondolat arra a zátonyra futott, hogy „ez az enyém”. Ez az enyém, és nem érdekel, hogy te mit gondolsz róla, edd meg. Elsősorban edd meg te, 150 ezer pedagógus, mert tudom, hogy ez jó, és tényleg az. És fel tudnám sorolni Magyar Bálint, Hoffmann Rózsa és mindenkinek a jó ötleteit, amelyek mind-mind zátonyra futottak, részben azon, hogy nem közös nevezőt kerestek. Hogy nem ülök le beszélgetni, ahogy Aáry-Tamás Lajos mondja. Nem ülök le beszélgetni azzal, aki mást gondol, nem ülök le beszélgetni a gyakorló pedagógussal, nem ülök le beszélgetni a gyerekemmel, és ez így nem fog működni. Nem azért, mert rossz, hanem nem fog működni. Szétesik. És ezért azt gondolom, hogy a jövő iskolája valami közös dolog. És a beszélgetésből egyértelműen következik, hogy valami olyasmi (Szántay Csaba délelőtti előadásától kezdve építjük föl ezt a gondolatot a mai nap előadásaiban), ami versengés és szelekció helyett együttműködő és támogató. Nem azért, mert ezek erkölcsi értékek, hanem azért, mert azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy miközben mi a kis középosztálybeli gyerekeinket betuszkoljuk abba a húsz gimnáziumba, amelyekről hetek óta zeng a Heti Világgazdaság rangsora, és azt hisszük, hogy jövőt adunk nekik, aközben bezárjuk őket egy tengeralattjáróba, amiben vagy megfulladnak, vagy szépen elúsznak valahova máshova. Az ő jövőjük és a hazájuk jövője az ott kezdődik, hogyha ők kijönnek ebből a tengeralattjáróból, és megtanulnak beszélgetni a másik 80%-kal. Mert ha nem így lesz, ők majd ülnek a tengeralattjáróban, mi pedig ülünk azokban a kórtermekben és idősotthonokban, amit a másik 80 százalék fog üzemeltetni, és nagyon szomorú öregkorunk lesz. Vagyis itt nem arról van szó, hogy karitatív akarok lenni. Az Unesco Education for All programja, XIV. Leó pápa friss bullája az oktatásról nem lehajol a hátrányos helyzetűekhez. Nem jópofa akar lenni a lemaradókkal, nem felemeli őket. Az OECD, ahogy ezt Molnár Gyöngyvér világosan megmondta, nem karitatív szervezet, hanem kimondja, hogy az a gazdaság nem működik, ahol ilyen megosztottság van. Leó pápa kimondja, hogy az az emberi közösség nem emberi közösség, ahol ilyen létezik. Nem működik. Nem azért, mert rossz, nem azért, mert nem rokonszenves, hanem mert nem működik.

És egy dologban biztos vagyok. Tehát lehet, hogy mindenben tévedtem eddig. Lehet, hogy az OECD is mindenben tévedett, és lehet, hogy az ukrán titkosszolgálat diktálta eddigi szavaimat, de egy biztos, hogy a holnapután iskolája más lesz, mint a ma iskolája.

Éppen ezért az az ember, aki azzal foglalkozik ma, hogy mennyire jó, ami minket körülvesz, az akkor is egy történelmi és társadalmi szintű mulasztásos bűnt követ el, ha egyébként igaza van. Mert ez nem kérdés.

Ma a mi dolgunk az, hogy gondolkozzunk azon, ami majd lesz. Mindegy mire jutunk, ha egy pillanatra eltávolodunk a maitól, már közelebb vagyunk a holnaputánihoz.

Jó, hogy itt vagyunk. Mert ismét együtt gondolkoztunk ezen. Isten hozta önöket ebben a közös gondolkodásban!