2025 - Dr. Aáry-Tamás Lajos – A jövő alakítása és a generációk egymástól való tanulása

Köszönöm szépen, elnök úr! Szeretettel köszöntök mindenkit!

A háromnapos konferencia nagyon szépen bemutatta, hogy miként tudnak egymástól tanulni a generációk. A legutolsó beszélgetésen pedig azt gondolom, eklatáns példáját láttuk annak, hogy a gyerekektől hogyan lehet tanulni, és hogy a tanárok milyen szépen tanítottak gyerekeket, nemcsak az itt lévő két fiatalt, hanem Kapu Tibort, Tibikét is.

Engedjék meg, hogy ha már hagyomány és modernizáció a főcímünk, egy 400 éves időutazásra invitáljam önöket. 400 évvel ezelőtt született Apáczai Csere János, ahogy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, Burus-Siklódi Botond barátunk tegnap említette. Ez a különleges ember a Brassó melletti Apácán születiett, kitűnő teológus, kitűnő filozófus és kitűnő pedagógus volt. Egy különleges mondása származik a gyulafehérvári székfoglaló beszédéből, ami a bölcsesség tanításáról szólt. Ez a mondás így hangzik: „Nincs hasznosabb mesterség az emberi életben, mint a tanítás és a tanulás!”

Hatással van ránk Apáczai Csere János, ugyanis a magyar Alaptörvény – ezt már többször idéztem önöknek, és én mindig szívesen idézem – X. cikkének az első bekezdése azt mondja: Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és a művészeti alkotás szabadságát, továbbá a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében a tanulás, valamint a tanítás szabadságát. Úgy szippantjuk magunkba Apáczai Csere Jánost, hogy nem is tudjuk, vagy úgy van hatással a saját alkotmányunkra, hogy talán nem is vesszük észre. Szerves hatás ez a magyar kultúra számára, merthogy izgalmas felidézni a másik székfoglaló beszédének a címét, amit Kolozsváron tesz. Gyulafehérváron kezd el tanítani, de Hollandiában tanulva számos renitens új tant hoz Erdélybe, és az ottani professzorokkal összevész, ezért a fejedelem őt Kolozsvárra küldi, ő lesz a kolozsvári református gimnáziumnak, illetve iskolának a professzora, és egy székfoglaló beszédet fogalmaz meg az iskolák fölöttébb szükséges voltáról. Kedves kollégák, három napig az iskolák felettébb szükséges voltáról beszélgettünk, és azt gondolom, hogy ezt a beszélgetést 400 év után sem szabad abbahagyni, merthogy nincs más utunk, szerintem.

Engedjék meg, hogy az Alaptörvénynek egy másik passzusát idézzem önöknek, csak azért, mert ez fogja majd megmutatni, hogy milyen különleges az a viszony, ami összeköt bennünket. A XI. cikk beszél a művelődéshez való jogról. Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. És rögtön a második bekezdés elmondja, hogy ez bizonyos életszakaszban kötelező. Nincs még egy olyan jogunk, amelyikben ugyanabban a paragrafusban benne van ennek a kötelező jellege.

Bármennyit olvasgatjuk az Alaptörvényünket, nem fogunk találni hasonlót. Ez a különleges kapcsolódási pont hozza létre megint azt, amiről először Apáczai, majd a X. cikk beszél, a tanítás szabadságáról és a tanulás szabadságáról. Apáczai Csere János nagyon izgalmasan fogalmaz arról, hogy miért is kellenek iskolák.

Engedjék meg, hogy Fábián Ernő, kovásznai születésű kitűnő erdélyi filozófusnak a könyvéből idézzek. Egy nagyon különleges és nagyon izgalmas Apácai monográfiát készít, és idézi Apáczait: „az állam vezetésére alkalmas embereket tudja az iskola kiállítani, mert egyedül ezek az iskolák állíthatják az állam kormányrúdjaihoz a legkiválóbb állami vezető embereket, a legigazságosabb bírókat, a legbölcsebb tisztviselőket, akik alkalmasak az állam igazgatására és kormányzására.”

Mindannyian érdekeltek vagyunk a jó iskolában, mert különben rossz vezetőink lesznek. Tisztességtelen bíráink lesznek és korrupt tisztviselőink, vagy buta tisztviselőink, akik nem fogják jól kormányozni az országot.

Amikor a kultúráról beszél még a gyulafehérvári székfoglaló beszédében, azt nagyon izgalmas olvasni Apáczainál. A kultúra Apáczainál nem csak ismeretet jelent, a bölcsesség tanításában méltatja a matematikát, méltatja a fizikát. Hányszor hangzott el még csak a mai beszélgetéspanelban is a fizika. A nyelvek tanulásáról beszél, ő maga nagyon sok nyelven beszélt. De nem azt mondja, hogy idegen nyelveket beszéljünk csak, ő az első, aki azt mondja, hogy a magyar nyelven kell az iskolákat működtetni. Ezt elfelejtjük néha Magyarországon. Ha a Kárpát-medencére gondolunk, akkor pontosan tudjuk, hogy az anyanyelv mit jelentett. Még az időutazás tengelyén engedjék meg, hogy Sütő Andrástól idézzek, aki személy szerint nekem azért fontos, mert ő küldött ki tanulni Magyarországra, és egy olyan könyvből idézek, amit a tanító nénim ajándékozott nekem 1985-ben, amikor érettségiztem Marosvásárhelyen. A címe: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Következőt mondja Sütő András:

„A pármai Salimbene atya, midőn a tizenharmadik században krónikát írt Második Frederik Szent Római Imperátor bolondságairól. Ha ugyan bizonyos érdekek oldaláról nézve bármifajta betiltás bolondériának számít. A császár ugyanis módfelett furának találván, hogy birodalmának gyermekei az anyjuk tején óhatatlanul anyanyelvükbe is cseperednek, betiltotta körülöttük a szót és az altatódalokat. Egy kísérleti csoport mellől eltávolította a szülőket, a dajkákra és gondozókra szótlanságot parancsolt, csupán tárgyaknak és bőséges eledelnek engedélyezett akármifajta beszédet. Tudni szerette volna – írta volt a ferencesrendi barát – vajon milyen nyelven fognak megszólalni? A legrégebbin, zsidóul-e, vagy görögül, latinul, arabul? Avagy a szüleik nyelvén? De várakozása hiábavalónak bizonyult. A gyermekek valamennyien meghaltak. Nem élhettek babusgató gondoskodás, feléjük repeső vidámság nélkül, sem a szeretet szavai nélkül. Íme, így keletkeznek az altatódalok, amelyeket az anyák énekelnek a gyermekük bölcsőjét ringatva, álmuk nyugalmát őrizve.”

A kultúra alapjáról beszélünk, amit az iskola tud ma már átadni a gyerekeknek. Különleges hely ma az iskola, mert a szülők egy része – ezt talán önök látják a legjobban – nem mindig sikeres a kultúra átadásában. Ma már az óvónők az utolsók, akik az altatódalokat átadják a gyerekeknek, a höcögtetőket, a mondókákat, a magyar nyelv alapjait adják át a gyerekeknek. Ha ezt elszúrjuk, akkor végtelenül hibázunk.

Mi az, ami a közös oktatás vagy a generációk egymáshoz való viszonyában fontos lehet?

A tegnapi napon Gloviczki Zoltán előadásában hangzott el, volt egy szó, amit kivetített, és számomra az volt az egyik legkülönlegesebb, mert az előadásomat, a mai előadásomat erre építettem: közös ügyünk az oktatás. Miért közös ügyünk az oktatás? Éppen azért, mert nem csak jogunk, hanem kötelességünk is műveltnek lenni bizonyos keretek között. Ez a fajta kötelezőség hozza létre, hogy ez nem csak az egyéni jogok halmaza. Hányszor halljuk azt, hogy a diákoknak mihez van joga, és én azért kapom a fizetésemet, hogy ezen jogaikat megvédjem. Tehát furának tűnik elsőre az én számból hallani ezt. Nagyon-nagyon fontos a gyermekek egyéni joga, nagyon-nagyon fontos a szülők egyéni joga, nagyon-nagyon fontos a tanárok joga, akár munkajoga is, de ez mind perifériális. A legfontosabb az, hogy ez a közös ügyünk. Én korábban kisebbségi joggal foglalkoztam, a kisebbségi ombudsmannak voltam a jogásza, és azt hittem, sokáig azt gondoltam, hogy a kisebbségi jog az igazi kollektív jog, mert ugye ezt nem lehet másként gyakorolni, mint kollektíven. Az egyéni szabadságokat egyénileg lehet. Elmehetek szavazni. Elmegyek szavazni. Nem megyek el szavazni, akkor sincs baj. Ha élek vele, jó, ha nem élek vele, akkor is jó. Ezek mind az én döntésemen múlnak. És egyébként ez így van rendjén, de úgy néz ki, hogy az oktatásunk a legkollektívebb jogunk.

Nincs kollektívebb jog ennél, nincs közösebb ügyünk ennél az én megítélésem szerint. A közös pont azt fogja jelenteni, aminek ma voltunk tanúi, hogy már sok mindent lehet a diáktól tanulni, mert a gazdasági ügyintéző vagdossa a zsinórt csak azért, hogy a diákok sikeresek legyenek egy fiatalemberrel fönt az űrben. Kapu Tibor az űrből tanított bennünket. Az a néhány mondat, amit az űrből mondott, az mindannyiunk szívébe betalált, és sokáig hordozzuk majd. A Kárpát-medencei magyarság hordozza, mert mindenkihez szólt, aki a Kárpát-medencében magyar.

Ez a fajta együttműködés, valamint amit Kapu Tibor tanára mondott a kooperációról, a kommunikációról, arról, hogy a gyerekek kérdezhessenek, hogy hibázhassanak, ez mind-mind azt tételezi, hogy az iskola fontos közös ügyünk.

Én azt tudom javasolni, hogy bízzunk egy kicsit a saját magyar kultúránkban.

Engedjenek meg egy történetet. Ritkán szoktam személyes történetet hozni, ez velem fordult elő Sopronban. 1996-ot írunk, már házasok vagyunk a feleségemmel, de még nincs gyerekünk, és két hétre kaptunk egy lakást, hogy ott nyaralhassunk, mert a lakás tulajdonosai nyaraltak Olaszországban. Autónk nincs, két hétig mászkálunk a környéken, és úgy nézem meg, hogy mikor indul a vonat vissza Budapestre, hogy elmegyek az állomásra megnézni, hogy mi van a falra kitéve. És a következő jelenet játszódik el a szemem előtt: az első vágányra bejön az Ebenfurti vasút, és 80 év körüli idős férfiak és nők szállnak le bőröndök nélkül, és sorakoznak föl a fal mellé, egymás mellé. Elég szürreális volt a kép, nem tudtam hova tenni, és láttam egy fiatalembert egy dossziéval a kezében feléjük fordulva, gondoltam, megkérdezem őt, hátha többet tud. Azt mondja nekem, hogy 50 évvel ezelőtt Sopronból elüldözték a németeket, és ez a csoport most hazajön Magyarországra, sokan közülük először jönnek vissza Magyarország területére. Hát mondom, én ezt megvárom, hogy mi lesz ebből. Képzeljék el, az utolsó ember tangóharmonikával száll le a vonatról, eléjük áll, és ez a 30-40 ember sírva énekelte a magyar himnuszt. Nem a német himnuszt énekelték, nem valami német nótát, vagy valami sváb dalt énekeltek, hanem annak az országnak a himnuszát énekelték, amelyik elzavarja őket 50 évvel ezelőtt. Én akkor értettem meg, hogy a magyar kultúrának van valami különleges ereje, ami még 50 év után is él olyan embereknél, akiknek minden okuk meglett volna arra, hogy haragudjanak Magyarországra vagy nemzetre, vagy a magyar államra. A magyar kultúrának ez az ereje mindannyiunkban ott van. De ez csak akkor fog működni, ha bízunk egymásban, ha értjük, hogy a kicsi gyermek is hordozója ennek a kultúrának, hogy az altatódalokon keresztül már benne van mindaz, ami bennünk is ott volt, hogy képesek vagyunk egymástól tanulni, hogy képesek vagyunk egymásnak segíteni, hogy az iskolák a fórumai lehetnek a legfontosabb dolgainkról szóló beszélgetéseknek. Az iskola néha nem így tekint magára. Partl Petra említette, hogy fáradtak a fiatalok, merthogy leterheljük őket. Lehet, hogyha sokkal többet beszélgethetnének ezek a gyerekek, nem lennének leterheltek annyira. Mindannyiunknak baj van a lelkével, ezért kellene sokat beszélnünk az oktatás ügyeiről.

Az iskolák lehetnének a párbeszéd házai. Hogy mindenki tudja, az anyuka is, a nagymama is, a polgármester is, a miniszter is, hogy ott vannak a fontos kérdések. Oda érdemes fordulni, mert ott beszélik meg a legizgalmasabb dolgokat. És ez csak rajtunk múlik. Ez nem megy szembe a Nemzeti Alaptantervvel, nem tiltja a közoktatási törvény, sőt az Alkotmány maga segíti és Apáczai ezt még megtolja 400 évvel előbbről. De az iskola valószínűleg önmagában kevés ehhez. Ezeket a párbeszédeket vigyük ki a gyülekezetekbe, a lakókertekbe, a kultúrházakba, Egerbe, az Eger & Park Szállóba, évente legalább egyszer minden olyan térre, ahol a dolgainkról beszélni tudunk. Úgy néz ki, hogy a jövőkutatók azt mondják, hogy nemsokára megszületnek azok a magyarok, akik már nem halnak meg. A jövőkutatók azt mondják, hogy a jövő olyan lesz, amivé elkezdjük alakítani. Ha csak bambán figyelünk, akkor nélkülünk fog megtörténni egy csomó dolog. Ezért a jövőnk alakításában nekünk van szerepünk, és ebben a párbeszéd nélkül, együttműködés nélkül, egymásra hatás nélkül, egymásra figyelés nélkül, bizalom nélkül egész egyszerűen nem fog jól működni.

A párbeszéd terepeit mi tudjuk megteremteni magunknak.

Engedjük a gyerekeket, hogy tegyék föl a kérdéseiket. Nem biztos, hogy találunk rá választ, de ők nem is azt várják, hogy a felnőttek mindenre válaszoljanak, csak azt, hogy figyeljünk egy kicsit rájuk. De mi is erre vágyunk, hogy figyeljenek egy kicsit ránk, hogy feltehessük a kérdéseinket, hogy elmondhassuk azt, ami bennünket bánt. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy ne hallgassunk most a politikusokra. A következő félévben letarolnak bennünket mindenféle mondatokkal. Bízzunk inkább abban, amit magyar kultúrának ismertünk meg. Bízzunk a 400 esztendő üzenetében Apáczai Csere Jánosban, hogy nincs fontosabb feladat az emberiségben, mint tanítani és tanulni. Az összes többi az csak mellékzönge. De a politikusokra azért figyeljünk, mert azokból a gyerekekből, akiket itt is láttunk az elmúlt három napban, na belőlük lesznek a miniszterelnökök, belőlük lesznek a miniszterek, belőlük lesznek a bölcs bírák, belőlük lesznek a tisztességes köztisztviselők, akikre mindannyiunknak szüksége van.

Egy utolsó gondolat, hogy a mesterséges intelligenciáról nagyon sok szó volt ebben a három napban is, sőt az elmúlt néhány évben is, de szeretném önök elé idézni megint, hogy az Európai Uniónak az a jogszabálya magyarul is elérhető, ami a mesterséges intelligenciáról szól, a preambulumában van néhány nagyon izgalmas kifejezés. Azt várjuk, hogy a mesterséges intelligencia tisztességesen működjön, azt várjuk, hogy biztonságos legyen. Azt szeretnénk, hogy elszámoltatható legyen a mesterséges intelligencia, hogy szabálykövető legyen, a mi emberi szabályainkat kövesse, hogy soha ne forduljon az emberi jogokkal szembe, hogy soha ne forduljon az emberi szabadsággal szembe, a hatalommegosztást tartsa tiszteletben, a méltányosság jellemezze a mesterséges intelligenciát. Az inklúzió, a befogadás legyen az egyik fontos szempontja, bátorítsa az együttműködést és mindig legyen átlátható.

Kedves barátaim, itt Egerben, akik összegyűltünk, ezt hívják demokráciának, ezt hívják emberi szabadságnak. Ha erről megfeledkezünk, akkor biztos, hogy sikertelenekké válunk. De a három nap megmutatta, Kapu Tibor megmutatta, hogy az űrben is emberek vagyunk, és az űrből is az emberi szabadságot tudjuk őrizni. Ha képesek vagyunk erre, akkor a következő 25 évben a Suliszerviz rendezvényein mindig azt fogjuk megérezni, hogy össze tudunk kapaszkodni, hogy a magyar kultúrának értéke van és a jövőt együtt fogjuk építeni. Ehhez kívánok önöknek sok sikert és jó egészséget!