14. Z-szak: Elmélet helyett gyakorlat 8 egyetemi városban – Miért érdemes beiskolázni, jelentkezni a természettudomány-környezettan rövid ciklusú tanárképzésekre? Az első végzettek tapasztalatai

2025 - Dr. Gloviczki Zoltán, Ferenczné Rajtmár Anita, Kocsis-Pésó Irma, Nemes Balázs, Nemesné Tancsa Erika, Rausch Péter, Sóron András, Szűcsné Lőkös Anita – Miért jöttem, mit tapasztaltam, mire megyek most vele? És mire megy velem a diák és az iskola? Tapasztalatok első kézből – rövid ciklusú Z-szakos diplomások a pódiumon

Moderátor:

Dr. Gloviczki Zoltán elnök – Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Bizottság; főiskolai tanár, rektor – Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Résztvevők:

Ferenczné Rajtmár Anita természettudomány-környezettan, biológia-földrajz szakos tanár – Nyíregyházi Arany János Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium

Horányi Gábor fizikatanár, a fizika érettségi bizottság elnöke – Lauder Javne Iskola

Kocsis-Pésó Irma természettudomány-környezettan, földrajz, mozgóképkultúra és médiaismeret, vizuális kultúra szakos tanár – Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola, Gyomaendrőd

Nemes Balázs természettudomány-környezettan tanár, környezetmérnök – jelenleg nagy iparvállalat

Nemesné Tancsa Erika természettudomány-környezettan tanár, környezetmérnök – jelenleg nagy iparvállalat

Rausch Péter természettudomány-környezettan, kémia, környezetvédelmi szakmai tanár – Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Petrik Lajos Két Tanítási Nyelvű Technikum

Sóron András természettudomány-környezettan tanár, geológus – Lauder Javne Iskola (2025-ig: nagy iparvállalat)

Szűcsné Lőkös Anita természettudomány-környezettan, biológia, földrajz, informatika szakos tanár – Báthory István Katolikus Óvoda, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium, Nyírbátor

Dr. Weiszburg Tamás mineralógus, alapító szakfelelős, a természettudományos tanárképzés új szakja („Z-szak a Z generációnak”) országos konzorciumának koordinátora – Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar, Környezettudományi Centrum

Gloviczki Zoltán: Bizonyos értelemben egy egész más aspektusból folytatjuk vagy kezdjük újra a beszélgetést, mert eddig bizonyos fokig kívülről néztünk erre a problémára, az oktatás felől, a tantárgyak felől, a tudomány felől, a szükségletek felől és a többi. Most az élet következik, ami azért is érdekes, mert rengeteg olyan impulzus ér minket amúgy is, meg az előző részben is ért minket, hogy jó, jó, de hát hogyan? Persze, jópofa, meg akár még tetszik is, vagy el se jutok odáig, hogy tessen, mert ezt úgyse lehet megcsinálni, mert hát kémia van. Úgyhogy most olyan kollégákkal fogunk beszélgetni, akik Z-szakosok, a szó legkonkrétabb értelmében, tehát elvégezték ezt a rövidciklusú képzést.

Néhányan majd abból a szempontból is speciálisak lesznek, hogy a tanulók köre is elég sajátos összetételű, illetve sajnos egyáltalán nem sajátos, de mondjuk a Radnótihoz képest sajátos összetételű társaság. Nem tudom, hogy ti mennyire ismeritek egymást a Z-szakról, de akár egymásnak is, akár mindenkinek, aki itt van érdekes lehet a beszélgetés, még akkor is, ha sokan ismerjük egymást.

Gyakorlatilag egyetlen egy dolgot szeretnék kérdezni, amire örülnék, ha válaszolnátok: ki mennyit tud megjegyezni belőle, és melyik pontját. Tehát ti valamilyen előképzettséggel rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy egyszer régen megszerettetek egy természettudományos tantárgyat, vagy legfeljebb kettőt. Utána valakik lettetek, pedagógusok vagy nem pedagógusok, és nyilván történnie kellett valaminek, hogy a Z-szakra mentetek. Utána visszakerültetek valahova, vagy fogtok visszakerülni valahova, ahol egy környezet vár, amely környezet vélhetően még ugyanaz a környezet, amibe ti hajdanában jártatok, és megszerettetek valamilyen természettudományt. Adódik tehát az egyszerű kérdés. Annak idején mi tetszett meg nektek ebben a fránya, elbénázott természettudományos oktatásban? Az volt-e a Z-szak, amire vágytatok? Most visszamentek ebbe a – még nem tökéletesen működő – köznevelési rendszerbe. Hogyan fogadják ezt ott a kollégák, hogyan a szülők, hogyan a gyerekek? Melyik területen milyen kalandjaitok vannak? A négy komplex kérdés közül bármelyikbe belevághattok, és bárkinek szívesen átadom a szót.

Kocsis-Pésó Irma: Elmúltam 50 éves, amikor jelentkeztem a Z-szakra. Nagyon tudatos döntés alapján, mert hiszem azt, hogy ahogyan változnak a gyerekek az évek alatt úgy nekünk is változnunk kell, hogy hatékonyabbak tudjunk lenni.

Engem soha nem zavart, hogy honnan indulok, ez ma is része annak, ahogyan a munkámra és a hivatásomra tekintek. Gyomaendrőd külterületén születtem, egyszerű környezetben, ahol gyerekként magától értetődő volt a szerény élet. Édesanyám tanárként, édesapám autószerelőként dolgozott, így tisztában voltam vele, milyen egy szegényebb család mindennapja. A szocializmus idején nőttem fel, amikor az utazás nem volt lehetőség, ezért a világot leginkább könyveken keresztül fedeztem fel. Rengeteget olvastam, ez vezetett végül a földrajz szak felé. Fejben bejártam a világot, ismertem a kontinenseket, a városokat, még a felhőkarcolókat is elképzeltem, mivel nagyon szerettem rajzolni meg is tudtam jeleníteni őket. A pedagóguspálya gondolata korán körvonalazódott, őrsvezetőként és rajvezetőként megtapasztaltam, mennyire szeretek irányítani, szervezni és segíteni másokat. Számomra a tanári pálya nem B-terv volt, hanem egyértelmű cél, tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A főiskola elvégzése után abban az általános iskolában kezdtem el tanítani, ahova gyerekként jártam. Ez az élmény ugyan inspiráló volt, de nagyon sok kihívást is tartogatott. Azóta is vallom, hogy nem könnyű visszatérni tanárként oda, ahol valaha diák volt az ember. Később rájöttem, hogy jobban érzem magam a nagyobb gyerekek között, ezért elvégeztem a földrajz egyetemi kiegészítőt is, hogy középiskolában is taníthassak. Azóta is rendszeresen készítek fel diákokat érettségire. A pedagógushiány miatt később hon- és népismeretet is tanítottam, ami kifejezetten inspiráló tantárgy volt, mert jól össze tudtam kapcsolni a rajzzal és a földrajzzal. Megjelent a közoktatásban a médiatantárgy, amit nagyon szerettem, és őszintén sajnálom, hogy azóta kikerült az általános iskolákból, mert rengeteg készséget fejlesztett játékos módon. Máig ugyanabban az iskolában tanítok, ahol a pályám indult. Úgy éreztem, ha új tantárgyakat vállalok, a szakmai hitelesség miatt a képzettséget is meg kell szereznem, így kezdtem el a többi diplomám után természettudományos képzésemet is. Iskolám, a gyomaendrődi Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola mindig nagyon nyitott volt a szakmai megújulásra, így a helyi tanterv megváltoztatásával a fizika, a kémia és a biológia helyett bevezettük az integrált természettudomány tantárgyat, amit immár két éve tanítok. Ez valójában minden tantárgy egyben, heti öt órában, ami intenzív, de rendkívül izgalmas lehetőséget ad a komplex gondolkodás fejlesztésére. A diákjaim nap mint nap találkoznak velem, ráadásul több osztályban én tanítom a földrajzot, a rajzot és a nyolcadik évfolyamon a drámát is, így minden készségüket tudom kapcsolni a természettudományhoz. Amikor például a vérkeringést tanultuk, a gyerekek szerepjátékban modellezték a kis- és nagyvérkört, a vérkeringést. Még ha esetleg hangosabbak is a kelleténél ilyenkor, akkor is maradandó tudást szereznek játékos formában. Nálunk a tanulás alapja az élmény, nem bemagolunk, hanem megéljük a tudást. Minden tanév elején felmérem a tanulási stílusokat (ki vizuális, ki auditív, ki kreatív, ki logikai beállítottságú, ki társas orientáltságú) és ezek alapján szervezem a csoportokat. Kötelező havonta új tanulási módszert is kipróbálni, hogy mindenki kilépjen a komfortzónájából és fejlődjön. A látás témakörénél például az egyik csoport gyurmából építette fel a szemet, latin megnevezésekkel, mások festéket kevertek a színelmélethez, vagy optikai padon vizsgálták a fénytörést. A cél mindig az, hogy a gyerekek érdeklődésből tanuljanak, ne kényszerből. A tanterv szerencsére elég időt hagy a témák mély feldolgozására, ami elengedhetetlen ott, ahol a tanulók negyede-fele hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű. Tudom, hogy a legtöbbjük otthon nem fog tudni tanulni, ezért nem adok írásbeli házi feladatot, mert felesleges stresszt és kudarcot okozna. Ehelyett projektalapon dolgozunk, két héttel korábban meghirdetem a témát, és a gyerekek választhatnak, milyen formában dolgozzák fel. Csak azokat az ötleteket utasítom el, amelyek anyag-, eszköz- vagy balesetveszély miatt kivitelezhetetlenek, de a legtöbb esetben meg tudjuk oldani a terveiket. A projekt minden eleme tartalmazza a szükséges tananyagot, így a diák saját motivációján keresztül sajátítja el a tudást. Hatalmas előny, hogy az iskola mellett folyik a Körös, így a vízparti élővilágot a helyszínen vizsgáljuk, a holtág pedig karnyújtásnyira van. Amit csak lehet, terepen tanulunk meg; amit nem, azt digitális eszközökkel és különböző online felületekkel dolgozzuk fel. Engedem nekik a ChatGPT használatát is, mert úgyis használni fogják, amikor nem tudom kontrollálni, így inkább tanuljanak meg jól kérdezni és értelmezni a kapott válaszokat. Jó látni, hogy már felismerik, ha a rendszer hibás választ ad, és közösen megkeressük, hogyan lehet pontosítani a választ. Az utóbbi időben egyre erősebben érzem, hogy megszerették a természetet és a természettudományos gondolkodást. Lehet, hogy nem tudnak többet, mintha külön tantárgyakban tanulnák, de sokkal összefüggőbb képet kapnak a világról. Az egyik legkedvesebb programunk a „Mini tudósok a Rózsahegyiben”, ahol a felsős tanítványaim tartanak kísérletező foglalkozásokat az alsósoknak. Egyszerű ecetes–szódabikarbónás kísérletek ezek, de a kicsik számára hihetetlenül izgalmasak és a nagyoknak is élmény, hogy ők magyarázhatnak, taníthatnak. Számomra a tanítás nem munka, hanem életforma, akkor érzem jól magam, ha alkothatok, kísérletezhetek és együtt gondolkodhatok a gyerekekkel. Az iskolai elfogadottság ugyan nem mindig egyszerű, mert a módszerek néha eltérnek a megszokottól, de hiszem, hogy a tanulói aktivitás a legfontosabb. A csoportok állandóan mozognak, kérdeznek, segítséget kérnek egymástól, amely elsőre rendbontásnak tűnhet, valójában a kooperatív tanulás természetes része. Ma már mérnök-, biológus- és vegyészszerepekben dolgoznak, és szaknyelven kommunikálnak a feladataik során. Amikor azt hallom, ahogy a nyolcadikosok természetes magabiztossággal beszélnek lencsékről, színtanról vagy éppen színkeverésről, tudom, hogy bármit képesek megtanulni, ha érdekli őket. Nem tudom, hogy mindent jól csinálok-e, de azt biztosan érzem, hogy szeretem ezt a munkát és a tanulóim is szeretik ezt a tanulási módot.

Gloviczki Zoltán: Inspiráló. Jól van, köszönjük szépen. Rausch tanár úr.

Rausch Péter: Én egy speciális figura vagyok, mert környezetvédelmi szakmai tanár vagyok és ott tálcán kínálja magát a tananyag komplexitása. Amikor például a zajról elkezdünk beszélni, két lépéssel később már az ingatlanáraknál tartunk. Nagyon hamar előkerülnek ezek a témák és néha meg is kapom a tanulóktól, hogy az óra elején még teljesen másról volt szó, mint az óra végén. Egyszerűen elvisz minket a téma.

A Petriknek a hagyománya sokáig nagyon tisztán a vegyészet volt és az utóbbi években úgy érzem ezen sikerült lazítani. Eleinte úgy érzékeltem, hogy nagyon a funkcionalitás, már-már a csőlátás volt a jellemző az iskolában, de mindez nagyon magas szakmaisággal párosult. Ahogy viszont a biztosan ismert területet elhagyták, eltávolodtak a szakterületükről, nagyon hamar „elvágták a szálat” és nem igazán szerettek kitekinteni, más területekkel foglalkozni.

Egy átlagosnál nehezebb sorsú tanulókat tanító külvárosi iskolából kerültem a Petrikbe, a kispesti Semmelweis Ignác Szakképző Iskolából. Az iskola tanulói között sok olyan volt, akiknél kellő odafigyeléssel, szeretettel jól lehetett alakítani a sorsukat és a Semmelweisnek ez volt a küldetése. Innen érkeztem a Petrikbe, ahol teljesen a magyar átlagnak megfelelő képességű tanulókkal találkozom. Szerintem, aki tanárként a belvárosban, a gyakorlóiskolában kezdi a pályafutását, nem is tudja, hogy mennyivel másabb a helyzet akár 10 km-rel arrébb a külvárosban. Én nagyon sokat köszönhetek annak, hogy kint kezdtem a „terepen”.

Kapcsolódva az előzőekhez, a környezetvédelem miatt nekem nagyon sok témát és területet kell tanítanom. A vízkémiától kezdve, a levegőkémián keresztül, bele kell kóstolnom a radioaktivitásba, a környezettechnikába, tehát ülepítőkről, a szennyvíztisztításról és a hulladékégetőről és minden másról is tanítok. Nekem az a nagyon nagy nehézségem, hogy a munkám során figyelemmel kell lennem arra, a tanulókat fel kell készítenem a szakmai vizsgára. Nagyon sokfélét tanítok, nincs nagyon időm arra, hogy módszertanilag mindent kidolgozzak. Így jött a Z-szak. Oké, mondom, ezt csinálom 15 éve és szerencsém van, mert a szakmámat taníthatom 15 éve, elméletet és gyakorlatot stb. De kíváncsi voltam, hogy mit mond a régi iskolám arról, hogy én tulajdonképpen hol vagyok ebben. Emellett született három gyerekem, napi teendők mellett szerettem volna egy kis inputot kapni. Illetve – hogyan is mondják – volt egyfajta kegyelmi időszak, mert decemberig a feleségem még GYES-en volt. Így azt gondoltam, most vagy soha, megyek az ELTE-re!

Nekem a legfontosabb tanulságom az egészből – itt sokat jegyzeteltem – hogy szerintem nagyon fontos a tanárokat visszaültetni a másik oldalra. Tehát én tanárként olyan könnyen mondom a gyereknek, hogy hát te dolgozz vele, te meg vele, együtt kell dolgozni, mert ugye a munkahelyen se lesz az, hogy te megválogathatod, hogy kivel dolgozzál stb. De a Z-szakon, az integrált alkalmazásokon az egyetemi oktatók más csoportbeosztást csináltak, mint amit szerettünk volna … Hát olyan felháborodás volt abban a pillanatban felnőtt embereknél, akik naponta mondják el a tanulóknak hogyan kell együttműködni stb.! Tehát szerintem nagyon fontos és alázatra tanítja az embert, hogy átkerül a katedra másik oldalára. Emellett nagyon vágytam arra, hogy nálam okosabb emberektől halljak új dolgokat, szemléletet és összevessem azzal, amit én gondolok, amit én tapasztalok. Ennek az igénye is nagyon fontos, hogy meglegyen minden tanárban. Mert ha ez nincs meg „felfelé”, akkor „lefelé” végképp nincs meg, most csak a köznevelési helyzetet érzékeltetem. Engem elsősorban az motivált, hogy jöjjön egy kis plusz tudás szakmailag is, meg éreztem, hogy nekem az értékeléssel vannak gondjaim (ezen belül a rendszerességgel), meg a módszertani változatossággal. A képzés során azért rájöttem, hogy nagyon sok mindent csinálok, de nem tudatosan. Nem értek igazából a pedagógiához, vagy legalábbis nem akadémikus értelemben, hanem csinálom. Ha látom, hogy valami nem működik, akkor csinálom másképp, ha úgysem, akkor megint másképp csinálom. És előbb-utóbb eljutok a célomhoz.

Így kerültem a Z-szakra. Itt több dolgot még összeírtam, hogy a közoktatásban repedezik a vakolat, omladozik az egész konstrukció. Ilyenkor talán érdemes egy kicsit új lapot nyitni és újragondolni az alapokat. Lehet, hogy ebből sem lesz sokkal jobb, mint ami volt, de az biztos, hogy tarthatatlan, ami most van. El kell kezdeni gondolkodni, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, hogyan lehet megoldani a humánerőforrás-problémát, a diákok érdeklődésének változását és eltérő módszertani igényét. Nagyon sok apró fogást tanultam, amiért igen hálás vagyok. Még egy dolog – ezt beírtam a portfóliómba is: a negatív példa is jó. Ha valami nem sikerült, valamelyik kurzus vagy óra, azért a pad másik oldaláról ebből is lehet tanulni. Hogy mennyire leesik, hogyha én nem vagyok teljesen képben mint tanár abban a helyzetben. Megerősített egy sor dologban, hogy nekem sokkal igényesebbnek kell lennem magammal szemben ahhoz, hogy jól tudjam csinálni.

Egy emelt biológia tagozatos osztályt tanítottam a Z-szakos tanítási gyakorlaton, biológiából. Sejtek anyagcseréje volt a téma, melynek kémia része rendben van a részemről, de azért egy másik része pedig kívül esik az én komfortomon. Nagyon tanulságos érzés volt, amikor éreztem, hogy hopp, most maszatolok. Nem voltak meg a pontos fogalmak a fejemben, még nem állt össze rendszerré a tananyag, volt, hogy zavarban voltam emiatt a táblánál. Egészen biztos, hogy ha rajtam múlna én minden tanárt elküldenék időnként ilyen 1–2 éves képzésre, már ezért az érzésért is, hogy szembesüljön, hogy nem mindentudó, nem mindenható és tartózkodjon kicsit a katedra másik oldalán is.

Gloviczki Zoltán: Mindnyájan tudjuk, tehát hogyha Péter lesz az oktatási miniszter …

Rausch Péter: Nem hiszem, isten őrizz!

Horányi Gábor: Ebbe a szakbarbár Vegyipariba járt Csányi Vilmos és Vajda Mihály is.

Rausch Péter: Meg a Hobo is, szóval sokan, sokan nem vegyészek.

Gloviczki Zoltán: Sokan, sokan nem vegyészek. Sokaknak vették el a kedvét a vegyészettől, így is fogalmazhatunk.

Rausch Péter: Az előző osztályomból 60–70% tanult tovább szakirányban. Itt minden környezetvédelemmel vagy a természettudományokkal kapcsolatba hozható területet értek szakirány alatt, hiszen a környezetes képzés miatt kapnak a tanulók minden áldást. De lett közülük politológus, jogász, általános orvos, a kereskedelem marketing, a pénzügy-számvitel szakembere, sőt óvónő is. A legtöbb környezetmérnöknek vagy agrármérnöknek ment, de nem élem meg kudarcként, hogy a 30–35% nem ment környezetesnek, sőt sikernek élem meg, hogy igen, akkor ő más területen is helyt tudott állni, tehát a mi iskolánk arra is felkészítette. A szakképzésben nagyon oda kell figyelnünk, mert nagyon kötöttek a tanulói pályák, hogyha valaki kilencedikben elindul, nehéz váltania a sok különbözeti vizsga, eltérő tantervek, gyakorlatok miatt. A tanulóknak kötelező technikusi vizsgát tenniük a 13. évfolyam végén. Kell annyi belátással lenni a szakképzésben, hogyha adott esetben a minimumot teljesíti, akkor menjen el a saját útjára a tanuló. Rólam kb. ennyit. Egyébként főleg környezetvédőket tanítok.

Gloviczki Zoltán: András, mi vitt a három betűsbe, és mi hozott el onnan?

Sóron András: Igazság szerint a tanítás miatt kerültem oda, és amiatt is jöttem onnan el. Gyerekkorom óta tanár szerettem volna lenni, általánosban általános iskolai tanár, földrajztanár, gimnáziumban középiskolai földrajztanár, aztán rájöttem, hogy a geológia kicsit jobban érdekel, mint a földrajz, így geológus lettem az ELTE-n. A képzés alatt én végig azt gondoltam, hogy majd az egyetemen fogok oktatni. Elkezdtem a doktorimat, már a vége felé jártam, amikor megkérdeztem a tanszékvezetőt, hogy akkor hogyan tovább? Abban az időben adódott egy lehetőség az előző munkahelyemen is az olajiparban, és anyagi megfontolásból elhelyezkedtem az iparban. Eltöltöttem ott több mint egy évtizedet, sok mindent tapasztaltam. Nyilván az ember felnő és mindenféle szakmai és más hatások is érik, és tavaly eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy én igazából nem ennél a multi cégnél szeretném a következő 25 évemet eltölteni, hanem inkább tanítanék. Megnéztem a lehetőségeket, és szembejött velem a Z-szak, és mondtam, hogy hát ez remek, lehet vele fizikát, biológiát, kémiát tanítani, úgyhogy ez ilyen tök jó kombó. A geológia az amúgy is egy olyan tudomány, ami integrál nagyon sok természettudományos tárgyat. Felvételiztem, egy év alatt teljesítettem, amit kell végeztem, és szerencsére volt egy olyan lehetőségem, hogy a Lauderbe el tudtam látogatni, és elindult ott egy beszélgetés. Gáborral kezdtük, aztán nyilván volt egy kiválasztási folyamat, és az lett ennek a vége, hogy szeptember elsején bementem a Lauderbe, hogy akkor én mostantól itt tanítok. Két hónapja tanítok lauderes diákoknak fizikát, kémiát és természettudományt, de az iskola speciális jellegéből adódóan ez igazából egy erős másfél hónap volt szünetek miatt, úgyhogy én nagyjából másfél hónapja praktizálok tanárként.

Úgy gondolom, hogy elég speciális helyzetben vagyok, akár infrastruktúrát, akár diákokat, akár a tanárokat tekintve. Egy nagyon nyitott és befogadó közösségbe érkeztem, ahol tényleg azt tanácsolták, hogy csináld úgy, ahogy szeretnéd, próbálkozz, ahogy jónak látod, és másfél hónapja próbálkozok. Voltak olyan próbálkozások, amik nem voltak annyira sikeresek, voltak olyan próbálkozások, amiket én úgy éltem meg, hogy tök jók voltak. Pont a hét elején fizikából sebességet kezdtünk tanulni. Az aulában fölragasztottam egy versenypályát, az iskolából kértünk napelemes autókat, valaki behozta a távirányítós autóját, és akkor néztük, hogy ki mennyi idő alatt jut el egyik pontból a másikba, ugyanannyi idő alatt melyik autó jut ide-oda. A diákok ezt élvezték. Voltak, akik jobban, akik nyomkodhatták a távirányítót, és volt, aki csak mért, aztán cseréltünk. Rengetegen, akik ott elsétáltak, megnézték, megkérdezték, hogy mit csinálunk, a tanárok is odajöttek, megnézték, Gábor is odajött. De voltak olyan diákok, akiket nem fizikára tanítok, hanem kémiára, és ők is megkérdezték, hogy na, akkor mi is autóversenyezhetünk majd az órájukon? Tényleg ilyen az egész iskola miliője és hangulata. Úgy gondolom, hogy a Lauder egy nagyon-nagyon jó és ideális hely lesz arra, hogy meg lehessen nézni, hogyan működik. Nem beszélve arról, hogy tényleg olyan elképesztő infrastruktúra van az iskolában, hogy tényleg minden adott ahhoz, hogy ez sikeres tudjon lenni a jövőben.

Horányi Gábor: Megemlíteném, hogy szívesen fogadunk más iskolákat és sokan jöjjenek hozzánk. Eredetileg a Selye-pályázat keretében fogadtunk más iskolákat, de ma már ettől függetlenül is jönnek. Egy honlapon[1] keresztül lehet jelentkezni. A laborunk nagyon jól fel van szerelve nem szokványos eszközökkel. Vannak iskolák, amelyek visszatérnek, például Salgótarjánból, már harmadszor jönnek hozzánk. Utaznak a gyerekek, együtt vannak, kiszabadulnak az iskolából, az épületünk tetején – a csillagvizsgálóban – megnézik a napfoltokat, hogyha jó idő van, és nagyon nem szokványos foglalkozásban vesznek részt a laborban.

Angyal Zsuzsa: Így a hallgatókat is várják gyakorlatilag, ugye?

Horányi Gábor: Természetesen hallgatókat is várunk. Ez nekünk abszolút magától értetődő, egyfajta társadalmi küldetés, így tényleg egészen nyugodtan gyertek.

Gloviczki Zoltán: Köszönöm szépen, ha bárki autóversenyezni szeretne …

Sóron András: … bárki autóversenyezhet.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen. A Nemes házaspárt szólítom meg, hogy tulajdonképpen milyen sokkhatás kell ahhoz, hogy két nagy iparvállalatnál dolgozó ember, aki egymás férje, felesége egyszerre úgy döntsön – fizetéseket félresöpörve –, hogy a köznevelési rendszerbe migráljanak.

Nemesné Tancsa Erika: A történetem úgy kezdődött, hogy mindig is tanár szeretett volna lenni, de végül 18 évesen más pályát választottam. Először közgazdász, később környezetmérnök lettem. Mind a mai napig a környezetvédelmi területen dolgozom, környezetvédelmi szakértőként. Vezettem is ezt a szakterületet, így nagyon sok mindent megtapasztaltam és láttam a hozzánk érkező munkaerőt, hallgatókat, mert hallgatókat is fogadunk, diplomázókat, sőt középiskolásokat is. Ez indított el bennem valamit azzal kapcsolatban, hogy a világ változik, az oktatás kevésbé változik, vagy másképp változik, mint ahogy azt mondjuk jónak látnánk a munka világából, ipari környezetben és ezzel vajon én mit tudok kezdeni. A másik indíttatásom pedig a két, jelenleg általános iskolás gyermekem, mindkettő felső tagozatos, 12 és 14 évesek. Közelről tapasztaltuk meg az oktatás mindennapi kihívásait. Ezekre a kihívásokra szeretnék valahogy reagálni. Jelenleg is az iparban dolgozom, és próbálom megtalálni azokat a kapcsolódásokat, ahol én tehetek ebben a témában. Amit az Z-szak nekem adott – az itt ülők között sokan közösen végeztünk –, az nem a bölcsek köve. Amit adott a képzés az sokkal inkább egy integrált szemlélet, és ehhez eszközrendszer a gyakorlati oldalról. A mai előadásokon is nagyon sok minden hangzott el erről a szemléletről, amit én is magamévá tettem, és amivel úgy érzem, hogy dolgom van.

Az a feladatom most, hogy mindezt hogyan tudom a hétköznapokra lefordítani. Ami nem könnyű, de nem is lehetetlen. Egy nagyon jó szakmai közösség jött létre ezen az évfolyamon, inspiráló személyekkel. Az egyik előnye szerintem többek között az volt, hogy nem csak tanári bemenetesek voltak a képzésben, hanem egyéb területekről is, és mindenből rengeteget profitáltunk. Egymástól tanultunk, nem kizárólag egymás pedagógiai tapasztalataiból, hanem akár ipari tapasztalataiból, ami színessé tette talán ezt a képzést. Igazából ezt szeretnénk a hétköznapokban is, hogy a tanulók maguk tapasztalják meg: a tanulás élmény is lehet. Jelenleg abban gondolkodunk – nem titok, hogy ketten vágtunk bele ebbe, illetve kellett hozzá egy támogató család is – hogy szeretnénk olyan tananyaghoz kapcsolódó anyagokat, olyan tanársegítő eszközrendszert kidolgozni, amik a hétköznapokban kézzel fogható segítséget és ötleteket nyújtanak a tanároknak az integrált szemlélet megvalósításához. Ehhez pedig szerintem nagyon-nagyon jó alapot, módszertant kaptunk és sok gyakorlati példát láttunk. A használható tudás állt a képzés középpontjában.

Gloviczki Zoltán: Még visszakérdezek, de Balázs is mesélje el.

Nemes Balázs: Sok mindenben meg fog egyezni a történet. Én is közgazdászként kezdtem, már ott környezettechnológia és vidékfejlesztés szakirányon végeztem, már ott kapcsolódtam a természettudományokhoz. Majd a BME-n környezetmérnökként diplomáztam, a vegyipar volt az, meg a kémia, ami mindig megfogott. Nem volt kérdés, hogy miért fogott meg bennünket akkor és ott a természettudomány, illetve engem általános iskolásként a kémia: nem a tankönyv, meg nem a tananyag, hanem maga a tanár volt az ok. Írtam is az akkori tanáromnak, hogy köszönöm, hogy erre az útra engem ott ráterelt. Én hiszek abban – ami a Z-szaknak a filozófiája –, hogy jó tanárok jó példával, gyakorlatorientáltan tanítsák meg a mai gyerekeket arra, vagy tanuljanak a gyerekekkel – inkább így fogalmaznék –, hogy mi a körülöttünk lévő világ, és ezt igazából kísérletezéssel, vizsgálódással ismerjük meg, ne a száraz tankönyvekből; és hogy vigyük ki őket a természetbe, nézzük meg, hogy mi van körülöttünk. Igazából ez az, ami a Z-szaknak az igazi nagy ereje, és ezért hiszek benne. Látom azt, hogy nem ugyanazok a gyerekeim, hogy megy a tanulás meg a tanítás, semmi élmény elem nincsen benne, és igazából az a kihívás nekünk, hogy ezen változtassunk.

Ezt most jelen pillanatban kicsiben csináljuk. Az ember azért próbál hatni a munkahelyén is. 20 éve vagyok az iparban, és látom azt, hogy aki bejön a gyárkapun, mit tudott 20 éve és mit tud ma. Hihetetlen, hogy alapvető vegyületeket sem ismernek fel az új belépő kollégák, azok sem, akik a vegyipari iskolából jöttek. Olyan hiányosságokkal kezdenek, mint amit néha tapasztalunk az egyetemeken is, hogy középiskolai tananyagot tanítanak az egyetemi tanárok. Gyakran az alapok is hiányoznak. Valamit nagyon rosszul csinálunk. Hospitáltam jó pár órát. Olyan érzésem volt néhol, mint ahogy engem tanítottak 30 éve. Nem mindenhol, mert voltak nagyon jó példák is. Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk. Ha ők változnak, akkor nekünk is változtatni kell, és erre igazából nagyon jó válasz a Z-szak.

Az is nyitókérdés volt, hogy mit vártunk, és megkaptuk-e azt a képzéstől. Jóval kevesebbet vártam és többet kaptam. Szerintem ez egy nagyon jó kezdeményezés. Azt is látom, hogy nagyon sokszor az iskolákban ellenállásba ütközünk, mert még nem értik azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk. Nekem egy nagyon nagy élmény volt, amikor vérkeringést tanítottam biológiából, és rájöttek a gyerekek, hogy ez valójában fizika, meg kémia, meg biológia és ezek összefüggenek. Az, amikor nekik ez leesett, az nekem is nagyon jó érzés volt, és igazából ez az, ami motivál.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük. Mi a helyzet Kelet-Magyarországon?

Szűcsné Lőkös Anita: Szeretettel köszöntelek titeket. Nagyon-nagyon inspiráló volt végighallgatni a kollégák mondatait, hogy milyen más közegből érkeztünk. A hallottak szerint én érkeztem a legkeletebbről. Budapesttől 300 km-re lakom, és Budapestre is csak okkal megyek, ha feltétlenül el kell intéznem valamit, amit máshol nem lehet. Nyilván egy budapesti iskolát összehasonlítani egy olyan iskolával, ahol én tanítok, ahol én lakom – még a munkahelyemtől is keletebbre –, szinte lehetetlen. Minden nap utazom 40–50 km-t a munkahelyemre, ez is szintugrásnak számít a szakmai életemben. Hogy mit jelentett számomra a szintugrás, azt úgy kell érteni, hogy a pályámat a saját lakóhelyem, Nagyecseden kezdtem, tehát a határtól mindössze hat km-re. Már az is előrelépésnek számított, hogy 40 km-t utazhattam azért, hogy ugyanazt a munkát egy másik iskolában, egy szakmailag inspirálóbb közegben végezhessem. Azt gondolom, hogy közben nyertem is, jó helyre kerültem, megtaláltam a helyem, úgy érzem, megéri néhány kilométert utazni.

Titeket hallgatva – egy gyomaendrődi iskolából érkező lelkes kollégát, illetve titeket, akik egészen máshonnan, más szemléletből, egy fantasztikus budapesti iskolából érkezve egészen más típusú gyerekekkel foglalkoztok – azon gondolkodtam, hogy én ott Kelet-Magyarországon egy teljesen más közegben, más típusú gyerekekkel dolgozom. Ugyanakkor persze nálunk is sok a tehetséges diák, azért ezt szeretném hangsúlyozni, csak másképp mutatkozik meg.

Hogy én miért lettem Z-szakos? Anitával összenéztünk, hogy itt mindenki gyerekkora óta tanár akart lenni, és hogy az inspirációt majdnem mindenki egy tanárától kapta. Én is azért lettem pedagógus, mert a földrajztanárom egy olyan fantasztikus ember volt, hogy én nem tudtam elképzelni, hogy ne földrajztanár legyek. Utána jött a biológia-kémia tagozatos gimnázium, de a főiskolán biológia-földrajz szakpárom lett, mert a földrajz iránti szerelem az mindig megmaradt. Elmentem főiskolára, majd egyetemre, tehát végigjártam a ranglétrát, és az életem része lett a tanulás, miközben dolgoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már 10 éve nem tanultam semmit, hogy folyamatosan dolgozom és a saját önképzésemről elfeledkeztem. Elővettem a felvi.hu-t: „Na jó, akkor mit csináljunk?” És szembejött velem a Z-szak. Utánanéztem mit jelent ez az elnevezés, és szinte azonnal a magaménak éreztem. A biológia-földrajz szak már eleve megvan és ezt kiegészíti a fizika és a kémia tantárgy. Ugyanakkor belegondoltam, hogy én a fizikától mindig féltem. Úgy vágtam neki a Z-szaknak, hogy fejlődni szeretnék, és a meglévő tudásomat szeretném kiegészíteni. Tehát én nem azért mentem tanulni, hogy taníthassak fizikát és kémiát, hanem azért, hogy felfrissítsem és aktualizáljam a meglévő ismereteimet. Már nem is tudom melyikőtök mondta, hogy kevesebbet vártál, de sokkal többet kaptál a képzés során. Azt gondolom, hogy ezt kaptuk mi is a Nyíregyházi Egyetemen. Sokkal többet kaptunk, mint amit vártunk. Rengeteg gyakorlatorientált képzésünk volt, egy terepgyakorlaton sokkal többet tanultunk, mint egy tanteremben.

Mit kap tőlünk az iskola? Én ugyanaz az ember vagyok, de az a fajta komplexitás, az a fajta rendszerszemlélet, amit a Z-szak nyújtott, alapjaiban változtatta meg a szemléletemet a tanításról, és azóta a tárgyaimat is sokkal komplexebben, összefüggéseiben tudom átadni a diákoknak. Az iskola a képzés elvégzésével ugyanazt a pedagógust kapja vissza, de a Z-szak által nyújtott komplexitás és rendszerszemlélet révén egy újfajta gondolkodásmódú szakemberré váltam. Ez a szemléletváltás elsősorban a gyakorlati oktatásban szerzett tapasztalatoknak köszönhető.

Az élet furcsa fintora, hogy bár nem azért mentem, hogy fizikát tanítsak, most mégis azt teszem. Nem a saját munkahelyemen, hanem óraadóként egy másik kisváros általános iskolájában. Azt mondták nekem a kollégák, hogy miért végzem a Z-szakot, hisz nekem van bőségesen órám biológiából és földrajzból és úgysem adnak nekem fizika és kémia órákat. Valóban tényleg nem kaptam a munkahelyemen, de az élet úgy hozta, hogy máshol igen. Tehát meglett a diplomám, és akkor egyszer csak jön egy telefonhívás: „Hallottam, tényleg igaz, elvégezted? És akkor tényleg taníthatsz fizikát?” Azt feleltem, hogy rendben van, de tisztázzuk: bár van egy friss diplomám, és felkészültem a vizsgákra, a fizikában mégis kezdőnek számítok. Mi tehát az elvárás? Azt mondták: „Zárd be az ajtót, és taníts fizikát!”

A szünetben beszélgettünk Professzor úrral arról, hogy a tanár személye mennyire fontos a tanításban, és hogy az igazi szabadság akkor kezdődik, amikor bezárjuk az osztályterem ajtaját. Lehet, hogy én nem tudok olyan mélységes fizikát tanítani, mint egy vérbeli, alapszakos diplomával rendelkező fizikatanár, de amikor a nyolcadikos gyerekek azt mondják: „De jó volt ez a fizika óra tanárnéni!”. Ez az igazi siker! Az órákon érintjük a tananyaghoz kapcsolódó biológiai, kémiai és földrajzi összefüggéseket és így már nem is félelmetes a gyerekek számára a fizika! Azt gondolom, hogy ez a Z-szak. Ezt kaptam a Nyíregyházi Egyetemen.

Most már nemcsak biológiatanárként tekintek magamra. Bár az elsődleges feladatom továbbra is az, hogy a diákokat felkészítsem az emelt szintű biológia érettségire – hiszen az intézmény elvárja, hogy a gyerekeket felvegyék az orvosira vagy más felsőoktatási intézménybe –, most már a fizikából is vannak sikerélményeim. Pedig ez volt az a tárgy, amitől gimnáziumi koromban rettegtem és féltem. A Z-szaknak köszönhetően ez a sikerélmény pedagógusként teljes mértékben megújított, és alapjaiban frissítette fel a szakmai életemet. Nekem ez a Z-szak.

Nagyon köszönöm Dobróné dr. Tóth Mártának, hogy elindították Nyíregyházán is ezt a Z-szakos képzést, ami nagy könnyebbség volt, hiszen így nem kellett Budapestre utaznom érte! Rendkívül hálás vagyok továbbá azért is, hogy eljöhettem vele erre a konferenciára.

Ferenczné Lajtmár Anita: Általános iskolai tanulmányaimat Nyíregyházához 15 kilométerre lévő falusi iskolában végeztem. Nagyon tetszett, hogy tanítási órákon– alsó tagozatban környezetismeret órán, felső tagozaton többnyire biológia órán – sokat voltunk kint a szabadban. Megnéztük, hogy visszajöttek-e a gólyák, a fecskék, az iskolánk közelében lévő tó élővilágát is megvizsgáltuk évszakokként. A mai napig varázslatnak tartom azokat az éveket. A tanáraim fantasztikus tudással rendelkeztek és sikerült megfertőzniük a természet szeretetével. Elég korán eldöntöttem, hogy én is ezt és így szeretném csinálni. Nyíregyházán végeztem biológia-földrajz szakon, majd a főiskola elvégzése után a Debreceni Egyetemen folytattam tanulmányaimat.

A Nyíregyházi Arany János Általános Iskola és Kollégiumban tanítok már 26. éve. Az első évben napközis tanár voltam, majd ezt követően az általános iskolai és gimnáziumi – nyolc- és négyévfolyamos – tagozaton tanítottam biológiát, földrajzot, természetismeretet és természettudományt. A tanítás során próbáltam a tantárgyi koncentrációt megvalósítani, hiszen a természettudományos tantárgyak szoros kapcsolatban vannak egymással, de egy idő után azt éreztem, hogy szükségem van még valami pluszra, megerősítésre, iránymutatásra, hogy jól gondolkodom-e. Ekkor jött a lehetőség, hogy az iskolám támogatásával jelentkeztem a Nyíregyházi Egyetem Z-szakos képzésére. Tetszett, hogy nagyon sok gyakorlati óránk volt és a tudásomat folyamatosan frissíthettem, sok jól megvalósítható ötletet kaptam és nagyon fontos volt a megerősítés, hogy jó gondolataim vannak a természettudományos oktatás terén. Bátrabban és magabiztosabban használom a fizikai és kémiai ismereteimet a tanítási órákon és nagyon tetszik, hogy a diákok figyelmeztetnek, hogy ez fizika vagy hogy kémiából is tanulták és nem is olyan ijesztő így összekapcsolni a tantárgyakat.

A kollégáim egy részének tetszett, amit tanulok, mások azt mondták, hogy ennyi idő alatt nem lehet megtanulni a fizikát és kémiát és nehezményezték, hogy ezeket a tantárgyakat taníthatom is. Bevallom, hogy a fizika tanításától félnék, de az egyetemi képzés alatt az alapokat megtanultam, és nagyon szeretném kipróbálni a komplex természettudomány tanítását 7–8. évfolyamon. Az iskolánkban 100%-os a szakos ellátottság, így egyelőre erre nincs esély.

Sokan említettétek az élményszerű tanítást. A kicsi ötödikesektől tanítok tizenegyedik évfolyamig. A kicsikkel próbálunk minél többet a szabadban lenni, megfigyeléseket végezni, növényeket ültetni, megtanítani őket, hogy bátran kérdezzenek és hogy nincs rossz válasz. Hozzájuk mindig közös munkára megyek és nagyon jól esik a sok pozitív visszajelzés nemcsak tőlük, hanem a szülőktől is. Minden leckénél, ahol lehet kísérletezünk, megfigyelünk nagyítóval, mikroszkóppal, az érzékszerveinkkel. A Nyíregyházi Egyetem különböző programjaira is igyekszünk rendszeresen ellátogatni. Nagy sikere van a „Kutatók éjszakája” kísérleti bemutatójának és a különböző interaktív foglalkozásoknak. A 11. -ben nagyon jól működnek a projektmunkák. A diákok már rendelkeznek megfelelő alapismerettel és hihetetlenül jó ötleteik vannak a témák feldolgozásához. Már egészen jól tudnak érvelni és vitázni egymással. Sokszor meglepődöm, hogy mennyire máshogy gondolkodnak és mégis mennyire elfogadják egymás véleményét.

A Z-szak megerősített, hogy jó úton járok. A képzés során sok kedves és lelkes embert ismerhettem meg. Szeretném megköszönni Dobróné dr. Tóth Mártának, hogy szorgalmazta a Z-szak elindítását a Nyíregyházi Egyetemen és hogy eljöhettem vele erre a konferenciára.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Egy nagyon fontos kérdés, amire rákanyarodtunk, mert a magyar köznevelési rendszernek az egyik legkonzervatívabb szegmense a szülők. Nem azért, mert konzervatívak, hanem azért, mert van egy saját élményük és tapasztalatuk és elvárásuk, illetve félnek attól, hogyha nem az lesz, akkor mi lesz, és ez majd még egy fontos kérdésre visszakapcsol minket. Igazából a szülőknek egy nagy része már attól megkönnyebbül, hogyha a frusztrált gyereke boldogabban jön haza az iskolából, mint eddig, tehát ez ma már egy nagy érték. A válaszaitokból is kiderült, hogy van olyan helyzet, ahol egyszerűen nincs más megoldás. Van olyan helyzet, ahol ez bizonyos értelemben organikusan így van, hogy komplex. Van olyan, ahol nincs iskola, ezért tananyagot fejlesztenek, van bizonyos értelemben egy kényszerhelyzet.

Így aztán Gáborékat kérdezem, hogy egy alapvetően középosztálybeli szülői gárda, akinek ott lebeg a szeme előtt a felvételi, meg a megszokás, meg a nem tudom mi. Mondjál már erről valamit: a szülők hogyan látják azt, amikor nem olyan az iskola, mint amit elképzelnek?

Horányi Gábor: Ott kezdeném, hogy az iskolánk sok okból nem olyan, mint az átlag, de a legfőbb ok az, hogy óvodától járnak ide a gyerekek és nem küldjük el őket a szakaszhatárokon. Ha valaki nagyon nem idevaló, szólunk, hiszen nem tudhatjuk egy ovisról, mennyire való neki a gimnázium. Az, ami nálunk megjelenik, hogy ugyanazon osztályból egy végzős gyerek Cambridge-be megy, a másik meg szakmát tanul nem jellemző a közoktatásra, mert az iskolarendszer nagyon szegregál, az elit iskolákba csak a legjobb hátterű, legjobban motivált, legjobb tanulási teljesítményű gyerekeket veszik fel. Más a pedagógiai módszertárunk is. Például projektek a kezdetektől fogva voltak az elemiben, és mára a középtagozaton meg a gimiben is meghonosítottuk ezeket. A harmadik dolog, amit meg tudnék említeni, a folyamatos kommunikáció a szülőkkel. A mi szüleinknek kiemelten fontos, hogy a gyerekük jól érezze magát az iskolába, szeressen iskolába járni. Talán a legfontosabb, a tanár önfelfogása az iskoláról. Az a gyerek dolga, hogy a tanár nagyszerűségéből részesüljön, vagy az a tanár dolga, hogy a nagyon különböző gyerekek egyéni igényeire figyeljen? A tanárok nagyon-nagyon szeretik azt mondani, hogy azért kell a gyerekeknek valamit hetedikben, vagy nyolcadikban megtanulni, mert mi lesz majd érettségin. Tehát az érettségi fontos legitimációs elem számukra akkor is, ha az adott tárgyból nem érettségizel. Közben a gyerekek absztrakciós készsége életkorukkal fejlődik. Teljesen felesleges dolgokkal kínozzuk őket, ahogy már el is hangzott itt, ez teljesen egyértelmű. Pedig valójában az utolsó két évben jön el annak az ideje, hogy az érettségire a gyerekek felkészüljenek.

Súlyos állítás, de meggyőződésem, hogy egy középszintű érettségire a mai világban bárki fel tud készülni egyedül. De akkor mire vannak a tanárok? Hát nem arra, hogy középszintű érettségire készítsék a gyerekeket. Tanulni nem tudnak a gyerekek helyett, ezért fő feladatuk a diákok motiválása a tanulásra. A mi iskolánk sikeres a felvételi alapján, de ettől még több századikok vagyunk a HVG listáján. Egyebek mellett azért, mert a külföldi egyetemi eredményeket, vagy az előrehozott érettségik eredményeit egyszerűen nem veszik figyelembe a listán, ahogy a diákjainkat sem presszionáljuk a kompetenciamérések kapcsán, hogy javítsunk a listás helyünkön. Lehet ezt a sorrendet komolyan venni, de el is lehet engedni. Nem hiszem, hogy azok a legjobb iskolák az országban, amelyek a lista elején vannak, de azt elfogadom, hogy valószínűleg ezekbe az iskolákba járnak a legtehetségesebb gyerekek, hiszen így is vették fel őket. Azért volt nagyon jó dolog titeket hallgatni, mert azt érezte az ember, és ez a legfontosabb, hogy ti autonóm emberek vagytok, akik rendelkeznek kellő önbizalommal ahhoz, hogy higgyenek abban, amit csinálnak, és nem lehet őket mindenféle listákkal, igazgatókkal letéríteni a pályájukról. Számomra a Z-szaknak ez a legfontosabb üzenete. Mindegy, hogy mit tanítunk, a tanítás tudás és önbizalom kérdése. Az iskola – és ez az alapítványi iskolákra jobban jellemző – bizalmi viszonyt kell, hogy létesítsen a diákok, a szülők és a tanárok között. Ami itt engem személy szerint nagyban megerősít az az, hogy a mi gyerekeink szeretnek iskolába járni. Az iskola egy jó hely lehetne, és azért kell dolgozni, hogy valóban jó hely legyen.

Gloviczki Zoltán: Igen, szóval ez egy fontos üzenet.

Kocsis-Pésó Irma: Nálunk a szülők teljesen jól fogadták azt, hogy a külön tantárgyak helyett az integrált természettudomány lett, viszont a középiskolák nem tudják, hogy hogyan számolják majd a felvételi pontokat?

Horányi Gábor: Az ötös az mindenkinek ötös.

Kocsis-Pésó Irma: Valószínűleg egy jegy háromszorozásával ez a probléma orvosolható lesz.

Angyal Zsuzsanna: Csak változtatni kell.

Kocsis-Pésó Irma: Igen. Szerintem egy pontszámítási módszert lehet változtatni.

Gloviczki Zoltán: Ez szociológiailag ugyanaz a probléma. Gábor pedig átutalt egy másik kérdésre, amire vissza akartam kérdezni. Amikor Balázs arról beszélt, hogy „jönnek be ezek az alulművelt kémikusok”, akkor azért itt egy atipikus hangot szólaltatott meg. Hiszen arról beszéltünk itt az egri konferencián, meg nagyon sokan nagyon sokszor, hogy „az ipar”, amit mi ugyanúgy nem ismerünk, ahogy az iskoláról beszélnek mások, hogy „az iskola”. Tehát, hogy azt szoktuk mondani, hogy az iparnak valójában nem arra van szüksége, hogy nagyon jól tudják a kémiát meg a fizikát, hanem soft skillekre, meg mit tudom én mire. Ez nyilván nettó hülyeség így, de közben van egy egyetem, azt ne felejtsük el. De ugye te utaltál, hogy az egyetemen is ott szenvednek a professzorok.

Nemes Balázs: Illetve a technikus képzésben.

Gloviczki Zoltán: Így van. Na most Gábor ugye leleplezte itt a dolognak a megoldását: azt senki sem gondolja komolyan, hogy az érettségire nyolc éven keresztül tanulnak a gyerekek. Szerintem a tanár se hiszi azt, csak ez legitimálja, ahogy mondta. De akkor ezt még mondjuk ki egymásnak a saját tapasztalatainkból, hogy ki-ki a magáéból, és csak bólogassatok, vagy nem tudom, hogy ugye mindenki visszaigazolja a maga miliőjéből, hogy ez nem probléma. Tehát attól, hogy felső tagozatban, integrált szakképzési tárgyként, gimnázium elején ezt így tanuljuk, attól még bárki odamegy, ahova jól esik neki természettudományból és magasan képzett ember lehet. Hozzátéve, nem tudom, hallottad-e a mai előadásomat, és nem akarok referenciaként utalni rá, de ahogy az iskola tömegméretei kialakultak, ez meglepetéseket okoz. Ugye a felsőoktatásban sem az a helyzet, hogy elhülyültek a gyerekek, hanem a Neumann Jánosék generációja idejében 10 ezer egyetemista járt Magyarországon, ma 432 ezer egyetemista jár Magyarországon, most is ott van Neumann János, csak a professzoroknak nem vele kell foglalkozni, és ezért más a percepciójuk arról, hogy kik vannak ott első évben.

Horányi Gábor: Azt hiszitek, hihetitek azt, hogy én egy csomó mindent kiélezek amikor az iskola rossz és értelmetlen működéséről beszélek. Például a gimnáziumunkban az egyik legsikeresebb innováció az aktív nap, ami szerint a végzős három évfolyamon egy napra minden héten korlátoztuk a tanítást, hogy a diákok tudjanak a tanulásra fókuszálni. Tehát visszavontuk magunkat, és ettől jobban lettek a felvételi eredmények, több idő jutott a diákoknak a nemzetközi tanulmányokhoz nélkülözhetetlen személyes portfólió készítésére, védettebbek lettek a speciális, fakultációs idősávok. Lehet, hogy nehéz elhinni, de higgyétek el, nem ott fognak a dolgok eldőlni, hogy hogyan tanítunk, hanem ott, hogyan tudjuk a gyerekeket segíteni, motiválni annak érdekében, hogy legyen kedvük tanulni. Nem kell a nyakukra ülni, nem kell tudást pumpálni beléjük, felesleges valamilyen homályos általános műveltségeszme jegyében idejétmúlt és érdektelen dolgokat tanítani. Nem feltétlen kell nekünk – és itt a gimnazistákról beszélek – mindig jobban tudni, hogy mire van szükségük.

Weiszburg Tamás: Ugye azt ne felejtsük el, hogy a – végül el nem fogadott – NAT koncepcióban kezdetben az volt, hogy az órák 20 százalékával az iskolák rugalmasan gazdálkodhassanak, amit érthetünk úgy is, hogy csak heti négy nap legyen kötelező a „megszokott” tanítás.

Rigóczi Csaba: Jogszabály írja valahol a 45 percet?

Gloviczki Zoltán: Nem, sőt.

Horányi Gábor: Nem, de mindent adminisztrálni kell.

Gloviczki Zoltán: Se a becsöngetést, tehát egy csomó dolgot, amire itt utalunk, hogy milyen forradalmi lenne, azt nem kell erőltetnünk. Tehát se az óra hossza nincs megadva, se az iskola kezdete, se az iskola vége, ahogy – hiszti ugyan volt belőle – azt se, hogy hány napot igazolhat egy szülő.

Gloviczki Zoltán: Tehát így szerkezetileg nagyon sok mindent meg lehetne csinálni egy iskolában, ettől még a fenntartó is hisztizhet rajta természetesen.

Nemesné Tancsa Erika: Csak annyit fűznék hozzá, hogy 11–12.-ben lesznek faktosok, és fogják ezt a területet választani. Már hogyha lesz, aki választja, azaz hogyha a felső tagozatban megfogja őket a téma, érdekessé tesszük. Azt nem szabad elfelejteni, hogy változnak a gyerekek, tehát teljesen másképp kell hozzájuk közelíteni ahhoz, hogy ez a terület szóba jöhessen 11–12. évfolyamon. Mondtad az előadásodban, hogy kell egy cél, nekem például ez a célom, ezt elérni.

Szűcsné Lőkös Anita: És én reflektálhatok a te gondolatodra? A mai plenáris beszélgetések és előadások során engem nagyon megfogott az egyik előadás, amely arról szólt, hogy ki mikor született, és ki melyik digitális korszakban nőtt fel. Én éppen a mesterprogramom megújításán dolgozom, és a témám a Z-generáció digitalizációja. Hallhattuk egy előadáson, hogy mennyire tévhit az, hogy a digitalizáció megváltoztatja például az agy működését. Én egyébként elkötelezett híve vagyok annak, hogy a gyerekeket csak úgy lehet motiválni, amilyen világban élnek. Ti, akik tananyagfejlesztők vagytok, gondolom, a digitalizációt az oktatás alapjának tekintitek. Mégis nonszensznek tartom, hogy sok helyen elveszik a gyerekektől a mobiltelefont az iskolában. Nonszensz, hogy ebben a világban a gyerekek csak telefonálásra és videók nézegetésére, valamint játékra használják a telefonjukat. Én például majdnem minden órámon használtam – most már csak múlt időben mondom – a mobiltelefont. Mindenféle platformokat igyekszem bevonni az óráimon, amik segítik a tanítási-tanulási folyamatot. Nagyon jók vannak például földrajz tantárgyból, ahol alig használunk, sőt, nem is nagyon használunk fali térképeket. Ott vannak az okos eszközök, ott vannak a digitális topográfiai térképek, azokkal dolgozunk.

Elvárjuk attól a gyerektől, aki egy olyan világból jön, ahol nyomkodja a telefonját, és két másodpercenként új információt kap, hogy az én órámon csendben legyen, egyenesen üljön, fegyelmezett legyen. De ő ezt nem akarja, és nem is tudja! Amit te mondtál, hogy zaj van. Igen, zaj van órán. Elővesszük a mobilt, egy Kahoot! kvízben kiabálunk, örülünk, hogy megvan a megoldás. A szomszéd teremben ülő kolléga pedig azt mondja, milyen fegyelmezetlenek voltunk! Pedig nem voltunk azok, csak dolgoztunk és örültünk, mert 13-ból 12-en tudták a megoldást, és már csak az volt a lényeg, hogy ki oldotta meg a leggyorsabban. Érdekesek ezek az ellentmondások.

Gloviczki Zoltán: Vannak ilyenek, de ehhez most ne szóljunk hozzá. Azt viszont mindenképpen szeretném tisztázni, hogy Csépe Valéria előadása arról szólt, hogy a képernyő nem módosítja az agyat. Azt nem állította Csépe valójában, hogy jót tesz az embernek, ha óvodás korában sok képernyőt néz.

Szűcsné Lőkös Anita: Köszönöm a kiegészítést.

Gloviczki Zoltán: Ő ezt sokszor el szokta mondani, de ezt most ne vitassuk meg. Van-e bárkinek kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban, ami nem volt világos, vagy nagyon izgalmas volt, elvarratlan maradt.

Rausch Péter: Annyit tennék hozzá, hogy – lehet, hogy a mostani osztályom egy jó eresztés, de – azt érzékeltem, hogy nagyon nagy igényük van a valóságra. Tehát, hogy ez a dolog megfordul. Csömör van a képernyőből tulajdonképpen. Én elviszem őket 3–4 alkalommal évente többnapos kirándulásra. Szerencsére az iskolavezetés ebben teljes mértékben partner. Most szeptember 6-án történt, hogy Abaligeten voltunk, kimentünk éjjel a szénabálákra nézegetni a csillagokat. Telihold volt, és néha ugráltak bálákon a 15-16 éves tanulók, néha pedig kerestük telefonnal a csillagokat. De hogy ott az volt a fontos, hogy együtt vagyunk. Ezek a pillanatok adják az én személyes motivációm. Engem is a gyerekkori táborozás élményei ragadtak meg annak idején, ezt próbálom átadni és egyben újraélni.

Az oktatás személyességére, személyes kapcsolatokra való építése szerintem egyre fontosabb és a kulcsa annak, hogy egy picit helyrerázzuk az iskolát. Az egyik előadásban – pont Dr. Gloviczki Zoltán előadásában – is szerepelt ez a szempont. Erre a gyerekek szabályosan ki vannak éhezve. Emellett, ha én derűt teremtek az órámon, tehát ezt a depressziós izét próbálom elkergetni, akkor jobban kinn tudja hagyni a problémáit a tanuló arra az időre. Azt üzenem, hogyha bejössz a laborba, akkor itt nem érhet semmi baj azon kívül, hogy… a labor egy veszélyes hely. Azt akarom mondani, hogy a tanárnak létre kell hoznia egy olyan atmoszférát, amiben a gyerek tud lélegezni és onnantól – ez a meggyőződésem – mindegy milyen módszerrel tanítok. Nekem van nagyon hagyományos módszerrel tanító kolleganőm, fantasztikusan tanít és szeretik a gyerekek. Van, aki nagyon sokféle módszerrel tanít, valahogy mégse jól. Nem mindig a módszer a fontos, hanem a személyiség és a személyesség. És amennyire – csúnyán fogalmazva – szét vannak esve a családok, végképp fontossá válik, hogy ne akárki, hanem TE menjél be, TE legyél ott az órán és hogy legyen meg ez a kapcsolat a diákokkal. Amitől sokszor félünk az, hogy esendőségünket kimutassuk. Hogy igen én is béna vagyok néha, láttam mennyire tetszett tavaly a kilencedikeseimnek amikor teljesen elsóztam és odaégettem a húst a kiránduláson. Ember vagyok, esendő és nem egy szobor vagy egy robot, aki amúgy tanít.

Gloviczki Zoltán: Ez egy nagyon jó lezárás. Tehát megállapíthatjuk, hogy a Z-szakosság esendővé tesz, és Z mint zöld, Z mint Z-generáció, Z mint a zaj, Z mint az űr, Z mint az öröm. Ez a Z-szak. Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést.

A közönségből: Azt szeretném megkérdezni, hogy az itt lévő Z-szakosoknak milyen tapasztalata van az iskolakerttel kapcsolatban, hogy van-e az iskolákban kert, és hogy a gyerekek szeretik-e?

Kocsis-Pésó Irma: Iskolakertünk nincs. De az ablakpárkányon ültetünk. A hetedikesek kiválaszthatják, hogy tajgakertjük, vagy trópusi kertjük, vagy mediterrán kertjük legyen és azt modellezik floráriumban. Mindent szeretnek ültetni, egyébként egy egyszerű babszemet is. Nagyon érdekes, hogy egy nyolcadikos is mennyire élvezi a hatodikos babcsíráztatását, pedig hatodikban ő is megtette.

Szűcsné Lőkös Anita: Ez nagyon jó! Hozzánk is csoportok jönnek be, és akkor minden van. Gombákat mutatok, mindent.

Sóron András: Nálunk óriási kert van, vagy hát jó nagy kert van. Amit a kertben csináltak eddig, az az volt, hogy takarították a kertet, visszavágták az ősz elején a fákat, csodálatos! Gyűjtöttem egy-két darabot a műhelyben, és nagyon szép szetteket tudtunk vágni belőle, amit meg lehetett nézni az épületekben, és azokat lehetett vinni, és ugye természetismeretórán már meg is néztük a fás szárú növényeket, és minden asztal tudott kapni egy kis korongot. Ott van, így vágja, úgy vágja, megnézzük, hogy hosszában is van, keresztben is van, de hát ott kint van tantermünk is.

Weiszburg Tamás: Ajánlom, hogy forduljon Angyal tanárnőhöz, ő nagy tapasztalattal rendelkezik az iskolakertek ügyében.

 

[1] summacum.lauder.hu