Dr. Horváth Zita

Versenyképes felsőoktatás, pedagógusképzés.
Megfelelés a XXI. század kihívásainak és
a köznevelés fejlesztési igényeinek

Az előadásom címében a versenyképes felsőoktatás és a pedagógusképzés szerepel, látszólag kevés összefüggés van a kettő között, de megítélésem szerint minőségi pedagógusképzés nélkül nincs versenyképes felsőoktatás.

Sokféle válasz adható arra a kérdésre, hogy mitől lesz versenyképes a felsőoktatás. Véleményem szerint mindenekelőtt attól, ha képes és képes lesz reagálni azokra a változásokra, amelyek körülveszik, rugalmas tud lenni, paradigmaváltás történik, ami újra értelmezi a felsőoktatás feladatát és küldetését a 21. században.

Joggal gondolhatjuk, hogy az egyetem attól egyetem, ha kiválóan felkészült oktatók tanítják az általuk művelt tudományokra a rendkívül motivált, érdeklődő és tehetséges hallgatóikat. Tulajdonképpen a felsőoktatás feladata ma is részben ez. Szükség van arra, hogy felkészült egyetemi oktatók – a saját tudományukban hazai és nemzetközi tekintetben neves tudósok – képezzék magas színvonalon a legkiválóbb hallgatókat. Valamikor régen – akár a két világháború közötti időszakban – nem nagyon beszéltünk a tehetséggondozásról, mert olyan kevesek számára adatott meg a felsőoktatásban való tanulásnak a lehetősége, hogy tulajdonképpen a felsőoktatás maga volt a tehetséggondozás. Ami nem azt jelenti, hogy feltétlenül csak a legtehetségesebbek kerülhettek be a felsőoktatásba, hanem azok, akik ahhoz hozzáfértek, tehát nemcsak a szellemi, hanem a társadalmi elit gyerekei tudtak továbbtanulni.

A rendszerváltozás után kinyílt a felsőoktatás kapuja, rengeteg hallgató került be, tömegessé vált a felsőoktatás. Ez magával hozta azt, hogy az egyetemeknek, főiskoláknak szembe kellett néznie azzal, hogy a hallgatók között vannak kiválóak, átlagos képességűek és a gyengébb teljesítményt nyújtók. Utóbbiaknak ahhoz, hogy sikeresen abszolválni tudják tanulmányaikat, mankóra, segítségre, felzárkózásra van szükségük.

20 éve tanítok a felsőoktatásban. Láttam minden szegmensét. Ráadásul egy nehezebb sorsú régió egyetemén, ahol sokszínű a képzési paletta, ami a mérnökképzéstől a zenén, a bölcsészen, a jogon az egészségügyön át a gazdászképzésig terjed. Tehát elég széles spektrumon tudtam végigtekinteni azokat a változásokat, amelyek általában a felsőoktatást mint rendszert, illetve a bejövő hallgatók kompetenciáit, felkészültségét, tudását érintik. Éppen ezért gondolom azt, hogy ma akkor lehet a felsőoktatás versenyképes, ha szakít azzal az elefántcsonttorony szemlélettel, amelyik úgy tekint magára, mint egy elkülönülő szigetre, amelyiknek különösebben nem kell reagálnia a környezetében lévő változásokra.

Amikor azt mondtam, hogy paradigmaváltásra van szükség, akkor arra is gondoltam, hogy az egyetemi oktatóknak is változniuk kell. Attól, mert ők a tudományuk legmagasabb fokát művelik, nem biztos, hogy fel tudják készíteni a hallgatókat a világra és a világ változásaira, arra, hogy a munkaerőpiacon megállják a helyüket. A szakmai tudás mellett pedagógiai felkészültséggel is rendelkezniük kell, akkor is, ha nem végeztek tanárszakon. (Érdemes lenne – tudományágtól függetlenül – minden egyetemi oktatónak pedagógiai-módszertani továbbképzésen részt vennie.)

A felsőoktatási intézményeknek feladata a szakember-utánpótlás biztosítása, az értelmiség utánpótlás biztosítása, ami egyfajta társadalmi felelősségvállalásként is értelmezhető. Segítenie kell a társadalmi mobilitást, sok tekintetben hátránykompenzációs célokat is kell szolgáljon, így válhat egy felsőoktatási intézmény szellemi kisugárzó központtá.

A versenyképesség megteremtéséhez felelősen gondolkodva kell a képzési portfóliót alakítani, egyre nagyobb szerepet kell vállalni a nemzetköziesítésben. Ha képzéseiket idegen nyelven – főként angol – is hirdetik egyre több külföldi hallgató választja a magyarországi továbbtanulást, legyen szó akár részképzésről, akár teljes idejű képzésről. A külföldi hallgatók nemcsak anyagi előnyöket jelentenek az intézménynek, hanem olyan nemzetközi kapcsolatrendszert, melyek közös kutatásokat vagy akár gazdasági kapcsolatokat eredményezhetnek. (Ma 32 ezer külföldi hallgató tanul hazánkban, ez nagyon komoly eredmény.)

Magas színvonalú alap- és alkalmazott kutatások nélkül nem tud versenyképes lenni a felsőoktatás. A K + F + I tevékenység – az akadémiai kutatóhálózat mellett – az egyetemeken folyik legnagyobb mértékben. Az egyetemek és a gazdaság együttműködésének jó példája a „Felsőoktatási és Ipari Együttműködési Központ (FIEK) ­– Kutatási infrastruktúra fejlesztése” című pályázat (GINOP-2.3.4-15), amelynek keretében 25 milliárd forint fordítható négy éven keresztül valós piaci igényekre alapozott ipari fejlesztésekre. (A pályázat nyertesei: Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem, Neumann János Egyetem, Kaposvári Egyetem, Széchenyi István Egyetem.)

A duális képzés bevezetése szintén az egyetemek és a gazdasági élet kapcsolatát erősíti, mindenekelőtt azáltal, hogy a hallgatók képzésébe bekapcsolódnak a vállalatok, a képzési idő közel felét itt töltik a hallgatók és a diplomaszerzésig komoly gyakorlati ismeretekre tesznek szert, az egyetemen megszerzett elméleti tudás mellett. Szerencsés esetben a cégek munkaerőhöz, a hallgatók munkahelyhez jutnak. Egy pályázat (EFOP-3.5.1-16: Duális és kooperatív felsőoktatási képzések, felsőoktatási szakképzések és szakirányú továbbképzések fejlesztése) keretében elkezdődtek a közös tananyag-kidolgozások az egyetemi szakemberek és a cégek szakemberei között.  Persze nem az a cél, hogy egy diplomás egy konkrét cég kompetenciájára legyen alkalmas, hanem arra, bárhova kerül az életben, bármilyen munkaerő-piaci szereplőhöz, mindenütt meg tudja állni a helyét.

Pedagógusképzés

Miért mondtam az előadásom elején, hogy a pedagógusképzés a versenyképes felsőoktatás kulcsa? A pedagógusképzés a köznevelés, mint munkaerőpiac, ha úgy tetszik, mint megrendelő igényeit kell kielégítse. Nem beszélhetünk jó minőségű, vonzó szakképzésről, gimnáziumról, egyetemről, ha nincs jó pedagógusképzésünk. A legtöbb gyermek 12 évig tanul az alap- és középfokú oktatásban. Hogy milyen lesz a középfokú intézményekben – gimnáziumokban éppúgy, mint szakgimnáziumokban vagy szakközépiskolákban – a gyerekállomány felkészültsége az fogja meghatározni, hogy az általános iskolában milyen képzést kaptak. Hogy milyen lesz az egyetemek hallgatói utánpótlása az fogja eldönteni, hogy a fiatalok milyen színvonalú középiskolában tanultak, hol érettségiztek és milyen szakmai tudást szereztek. Mindez pedig azon múlik, hogy milyen pedagógusok tanítanak a közoktatásban, azaz a pedagógusképzés milyen felkészültségű tanárokat bocsát ki. Nem véletlen, hogy a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című stratégia, amely újragondolta a hazai felsőoktatás rendszerét, a pedagógusképzést is stratégiai területként nevezi meg.

Rendelkezem pedagógusdiplomával, a tanárképzésben is tanítottam/tanítok, kapcsolatban állok köznevelési intézményekkel, tartottam a pedagógus-továbbképzéseket. Ez az egyik motivációm, ami miatt a hivatalommal járó kötelességen túl is rendkívül fontosnak tartom a pedagógusképzést. Emellett a családunkban több pedagógus is volt, egyik nagybátyám szakközépiskolában tanított, a másik nagybátyám általános iskolában, a felesége szintén. Nagyapám nővére Zalaegerszegen volt annak idején a tanítóképző igazgatója, földrajz-történelem szakos tanárként és a diplomáját még a két világháború között szerezte. Tehát van tapasztalati ismeretem is, nem csak a könyvekből elolvasott tudás. Nem volt Magyarországnak olyan korszaka Trefort vagy Eötvös óta, amikor ne azt hallanánk vagy olvasnánk, hogy rossz a pedagógusképzés, reformokra van szükség. Nyilván számtalan javítandó terület van. Ahhoz, hogy a társadalomban a pedagógusok anyagi és még inkább az erkölcsi megbecsülése nagyobb legyen, mind a fenntartónak, mind magának a szakmának dolgoznia kell: annak érdekében – ahogy Finnországban –, azok menjenek el pedagógusnak, akik a legjobbak.

Ami a pedagógusképzés rendszerét illeti: 2006-ban bevezetésre került a Bologna-rendszer, a három év alapszak után ötféléves mestertanári szakon tanulhattak a hallgatók. 2013-ban bevezetésre vagy visszavezetésre került az osztatlan tanárképzés. Azok, akik általános iskolában szeretnének tanítani öt évig, akik középiskolában, azok 6 évig tanulnak, mindkét esetben az utolsó év összefüggő tanítási gyakorlat közoktatási intézményben. Az idei és a jövő tanévben végeznek először az osztatlan tanárképzésben tanulók, azt reméljük, hogy pályaelhagyó nem lesz közöttük.

A pedagógushiány, amiről szintén olvasni a sajtóban, nem ma kezdődött. Nem arról van szó, hogy globálisan hiányzik egy tanári létszám, hanem inkább az a nagyobb baj, hogy a végzősök az országnak bizonyos területeire nem szívesen mennek el tanítani. Külön feladat, miként lehetne ezen változtatni. Egyik lehetséges eszköz a Klebelsberg Képzési Ösztöndíj Program[2]. Az ösztöndíj odaítélésének egyik feltétele, hogy a hallgatók az oklevél megszerzését követően szakképzettségüknek megfelelő pedagógus jogviszonyt létesítsenek, illetve tartsanak fenn az ösztöndíj folyósítási idejének megfelelő időtartamban a pályázat során megjelölt megyék egyikében. Azt reméljük, hogy ez segíti a regionális pedagógushiány orvoslását.

Valóban szükséges növelni a pedagógusképzésben tanulók számát a várható nyugdíjazások miatt is. A jelentkezési adatokból már most egy lassú növekedés figyelhető meg. 2013-ban – az osztatlan tanárképzés bevezetésének évében – 1336 fő jelentkezett tanárképzésre. Ebből fel tudtunk venni 1322 főt. 2017-ben 2975 fő jelentkezett osztatlan tanárképzésre, és fel tudtunk venni 2337 főt. Közülük 1517 fő részesül Klebelsberg Ösztöndíjban. A feladat tehát egyrészt a pedagógusok számának növelése, másrészt figyelni a szakos ellátottságra. A hiedelmekkel ellentétben a történelem szak után a második legnépszerűbb szak a felvételizők körében a matematika. Igaz, ott nagyobb a lemorzsolódás.

A következő feladat: meg kell vizsgálni a pedagógusképzési tartalmakat. Mit tanítunk, hogy viszonyul egymáshoz a diszciplína és a pedagógiai-pszichológiai modul, hogy néz ki az összevont tanítási gyakorlat, melyek a bázisiskolák, a gyakorlógimnáziumok. Ez egy komplex rendszer. Azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb területe a felsőoktatásnak, hiszen ez hat vissza közvetlenül a köznevelésre, a közoktatásra, a szakképzésre. Az a feladatunk, hogy a tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsülését segítsük – ez kormányzati feladat. A szakma és a fenntartó közös feladata, hogy együtt kialakítsuk a tartalmakat.

Végezetül egy mondat arról, amit én hiánynak vagy problémának látok. A tanárképzésben tanító egyetemi oktató és a közoktatásban működő pedagógus között a párbeszédnek sokkal erősebbnek és sokkal szorosabbnak kellene lennie, szükséges, hogy visszacsatolás legyen a két terület között. Ebben a fenntartó hídszerepet vállalhat, de az összes ezzel járó feladatot nem tudja megoldani. Ezek olyan szakmai feladatok, amiben csak közösen tudunk megoldást találni.

Összefoglalva az eddigieket: a versenyképes oktatás, köz- és felsőoktatás Magyarország fejlődésének záloga. Jól képzett szakemberek nélkül gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődés sem lehetséges. Jól képzett szakembereket pedig hatékony iskolarendszer bocsát ki a munkaerő-piac minden területére, legyenek akár középfokú vagy felsőfokú végzettséget igénylő munkakörök. A kibocsátott munkaerő minőségét pedig az határozza meg, milyen színvonalú képzést kaptak. Jó színvonalú képzést pedig csak magasan képzett pedagógusok tudnak nyújtani. Magyarország jövője nagymértékben múlik azon, mennyire tudjuk vonzóvá tenni a pedagógus hivatást, mennyire tudjuk növelni a pedagógusképzésben tanulók számát, mennyire tudunk minőségi pedagógusképzést kínálni a fiatalok számára. Ez a fenntartók és a szakma közös felelőssége.