Valaczka András

Kultúraértelmezésk párbeszéde
a tankönyvekben és a tanórán

Kedves kollégák, amikor a kultúraértelmezések párbeszédéről szólok, akkor a sokszínűségről, a tankönyvek, tananyagok sokféleségéről is szólni szeretnék. Miért lényeges ez a sokszínűség? Nemcsak a tanulók monotóniatűrésének szempontjából, hanem azért is, mert minél központosítottabb a rendszer, annál fontosabb a szellemi sokféleség, az értelmiségi alkotók individuális gondolkodásmódjának beemelése a tananyagokba. Nem feltétlenül az üzleti–piaci–vállalkozói jelenlétnek kell sokszínűnek lennie, sőt – az UNESCO egy friss dokumentuma arra hívja fel a figyelmet, hogy – a private business felé sodródik az oktatás, hogy ez nem feltétlen jó. Emellett arra is látunk bőven példát, hogy azok az országok, amelyekben központosított a tankönyvfejlesztés, egészen jól teljesítenek a PISA méréseken. Az viszont tény, hogy egy ilyen modell esetében különösen is őrködni kell a szellemi sokszínűség felett, és küzdeni kell azért, hogy a szellem individuumainak egyéni kezdeményezései bekerüljenek a tananyagokba.

Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója, négyszáz évvel ezelőtt kívülállóként lépett az oktatás világába. Beengedték a sokszínűség jegyében, és lám, maradandót alkotott. De kívülállóként alapította egyetemét Eszterházy Károly is, és milyen jó, hogy kezdeményezésével a rendszer része, gazdagítója lett. Vagy említhetjük Friedrich Ludwig Jahnt, a német tornamozgalom megalapítóját is. Teljes mértékben kívülálló volt, s mégis ő újította meg az oktatási rendszert az iskolai testnevelés „feltalálásával”. A kívülről jövő erők, kezdeményezések, invenciók tananyagfejlesztésünkbe való becsatornázása tehát a párbeszéd egy fontos része.

A párbeszéd mellett a kultúraértelmezést említi a cím. Köztudott, hogy a földművelésből ered a szó, de talán kevésbé köztudott, hogy Francis Bacon már nem is a „cultura” szót használja erre, hanem a „georgica” szót. Ennyire fontosnak érzi a metaforát. Azt, hogy a kultúra művelése a föld műveléséhez hasonló. Georgica animi, ezt mondja. Még izgalmasabb Thomas Hobbes kultúraértelmezése, aki pedig azt mondja röviden, hogy „culture is a labour”. A kultúra munka. Vagyis nem csupán a létrejött javak összessége a mi kultúránk, szokások, köszönés, protokoll, épület, festmény és nem is csak a produktum a kultúra, hanem a produktumon való munkafolyamat, Hobbes-nál: „culture of mind”. Tehát a gyerekek tudatának, eszének a gyomlálása, kaszálása, művelése tulajdonképpen a kultúra. Maga a labour, maga a tevékenység a kultúra. Hiába áll a mi Nemzeti Múzeumunk, Szépművészetink, hogyha mi nem csinálunk semmit, akkor valójában nincs kultúránk. Akkor van kultúránk, hogyha ezt műveljük, folytatjuk. Hobbes megkülönbözteti, hogy a „culture”-nek két fajtája van, a földön, meg a gyereken az iskolában. Ezt a kétféle művelést kell végeznünk. És nagyon fontos, hogy Hobbes-nál megjelenik a haszon fogalma is. Tehát, hogy a társadalom hasznára irányul ez a kultúra, nem másra, hanem mert a társadalom igénye, hogy a gyerekek megtanuljanak magázódni, mert a kultúránk része a magázódás.

De mi a helyzet ezzel a haszonnal, hogyha a diákok számára más tűnik hasznosnak? Ha más a haszon-fölfogása az utca emberének, a népnek és az ifjúságnak, mint a tantervnek? Mennyire kell pragmatikusnak lennünk? Erre talán az anekdota felelhet, hogy az egyiptomi hadjárat során azt a parancsot adta ki Bonaparte Napóleon, hogy szamarak és tudósok középre. Mert ugye, ha jött a támadás, a középen levők voltak biztonságban, és a két legfontosabb: a szamarak, mert azok vitték a vizet a sivatagban és a tudósok. Napóleon jó arányérzékkel tudta, hogy azért nem csak vízzel él az ember. Vitte a tudósait is magával. Ez a pragmatikus és transzpragmatikus tudás, egyiket sem kellene kidobni, mert ez a transzpragmatikus, vagy magyarán ünnepnapi, vasárnapi tudás is lényeges. Miért nem a Harry Pottert tanítjuk? Miért Jókait? Egyrészt szeretném jelezni, hogy 10 éve minden irodalomkönyvnek része a Harry Potter, továbbá nyolc éve legkevésbé sem kötelező olvasmány A kőszívű ember fiai. Másrészt talán nem is lenne olyan nagy baj, ha afféle vasárnapi tudásként mégiscsak mondana valamit a maiaknak is a Baradlay-fiúk metonímiája. Itt tehát a sokszínűség egyben egyensúlykeresést is jelent, a pragmatikus és transzpragmatikus kultúrafelfogás párbeszédét.

De kultúrák párbeszéde zajlik manapság akkor is, amikor a képek és a szavak párbeszéde zajlik, ez is a párbeszéd egy módja. Képekben kommunikál a gyermek, ezért könyveink teli vannak képekkel, de itt is párbeszédben kell maradnunk. Nem adhatjuk el egy tál képért a verbumot, a szót és a szöveget, mert akkor az fog bekövetkezni, amire James Flynn mutat rá. Ő azt kutatta, hogy idők folyamán az IQ-eredmények hogyan változtak. Mert ugye az volt sokaknak az előfeltevése, hogy az új nemzedékek elbutultak a képernyő előtt. Kiderült, hogy nem, az IQ nő. Ami nem nő, az a verbális képesség, a szövegértés, a szövegalkotás. És sajnos ezen a digitális oktatás sem fog segíteni. Egyrészt máris kimutatták, hogy a monitoron olvasott szövegnek a szövegértési eredménye sokkal rosszabb, mint a papíron olvasott könyvnek. De nagyobb baj, hogy a szövegalkotást pedig egyáltalán nem lehet se digitálisan, se méréseken mérni. Ezek nagy kérdőjelek, a digitális és hagyományos oktatás párbeszédének nehéz témái.