Dr. Gloviczki Zoltán

Az Oktatási Hivatal pedagógusokat segítő tevékenysége

Noha az elhangzó előadások igyekeznek a „hivatalosság” ellentételezéseként beszélni az életszerűségről, én örömmel ragaszkodom a „Hivatal” elnevezéshez. Először is mert sokatmondó, hiszen mi, az Oktatási Hivatal vagyunk azok, akiket alulról hívnak, fölülről pedig hívatnak. Másodszor a „hivatalságról” óhatatlanul a hivatás is eszébe jut az embernek, s amikor engem örömmel tölt el, hogy hivatal vagyunk, valamiféle olyan hivatás víziója bontakozik ki előttem, amely részben az Oktatási Hivatal portfóliójának az utóbbi két évben tapasztalt szélesedésén alapszik, részben pedig az egész magyar közigazgatásnak a közszolgáltatások felé való elmozdulásán.

Hogyan lehet egyáltalán átfogni ezt az elmúlt néhány évben lehetőségei határáig szélesedett portfóliót? Valószínűleg már csak töredékes elképzeléseink vannak arról, mi is valójában az Oktatási Hivatal. Első körben eszünkbe jut az érettségi, a felvételi, talán most már a minősítések, ellenőrzések is, majd az egyetemi felvételiről a működési engedélyek, és máris elkezd terebélyesedni és szétesni a kép.

Ha nekem kellene megfogalmaznom, mi az Oktatási Hivatal feladata, talán úgy tudnám összefoglalni, hogy ez egy olyan struktúra, amely információkat, adatokat gyűjt az oktatási folyamat egészéről, majd feldolgozza és továbbadja őket. Adja fölfelé, adja lefelé, adja nemzetközi szinten, hazai szinten, és ennek az információadásnak – vagy -átadásnak – a révén válik a munkája valóban közszolgáltatássá, a felhasználók szemében is. Természetesen közszolgálat lenne az is, ha csak fölfelé szolgáltatnánk adatokat és információkat, de azáltal, hogy ez a felület megnyílik a nagyközönségnek, jelesül a pedagógusoknak is, azáltal, hogy a magyar világháló felületén – talán vitatható módon – az oktatás mint olyan (www.oktatas.hu) az Oktatási Hivatalt jelenti, sajátos információközlő funkciót töltünk be. Mi vagyunk az a nagybetűs Hivatal, amely hivatalosan tud nyilatkozni oktatási kérdésekben. Érdemes hát elhinni, amit mond.

Igyekszünk megfelelni ennek az elvárásnak. Ugyanakkor az egész magyar közigazgatás fejlesztésével párhuzamosan az Oktatási Hivatal is próbálja továbbfejleszteni ezt a típusú szolgáltatási körét. Bizonyára sokan tudják, hogy az egész magyar közigazgatásban, illetve államigazgatásban az elektronikus adatközlésre és közigazgatásra való áttérés drámai fordulata előtt állunk. 2018-tól stratégiai törekvés, sőt jogszabályi meghatározottság, hogy közhiteles adatokat egyszer kérünk egy állampolgártól, illetve egyszer adunk neki ilyeneket. Én például ötgyerekes apaként hetente töltök ki olyan dokumentumokat a gyermekeim számára, amelyek kis rubrikáiban a gyerekek TAJ-számát, adószámát, születési helyét, anyja nevét firtatják. Halkan jegyzem meg, ezekből az információkból eleve kevesebb is elég lenne. Nemcsak az merül fel, hogy miért kell őket újra és újra közölni, hanem az is, hogy miért kell annak a részére közölni, aki ezeket az azonosítókat adja nekünk. Józan belátás tehát a változtatás az államigazgatás részéről, ami az oktatásügyet is súlyosan érinti. Hogyha például az ember kap egyszer egy oktatási azonosítót, akkor vajon mi a logikája annak, hogy van oktatási azonosítója, diákigazolvány-száma, majd ha egyetemista lesz, egy új oktatási azonosítószerűsége meg egy új diákigazolványa, és még ezzel együtt sem tudjuk biztosan, hogy ő kicsoda?

Az elektronikus közigazgatás és az oktatás világán belül az ilyen típusú szolgáltatások terén az Oktatási Hivatal már most is az élen jár, hiszen az érettségi és a felvételi elektronikus ügyintézése a magyar közigazgatásban az egyik első olyan kezdeményezés, amikor ez az adatkapcsolás megtörténik. Például egy felvételi jelentkezés során nem kell külön feltölteni az érettségi és a nyelvvizsgaeredményeket, amelyek a rendelkezésünkre állnak. De ha államban gondolkodunk, akkor ugyanígy rendelkezésünkre áll az illető személyi és lakcímnyilvántartása, gyakorlatilag minden olyan adata, amely egy zárt informatikai rendszerben közreműködése nélkül is közlekedhetne. Ezért az Oktatási Hivatal egyik fontos folyamatban lévő fejlesztése, hogy az oktatásban a személyi nyilvántartás rendezett, kívülről ellenőrzött, a személyi és lakcímnyilvántartással harmonizáló, egységes rendszer legyen. Amikor belép valaki az oktatási rendszerbe, akkor tudjuk, hogy kicsoda, ne kelljen tőle megkérdezni. Be tudjuk azonosítani, és tudjuk róla öt vagy akár tíz év múlva is, függetlenül a lakhelyétől, intézményétől, iskolafokától, hogy ő az az illető.

Egy másik, eddig hiányzó eleme az Oktatási Hivatal szolgáltatásainak – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézettel párhuzamosan is – a rendelkezésünkre álló, egészen elképesztő adattömeg rendszerezése és elemzése. Mind a köznevelés, mind a felsőoktatás területén alakult egy elemzési főosztályunk. Az imént némileg elmostam a határt információ és adat között, pedig valójában mi adatokat gyűjtünk, és az információt ezekből generáljuk. Tehát elemi adatokat – eredményeket, pontszámokat, neveket – gyűjtünk mind az intézményektől, mind a tanulóktól, a nevelt gyerekektől. Ahhoz, hogy ezekből információ legyen, adott esetben néhány informatikai megoldás is elegendő. De ahhoz, hogy olyan információt nyerjünk belőlük, amely segítséget jelent az oktatáspolitikában vagy akár egy intézmény működésében, több kell.

Ilyen információk eddig csak bizonyos területeken születtek. Kiemelkedő példa a nyilván mindnyájuk által ismert kompetenciaméréseké, amelyek adataiból nagyon komoly információk és elemzések készülnek. Viszonylag jó példa erre a segítő funkcióra a felsőoktatás területe is. Hogy értsék, mit is nevezek a pedagógusokat támogató funkciónak: a felvételiről szóló tájékoztatásra alapított felvi.hu honlapon nem pusztán adatok, felvételi pontszámok, jelentkezési létszámok jelennek meg, hanem a szakok, képzések, foglalkozások leírása, a diplomás pályakövetés rendszerének tanulságai, önismereti tesztek, nyelviskolák, ösztöndíjkereső is – mindez jelentős segítség a nevelésben, itt konkrétan a pályaorientációban. És ez csak egy példa arra, amikor az Oktatási Hivatal tevékenysége túlmutat az egyszerű hivatalos adatközlésen.

Ha a pedagógustámogatás konkrétabb formáit keressük az OH tevékenységei között, akkor három olyan fogalom juthat eszünkbe, amely néhány éve még nem feltétlenül a „támogatás” kifejezést konnotálta a pedagógusok gondolkodásában: jelesül a szaktanácsadás, a tanfelügyelet és a minősítés. Remélem, hogy a gát helyett ma már valóban a segítség az, amit e fogalmakhoz kötnek. A háromból legalábbis a szaktanácsadás eredendően ismét nem egy központi hivatal portfóliójába tartozó feladat. Az, hogy az Oktatási Hivatal szakmai tanácsadóként működik, tulajdonképpen vitatható funkció. Mégis nagyon örülünk neki, egyrészt, mert a hivatástudatunkba beleillik, másrészt pedig, mert jól mutatja, hogy a szaktanácsadás, a tanfelügyelet és a minősítés koherens rendszert alkot, melynek nem választhatók el egymástól az elemei.

Mindehhez kapcsolódik saját szervezetfejlesztésünk is, hiszen e hármas rendszer nélkül valószínűleg nem került volna sor a pedagógiai oktatási központok létrehozására. Öt-hat-hét évvel ezelőtt én magam is szürreális kezdeményezésnek tartottam volna Magyarországon azt, hogy valaki az egykori pedagógiai intézeteket generálisan és szervezetszinten fölállítsa, vagy akár csak hogy föl akarja őket állítani. Nem mintha ne lett volna rájuk szükség. De egyrészt az ország jelentős részében, ahol nem maradtak meg szervezeti szinten ezek az intézetek, olyan fokú és hosszúságú korrózió előzte meg ezt a pillanatot, ami nehezen látszott helyreállíthatónak, másrészt a magyar oktatás égetőbb problémákkal küzdött. Nem fogadtam volna rá, hogy pont a pedagógiai szolgáltatás lesz az, ami bárkinek is fontos, vagy akár pénzt ér. Ehhez képest – ezt bátran állíthatom – másfél-két év alatt létrejött a POK-ok nagyszerűen működő hálózata, egy egyenszilárdságú szervezet, hozzá kapcsolódóan pedig a szolgáltatások, s bekapcsolódva az előbbi két tevékenységbe, a minősítés és a felügyelet világában a POK-ok komoly bástyáivá váltak nemcsak az OH-nak, hanem egész oktatási rendszerünknek. Hozzájuk is kapcsolódnak azok az oktatási rendszeren belüli hagyományos tartalmi és elektronikus fejlesztések, amelyek tovább segítik az egész rendszer működését.

Nyilvánvalóan – legalábbis még néhány évig nyilvánvalóan – kapcsolódnak az eddigiekhez aktuális, általában az Európai Unió finanszírozási ütemeihez illeszkedő fejlesztési irányok. Magyarországon a HEFOP-TÁMOP-EFOP projektek történetében nagyon különböző korszakokat éltünk meg, különösen, ha azt vizsgáljuk, hogy ezek a projektek mennyiben szolgálták a pedagógusokat, mennyire segítették őket. Volt olyan időszak, amikor nehezen volt nyomon követhető, mire költjük ezeket a milliárdokat, és volt olyan időszak, amikor bizonyos értelemben túlságosan is kézzelfogható célokra költöttük el: amikor inkább az állami költségvetés feladatait váltották ki velük. A tanfelügyelet vagy a pedagógusminősítés rendszerének, informatikai hátterének a kidolgozása például ilyen szempontból határesetnek tekinthető.

Úgy gondolom, a 2020-ig tartó periódus ugyanakkor olyan kegyelmi időszak az európai uniós támogatások történetében, amikor az EU-s célok és hívószavak tökéletesen egybecsengenek Magyarország oktatási-fejlesztési stratégiájával. Hiszen – nyilván bizonyos kiágazásokkal – ennek a fejlesztési periódusnak a fő üzenete az esélyteremtés és a lemorzsolódás megelőzése. A nagy kiemelt projektek és közvetve szinte minden, ami történik, az intézmények IT-fejlesztésétől kezdve a tehetségprogramokig, ebbe az irányba mutat. Az is világos, hogy az esélyteremtésben és a lemorzsolódás megelőzésében minden olyan nagy stratégiai elem, amelyről az elmúlt években vita folyt, vagy híreket hallottunk, a Digitális Oktatási Stratégiától a NAT-fejlesztésen, a PISA-felmérésekkel kapcsolatos aggodalmakon és fejlesztési igényeken át a 9 évfolyamos általános iskoláig és a pedagógus-továbbképzésig, megjelenik, mindet érinti, és ez egyúttal azt is megmagyarázza, miért kell szót ejtenem erről is, amikor a pedagógusok segítéséről beszélek. Mert az esélyteremtés és a lemorzsolódás egy sok szempontból félreértett fogalompár Magyarországon.

Amikor feltűnik egy Magyarország sziluettjét ábrázoló dia, már mindenkiben ott a zsigeri várakozás, hogy lépjünk egyet a vetítésben, és váljon vörössé Északkelet-Magyarország és Tolna-Baranya vidéke. De most nem ez történik. Tekintsük egész Magyarországot. A lemorzsolódás ugyanis a magyar oktatási rendszer egészének a problémája. Nyilvánvaló, hogy az említett régiókban kell a legtöbb segítséget nyújtani, pedagógusoknak, intézményeknek, gyerekeknek egyaránt, mert ott vészhelyzet van. De – látjuk, vagy nem látjuk – a lemorzsolódás problémája az egész magyar pedagógiai kultúra vészhelyzetét jelzi. Hiszen egy magyarországi elit gimnáziumban, bármely nagyvárosban, amikor a gyerek harmadik egyesét kapja fizikából, akkor ugyanúgy lemorzsolódik, és bocsánat a kifejezésért, de részben ugyanamiatt a tanári impotencia miatt, mint Északkelet-Magyarországon: mert nem tanítunk, hanem elvárunk. Nincs eszközrendszerünk, nem tudjuk őt megtanítani. Az elit gimnáziumban könnyű a megoldás. Egyest adunk, lemorzsolódik, elmegy a rosszabb gimnáziumba, probléma megoldva. De van, ahonnan már nincs hova menni. Nyilván ez a leglátványosabb és legveszélyeztetettebb terület, de az elmondottakból – elnézést a szemtelenségemért és a provokációért – világos, hogy itt alapvetően és közvetlenül nem a gyerekek megsegítéséről van szó, hiszen a gyerekek adott köre néhány évig van jelen a rendszerben. Itt a fejlesztésnek az intézmények, az intézményhálózat és a pedagógiai kultúra irányába kell hatnia, hogy fenntartható legyen.

Ez a fő irány minden más fejlesztéssel összefügg. A PISA, a Nemzeti alaptanterv könnyen bekapcsolható ebbe a gondolatmenetbe, hiszen a PISA méri ezt a lemorzsolódást, a Nemzeti alaptanterv pedig bizonyos értelemben esetleg megelőzheti. Világos, hogy a továbbképzések fejlesztésének gondolata is szorosan hozzátartozik a lemorzsolódás elleni küzdelemhez. Az is világos, hogy az Oktatási Hivatal szinte valamennyi tevékenysége, amiről eddig szó volt, a rendszerfejlesztés, az életpálya-követés teljes mértékben hozzákapcsolható ehhez a célhoz. De most már talán érthető, hogy amikor egy kicsit „oktatási hivatalosabb” európai uniós projektről beszélünk, mondjuk, arról, amikor a köznevelés tartalmi szabályozói pedagógiai módszertanának, eszköztanának fejlesztését tűzzük ki célul, vagyis amikor az érettségi rendszert, a kompetenciamérést, bizonyos informális vagy nonformális tanulási kereteket vagy az informatikai hátteret fejlesztjük, és első ránézésre nem a lemorzsolódás ellen küzdünk, akkor is ugyanabban a folyóban úszunk.

A nagy projekteken kívül vannak olyan kicsi, kevésbé ismert projektek is, amelyekről itt, Hajdúszoboszlón is már nyilván nagyon sokan hallottak, s amelyek látszólag csak érintőlegesen kapcsolódnak ehhez a gondolatkörhöz, például a pályaorientációról szóló kisebb, egyébként standard projekt, a 3.2.13-as, mely a matematikai, természettudományos, műszaki és informatikai készségek támogatására próbál informatikai hátteret, mérőeszközöket, segédanyagokat fejleszteni. Nem kell folytatnom: ebben az időszakban minden erről szól.

A lemorzsolódás problémájával szemben, a skála másik végpontján álló tehetséggondozás ugyanekkora kihívás a magyar pedagógiai kultúrának. Azt kell mondanom, hogy a lemorzsolódás elleni minden, talán már évtizedes vagy több évtizedes küzdelem dacára a tehetséggondozás egy kicsit előrébb tart a saját inerciarendszerében. E téren is újabb fejlesztések, újabb pályázatok, illetve informatikai elemek jelennek meg. Az Oktatási Hivatal nem a fő zászlóvivője a tehetségpályázatoknak és a tehetségprogramoknak, de vannak olyan, inkább az informatika és a szolgáltatás irányába mutató, döntően a pedagógusokat segítő fejlesztéseink, amelyek a tehetséggondozást támogatják.

Vannak aztán a kevésbé ismert fejlesztéseink között olyan nemzetközi kezdeményezések is, amelyekről szintén érdemes egypár szót szólni, mert szintén közvetlenül a pedagógusok munkáját segítik. Óvatosan közeledünk a Sulinet témájához, hiszen a Nemzeti Köznevelési Portál előtti korszakot idézi föl előttünk. Talán nem teljesen köztudott, hogy mi is a program megváltozott funkciója. Szó sincs arról, hogy itt két rivalizáló féllel volna dolgunk. Az Oktatási Hivatalon belüli Sulinet portál és felület régóta markánsan a módszertani és a digitális módszertani szolgáltatás irányába kanyarodott el. Ennek a fejlesztése is nemzetközi keretek között folyik, igen magas színvonalon. Ugyanilyen nemzetközi fejlesztés az eTwinning kezelése az Oktatási Hivatalban, de ilyen új kezdeményezés a pedagógusok számára az a TeachUP projekt is, amely a teljes körűen nyitott online oktatás meghonosításával próbálkozik. Ez a nyugat-európai és amerikai egyetemeken immár mindennapos jelenségnek számító, ún. MOOC (Massive Open Online Courses) rendszer, amely teljes távoktatásban nyújt online tananyagot, nemcsak írásbelit, hanem előadásokat, számonkéréseket, a beadandó dolgozatok menedzselését is. Külön öröm a számunkra, hogy ez a MOOC-fejlesztés igazán komoly szinten először a tanártovábbképzés és a tanárképzés területén jelenik meg Magyarországon, és hogy a projektet az Oktatási Hivatal menedzseli. Ezekről a projektekről részletesebben nem is kell beszélni, hiszen világos, hogy egyértelműen segítik a pedagógusok munkáját. Csak még egy megjegyzés: néhány évig viszonylag jól detektálhatóan az idegen nyelvi kompetenciák hiánya csökkentette e projektek népszerűségét. Ma már nem is olyan friss az információ: 2014-től hazai partnerekkel is létre lehet hozni azt a hálózatot, amellyel pályázni lehet eTwinning projektben szakmai és egyéb támogatásra. Ez a nyitás tulajdonképpen ugyanazt a hálózatosodást, ugyanazt a tudásmegosztást és ugyanazt a segítséget próbálja nyújtani egy-egy tetszőleges vagy alkalomszerű projekt örve alatt, mint az összes folyamat, amiről az elmúlt néhány percben beszéltem.

Szilánkok. Az első percekben megpróbáltam meghatározni az Oktatási Hivatalt valahogy egységében. De minél többet beszélek, annál jobban látszik, hogy annyira sokszínű a tevékenysége, hogy gondolatmenetünk újra darabokra hullik. Természetesen próbáljuk ezeket a részeket egyben tartani, és úgy viselkedni, úgy viszonyulni a pedagógusokhoz és a külvilághoz, hogy e szilánkoknak ne a töredezettségét lássák, hanem a sokféleségben rejlő gazdagságot és lehetőségeket.