Giflo H. Péter – Győri Zsófia

Kórkép vagy jövőkép?
Fejlesztő nevelés–oktatás, avagy iskola a határon

Tisztelettel köszöntöm Önöket, és igazán elismerésem, hogy a korai kezdés ellenére ennyien jelen vannak, de igyekszem, illetve igyekszünk majd élvezetessé tenni. Zsófival, az Immánuel Otthon és Iskola igazgatónőjével úgy osztottuk fel az előadásunkat, hogy a végére ki fog derülni, mit is jelent az iskola a határon, illetve azt is, hogy a kórképből hogyan lesz jövőkép.

Nézzük ezt a fiatalembert, aki a jelen előadás értelmezése szerint egy átlagos fogyatékos személy, és nézzük azokat a szolgáltatásokat, amelyeket ő – éppúgy, mint mindannyian – élete során igénybe vesz, vagy csak szeretne igénybe venni. Talán vannak közte olyanok, amikre elsőre nem gondolunk. Itt leginkább az emberi, és a politikai jogokról van szó. Ezzel kapcsolatban komoly polémia zajlott az elmúlt időszakban, illetve még most is, de ennek az előadásnak most nem ez a témája. Az én feladatom az, hogy a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.-t, röviden az FSZK-t bemutassam.

Az FSZK az államigazgatás rendszerében úgy helyezkedik el, hogy a fogyatékosságügyhöz kapcsolódik a fogyatékosságügy pedig főosztályi szinten a szociális ágazathoz tartozik. Noha itt köznevelési szakértők ülnek, azért fontos azt látniuk, hogy amíg korábban a sajátos nevelési igényű tanulókkal kapcsolatos fejlesztések köznevelési oldalról a SuliNova Nonprofit Kft.-nél zajlottak, főleg a Németi Júlia által vitt programok keretében, azóta ez a terület egy kissé gazdátlan, így kiemelten fontos számunkra, hogy ezen a konferencián helyett kapott a témánk.

Az FSZK idén éppen 20 éves szervezet, amely korábban közalapítványként, most már nonprofit Kft.-ként működik, ennek mindenféle előnyével és hátrányával együtt. 160 munkatárs dolgozik nálunk. Kezdetben elsősorban a szociális ágazat fogyatékosságügyre szánt fejlesztési forrásait pályázatok útján juttattuk el a terepre, most már saját fejlesztéseket is megvalósítunk hazai, nemzetközi, és kiemelt EU-s programok keretében. Az elmúlt két évtized során szerteágazó szakmai kapcsolatokra tettünk szert, hiszen nagyon sok ágazatközi fejlesztésben vettünk részt, illetve magukkal a pályázatokkal való munka során számos – a terepen dolgozó – szervezettel, szakemberrel ismerkedtünk meg és alakítottunk ki kapcsolatot, aminek az egyik eredménye például az, hogy az Immánuel Otthon és Iskola vezetőjével tudunk egy közös előadást tartani.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy minden fogyatékossági ággal és a teljes életkori spektrummal foglalkozunk, azaz a korai fejlesztéstől a támogatott lakhatásig vannak programjaink. Úgy definiáljuk magunkat, hogy összekötő kapocs vagyunk a terep és az államigazgatás között, ami azt jelenti, hogy éppen az előbb elmondott tapasztalatok alapján értjük, hogy mi zajlik a terepen. Látjuk azt is, hogy mik az államigazgatásnak vagy a szakmapolitikának a céljai, ezeket össze tudjuk hangolni, össze tudjuk kapcsolni, tudjuk transzformálni az egyiket a másikba, mert erre mind a terepnek, mind az ágazatirányításnak szüksége van és elismeréssel is adóznak felénk ebben a munkában.

Ha egy picit visszatérünk az induláskor említett fiatalemberhez, akinek feltüntetem néhányat a megjelenő szükségletei közül – mert a sportot, a szabadidőt, vagy éppen a szexualitást nem tettem rá –, akkor kirajzolódik, hogy az FSZK valami módon ezeket a szolgáltatásokat megpróbálja összekötni, és a fogyatékos ember, vagy a családja kezébe adni. Ebben a kínálatban szerepelnek módszertanok, fejlesztések, képzések, eszközök egyaránt.

Itt az ideje, hogy közeledjünk ahhoz, ami a témánk tulajdonképpen, akkor a fejlesztő nevelés, oktatás a munkánk metszete lehet, mert Önök a köznevelés szakértői, mi pedig a fogyatékosságügyhöz értünk. Ez egy olyan metszet, amiről talán kevesen tudnak részleteket, noha már 11 éves ez az ellátási forma. Maga a gondolat, illetve az első fejlesztések az FSZK nevéhez kötődnek, mert a pilot program nálunk került kidolgozásra, és aztán később bekerült a Köznevelési törvénybe. Hogy egy kicsit közelebb hozzam Önökhöz, hogy pontosan milyen ellátási forma is ez, fölolvasok Önöknek egy szakértői véleményt egy kislányról. Azt írják róla a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottságban, hogy „vékony testalkatú, ataxiás, teljes kiszolgálást igénylő kislány. Öt év egy hónapos az életkora. Nevére esetlegesen figyel, szemkontaktust rövid időre felvesz. Érdeklődése felkelthető, de játékkal rövid ideig sem manipulál. Izmai nagyon gyengék, túlmozgásban van teste folyamatosan. Tárgyakért nem nyúl, szem- és kézkoordinációja nincs. Torokhangokat hangoztat, összefont ujjaival szájánál babrál. Hangulatát nyöszörgéssel és mosollyal fejezi ki. Etetni, és itatni kell. Folyadékot cumisüvegből fogyaszt. A szobatisztasága nem alakult ki. Súlyos értelmi fogyatékossága miatt sajátos nevelési igényű.” Ez a kórkép, de ebben a dokumentumban ott van a jövőkép is, mert tankötelezettségét fejlesztő nevelés, oktatás keretében kell, hogy megvalósítsa. Azért jó, hogy ilyen tandemben adunk elő, mert Zsófi egy olyan intézményt vezet, ahol súlyosan és halmozottan fogyatékos gyerekek iskolai nevelést-oktatást kapnak. Majd ő elmondja, hogy náluk a gyerekeknek van iskolatáskájuk, van órarendjük és minden olyan attribútumuk, ami egy iskolásnak, de ez az iskola mégiscsak a határon van, mert a kislány kilóg még ebből a dián szereplő sematikus iskolából is, de nem az Immánuelből.

Zsófi

Igen. Kikről is beszélünk? Az említett szakértői javaslatból már kiolvashatjuk azokat a tulajdonságokat, amik alapján úgy nagyjából elképzelhető, kik is ezek a tanulók. A halmozottan fogyatékos személyek vagy halmozottan fogyatékos gyerekek – definíció szerint – azok tanulók, akiknél a speciálisan humán funkciók, azaz a beszéd, az értelem és a mozgásnak a súlyos, vagy legsúlyosabb mértékű zavara áll fenn. Ami biztos, hogy mindenkinél fennáll, az a beszéd, illetve nemcsak a beszéd, hanem a kommunikációnak a nagyon súlyos zavara vagy a motoros funkciók zavara vagy a súlyos értelmi fogyatékosság miatt.

A definíció nem teljesen egyértelmű, még a szakmán belül is dilemmák vannak, mivel elég fiatal még a gyógypedagógia számára is az ő ellátásuk. Tehát, nem egyértelmű a definíció, mert hiszen van olyan, hogy mondjuk értelmileg ép egy gyermek, viszont nagyon súlyos mozgáskorlátozott, éppen ezért a kommunikációja nagyon súlyos mértékben sérül és a szakértői bizottságok nem tudnak megfelelő teszteket találni, amivel az értelmi képességük valójában mérhető, így sok esetben nem megfelelő helyre kerül, tehát, kontraszelekciónak van kitéve. A beszéd és kommunikáció sérülése miatt nehéz valóságos értelmi állapotát megállapítani. Nagyon fontos, hogy a halmozottan fogyatékos tanuló nem halmozottan hátrányos helyzetű tanuló. Így első hallásra sokakban úgy asszociálódik, hogy ők a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók. Nem azok. Itt a halmozottság a fogyatékosságra vonatkozik.

Az következő oldali képen példát mutatok arra, hogy kikről van szó, ezáltal közvetlenül is kapcsolódunk a konferenciának a témájához: a tudás új értelmezéséhez és tulajdonképpen az oktatás új értelmezésére is van szükség ahhoz, hogy valójában oktatni tudjuk ezeket a gyerekeket. Látjuk, hogy különféle eszközök segítik azt, hogy pl. egy laptopot használni tudjon, tehát, speciális kapcsolók, joystickok, és természetesen olyan szoftverek, amikkel ők a hiányzó kommunikációt tudják pótolni, illetve a tanulás tudják segíteni.

A tankötelezettség ma már teljes körű, bár egy kérdőjelet azért tennék, mert a jogszabály szerint a tankötelezettség Magyarországon 2011-ben került bevezetésre teljes körűen (a Köznevelési törvény ekkor vezette be). Persze a jogszabály hagyott még egy kis egérutat azzal, hogy a végrehajtást 2014-ig halasztotta. Tehát 2014 szeptemberétől minden területileg illetékes gyógypedagógiai intézménynek el kellett, el kell látnia az ellátási körzetében lévő halmozottan fogyatékos tanulókat. Természetesen ez a tankötelezettség az alapdokumentumokban (alkotmányban) már jóval korábban rögzítve volt, csak majd kiderül, hogy ez miért nem érvényesült az ő esetükben.

Tehát, ha a tankötelezettségig vezető utat nézzük, akkor ott kezdődik, hogy 1993-ig ezek a gyerekek képezhetetlennek voltak minősítve, magyarul nem kerültek a közoktatásnak a látókörébe sem.Az ellátásuknak a színtere kizárólag a bentlakásos egészségügyi gyermekotthon volt. Ezt egy kicsit képzeljük el: valakinek született egy halmozottan fogyatékos gyermeke és gyakorlatilag sem az oktatás, sem pedig a szociális ellátórendszer nem tudott vele mit kezdeni, így egyetlen opció az volt a szülőnek, hogy egy egészségügyi gyermekotthonba beadhatta, ami általában a város határán kívül, államosított lerobbant kastélyokban vagy újonnan épített, de mindenképpen városhatáron kívül épült nagy intézményekben volt a magánszférát és minden szakmaiságot nélkülözve.

Az 1993-as közoktatási törvény már eltörölte a képezhetetlenség fogalmát és azt mondta, hogy ugyan nem képezhetetlenek ezek a gyerekek, de azért nem is tankötelesek, mert a tankötelezettség egy komoly dolog, annak megvannak a be-és kimeneti kritériumai. Így olyen átmeneti helyzet született, amiben képzési kötelezettnek minősültek az érintettek. Ennek a képzési kötelezettségnek a szinterei még mindig főként az ápoló, gondozó otthonok voltak. Ugyanakkor ezek az intézmények már átalakultak és nem egészségügyi, hanem szociális felügyelet alá kerültek, ápoló–gondozóotthon néven. Akkor már a nappali szociális intézmények is megjelentek, mint feladatellátási helyek, a gyermek saját otthona. Tehát, láthatjuk, hogy még mindig az iskola távol tartotta magát vagy az iskolától távol tartották ezeket a gyermekeket. Az ellátási óraszám heti 3 vagy 5 óra volt. El tudjuk képzelni, hogy mennyire hatékony az az oktatás, ami heti 3 vagy 5 órában biztosít lehetőséget és nem állt rendelkezésre semmiféle szakmai dokumentum vagy segédanyag. Személyi feltételeit tekintve nemcsak gyógypedagógusok, hanem gyakorlatilag bármilyen végzettségű pedagógus elláthatta ezt a feladatot, ami egy nagyon speciális tudást igénylő feladat. Életkorilag a teljes tankötelezettséget fedte le. Ez a bizonyos képzési kötelezettség 1993 és 2006 között volt.

A következő lépcsőfok a közoktatási törvény 2006-os módosítása, amikor már tulajdonképpen a tankötelezettség fogalma bekerült, de ez még csak egy opcionális tankötelezettség volt. A képzési kötelezettség eltörlésre került és fejlesztő iskola néven került bevezetésre ez az új típusú oktatás, de csak opcionálisan, tehát azok az intézmények végezték, amelyek úgy gondolták, hogy ezt a szakfeladatot szívesen látnák el. Az elsődleges színtér továbbra is az ápoló-, gondozóotthonok, a nappali szociális intézmények voltak, illetve már köznevelési intézményben is el lehetett látni. Az életkori korhatár bővült: 23 éves korig tartott már ekkor a fejlesztő iskolai oktatás.

A tényleges tankötelezettség a Nemzeti köznevelési törvény bevezetésével (2011-ben) merült fel úgy, hogy a tényleges bevezetése az intézményekre 2014 szeptemberétől volt kötelező érvényű. Itt már az elsődleges színtér a köznevelési intézmény, tehát a köznevelési intézménynek kell ellátni ezt a feladatot, de benne van a törvényben, hogy ezt elláthatja ápoló-, gondozóotthonokban, szociális intézményekben vagy – ha a gyermek állapota úgy kívánja, akkor – otthon is. Ezt a sajátosan kiskapus magyar szabályozást kihasználva sajnos nagyon sok gyerek még most is ilyen formában, tehát ápoló-, gondozóotthonok keretében, vagy saját otthonában kapja meg ezt a szolgáltatást, úgyhogy azért küzdünk, hogy a jogszabályból kerüljön ki ez a lehetőség.

A jogszabály szerint az otthoni vagy csökkentett óraszámú ellátás akkor biztosítható, ha a gyermek/tanuló állapota úgy kívánja. Ez nem egy objektív fogalom, mert mit is jelent az, hogy a gyermek állapota úgy kívánja? Itt tulajdonképpen nem a tanuló állapotáról van szó, hanem általában az intézményrendszer hiányosságáról. Arról, hogy nincsen kijelölhető intézmény a szakértői bizottságok számára, illetve a jogszabályi hézagokról. Ha magát az oktatás, a fejlesztő nevelés-oktatás tartalmát nézzük, akkor ez teljesen mást igényel a pedagógustól, mint bármilyen pedagógiai, gyógypedagógiai feladat. Néhány alapvető kritérium:

• az egész tanítás, tanulás fogalom teljes átértelmezéséről van szó, amelyben a pedagógus legalább annyit tanul a gyerektől, hiszen, hogyha ő nem tanulja meg a gyermek reakcióinak az értelmezését, akkor nem tud semmit elérni nála;
• abszolút partnerviszony van, hatfős iskolai osztályokkal, de nagyon sok az egyéni fejlesztési szituáció is, tehát egy teljes partnerséget igénylő helyzet ez;
• a totális kommunikáció a legfőbb eleme, a kommunikáció legkevésbé a verbális szinten zajlik, amit ugye mindnyájan tanultunk és amiben mindnyájan jók vagyunk, hanem a kommunikáció mindenféle színtéren zajlik a tanuló és a pedagógus között. A tanulónak a legkisebb reakcióját is kommunikációnak értelmezzük, és abból próbálunk egy kommunikációs rendszert felépíteni, melynek fontos eleme az alternatív és augmentatív kommunikáció (AAK).
• nagyon fontos az információs és kommunikációs kultúrához való hozzáférése ezeknek a tanulóknak – itt kapcsolódunk újra a témánkhoz a digitális technikákhoz;
• fontos sajátossága az oktatásnak az identitástudat kialakítása, ami szintén nehezített halmozottan fogyatékos tanulók esetén. Saját magától nem alakul ki, hiszen nem különül el a fejlődése során a világtól, nincsen saját identitása, identitástudata a gyermekeknek;
• további sajátosság a mindennapi cselekvésre alapozottság, illetve az, hogy a szükségletek kielégítése is magának a tanítási, tanulási folyamatnak a része, és a színtere.

A tudás új értelmezéséhez kapcsolódva a digitális világban: hangsúlyozom, hogy mennyire szükség van ezekre a technikai eszközökre ezen célcsoport eseten is, olyan eszközökre, amelyekkel kommunikálni tud egy nem beszélő tanuló és az oktatásban is használatos.

A bal oldali képen egy kommunikátort látunk, mellette egy speciális kapcsoló váltja ki az egeret és ezzel a kapcsolóval – amit meg tud nyomni a gyermek – tudja irányítani a feladatokat. A középső képen számos további eszköz van, mindegyik valamilyen speciális kapcsolóval működik, hiszen többnyire a mozgásuk nem egy kifinomult mozdulatsor, amit az egérrel kellene véghezvinni, hanem például egy erőteljes ütés. A jobb oldali képen egy magasabb szintű kommunikátor használatát látjuk, amivel pedig valamilyen konkrét információt tud közölni a gyermek úgy, hogy megnyomja azokat a képeket, vagy esetleg szóképeket, ha képes szóképes olvasásra is. Bizonyára Önök is láttak már legalább képen egy fejpálcával egeret ki­váltó eszközt érin­tő, a számító­gépet azzal használó, illet­ve egy érintőképernyős laptopon még csak a kezdeti irka-firkákat tanuló diákot.

Ami egészen újszerű még számunkra is ez a bizonyos PictoVerb program, ami egy fiatal magyar fejlesztő munkája, és tabletre letöltve lehet a kommunikációban használni. Ennek egy továbbfejlesztett verziója, ami ugyan még nem jelent meg, de már magyar nyelvű: a Verbalio program. Többek között ezek az eszközök segítik a ma még több szempontból határhelyzetű iskolának a mindennapjait.

Zárásként egy édesanyának a szavait hoztam. Idén 20 éves az FSZK és olyan történeteket kerestünk, amelyekben az emberek megélik azokat a fejlesztéseket, amiket annak idején az FSZK kezdeményezett. Egy fejlesztő iskolai történetet is feldolgoztunk, amiből egy mondatot olvasok fel Önöknek Ágnestől, egy édesanyától, akinek a gyermeke fejlesztő iskolába jár: „ha nem lenne fejlesztő iskola, én biztosan nem dolgoznék és talán a férjem sem. Otthon lenne egy frusztrált, sérült gyermekem, aki nem kapná meg a szükséges szakellátást, és akivel valószínűleg nem tudnék mit kezdeni. Lenne másik két gyermekem, akikre szintén kevesebb figyelmem jutna és akik szintén sérülnének a helyzetből adódóan. Mindenki sokkal fáradtabb és frusztráltabb lenne a családban, Gergőt is beleértve. Most boldogok vagyunk, Gergő is.”

Köszönjük szépen a figyelmüket.