Dr. Liptai Kálmán

A pedagógusképzés aktualitásai:
a köznevelés és a felsőoktatás kapcsolata

Sok szeretettel köszöntök mindenkit, köszönöm a szervezőknek a megtisztelő meghívást.

Előadásomban a pedagógusképzés jelenlegi, esetleges jövőbeli rendszerét kívánom bemutatni, kiemelten szólok a tanárképzésről és a pedagógus-továbbképzésről.

A pedagógus-továbbképzés az életútnak egyik legfontosabb része. Úgy gondolom most is és az elmúlt 30 esztendőben is, hogy ettől szebb hivatás nincs, mint a pedagógushivatás és ennek az egyik gyönyörű része az, hogy az ember mindig új és új dolgokat tanul. Nemcsak azért, hogy örüljenek a hallgatóink, hanem azért is, mert van benne egy motiváció, hogy ő szeretne jobb és jobb lenni.

A pedagógusképzés fejlesztése egy olyan keretrendszer, amelyben biztosítani kell a továbbképzési rendszer fejlesztését úgy, hogy az egyetemek azaz a felsőoktatás kapjon ebben kiemelt szerepvállalást. Úgy gondoljuk, hogy ehhez egy nagyon hatékony finanszírozást kell tervezni.

A továbbképzési rendszernek hármas feladata van: oktatáspolitikai törekvéseket, a helyi fejlesztéseket kell támogatni és a pedagógusok életpálya-modelljét. Fontosnak tartjuk az alap-, a bevezető- és a továbbképzések szintjeit összehangolni, hogy ne legyen közöttük ugrás és mindig megfelelő támogatást kapjanak a pedagógusok.

Úgy gondoljuk, hogy az iskolák és oktatók közötti, illetve a tanárok közötti információcserét is erősíteni kell. Nem szeretnénk, hogyha a továbbképzésről minden pedagógusnak az jutna eszébe, hogy be kell menni egy nagy terembe áhítattal nézni, hallgatni a változatosan felkészült előadókat.

A továbbképzéseknek számtalan változatos formája van. Tudnak az iskolák egymástól tanulni, tudnak a tanárok egymástól tanulni, lehet online módszerrel is tanulni. Rengeteg más kb. 50 féle olyan módszer is van, amiből 47-et valószínűleg nem is használunk.

Amikor leültünk egy szűk, ötfős csapattal azon gondolkodni, hogyan alakítsuk át a pedagógus-továbbképzés rendszerét, akkor egy keretrendszert állítottunk fel. Elkészült már egy szakmai anyag, egy keret, amit szeretnénk, ha eljutna a pedagógusokhoz és szeretnénk, ha az oktatási kormányzat is támogatná.

Tehát a pedagógus-továbbképzés keretének egyik eleme, hogy a felsőoktatási intézményhez kötődjön. A másik, hogy régiós továbbképzési központok jöjjenek létre. Terveink szerint hat régiós centrumban gondolkozunk. Nem azért, mert a hat az tökéletes szám, hanem azért mert körülbelül hat továbbképzési centrum tudja lefedni az országot.

A pedagógusok számára legyen ingyenes továbbképzés és az oda való utazás is legyen költségmentes. Ebben természetesen az is benne van, hogy nem mindig a pedagógus utazik, el tudjuk képzelni, hogy az egyetemi oktató megy a szakmai közösségekhez. Ennek nagyon jó üzenete van. Mi úgy gondoljuk, hogy ez a pedagógus-továbbképzés különböző, változatos formái között szerepelhet, hogy az egyetemi oktató megy el az iskolákhoz.

Az életpályát végigkísérő, azaz minden életpályaszakaszon legyen továbbképzés, egy értelmes és bölcs szakmai terhelés. Ha valamit nem szeretnek a tanárok, a pedagógusok akkor nyilván az, ha előírjuk nekik, hogy még egy feladat, meg még egy szakmai feladat vár rájuk. A folyamatos szakmai fejlődést szeretnénk elvárni és ezt úgy lehet elképzelni, hogy egy életpályánál átlagban egy fél évben két napot képezi tovább magát a pedagógus.

Amikor a változatos formákról beszéltem, akkor ez nem azt jelenti számunkra, hogy neki minden félévben két napig el kell menni valahova egy továbbképzést végighallgatni, hanem ez azt jelenti, hogy benne van az a két nap úgy is, hogy bemegy egy kollégának az órájára, és utána ezeket megbeszélik, tehát a pedagógusok és az iskolák is egymástól tanulnak.

Sok minden más lehetőség is van, ezért megpróbáljuk elérni azt, hogy egy kicsit üdébb legyen az erről való gondolkodás. Ne azt érezze a pedagógus, hogy minden félévben két napot értelmetlen továbbképzésen kell részt vennie, hanem azt szeretnénk elérni, hogy fejlődésükhöz illeszkedő továbbképzéseken vegyenek rész.

Ahhoz, hogy tényleg azt adjuk, amit kérnek, ahhoz egy megbízható és erős minőségbiztosítási rendszer kell. A minőségbiztosítási szavak hallatán nem mindenki ujjong, mert mindenki azt érzi, hogy mindenféle papírokat kell kitölteni és hogy úgysem változik semmi.

Szeretnénk, hogy a felsőoktatási intézmény is változtasson és változzon. Azt tanítsa, amit a tanárok kérnek, úgy tanítson, ahogy nekik a legjobb. Ha kell, akkor az egyetem is tanuljon, mert új dolgokat kell megtanítani és ugyanazt mondja el százhetvenhétszer, merthogy ő ehhez ért. A felsőoktatás és köznevelési intézmények között egy jól kidolgozott kapcsolatrendszert kell kiépíteni.

A pedagógus-továbbképzési rendszer megújításánál javasoljuk, hogy minden központi pedagógusképző egyetemen jöjjön létre a Pedagógusképző és Továbbképző Központ. Ezt mi azért kapcsoltuk össze az és kötőszóval, mert úgy gondoljuk, hogy jó lenne, ha beszélő viszonyban lenne egymással a pedagógusképzés és a -továbbképzés. Azt szeretnénk éreztetni amikor a pedagógus, aki már 25 éve van a pályán és már sok mindent tud, akkor ő szívesen jöjjön vissza az alma materbe, mert tudja, hogy ott valami olyat fog kapni, ami neki jó. Érezze azt, hogy oda jó lesz majd visszamenni, mert biztos fog újat tanulni.

Létre kívánunk hozni egy Országos Szakmai Tanácsadói Testületet is a pedagógus-továbbképzés koordinációjához. Nem azért, hogy sok testület legyen, hanem össze kívánjuk hangolni a központok munkáját. Ezt az Oktatási Hivatallal együttműködve szeretnénk megvalósítani. Nagyon örülök, hogy Brassói Sándor elnökhelyettes úr itt van velünk. Ő nagyon nagy segítség lesz nekünk abban, hogy ez egy összehangolt, jól dokumentált továbbképzési rendszer lehessen.

Fontosnak tartjuk, hogy a jól működő iskolák választhatnak a továbbképzések kínálatából, ahol kompetenciahiányok vannak ott a szakértők, szaktanácsadók, valamint intézményvezetők tehetnek javaslatot, hogy milyen típusú továbbképzésre van szüksége a pedagógusnak, ami előre viszi az iskola munkáját. Ebben az együttműködésben fontos szerepe lesz az Oktatási Hivatalnak, valamint a Pedagógiai Oktatási Központoknak.

A továbbképző központoknak ezért együtt kell működniük az intézményfenntartókkal, köznevelési intézményekkel.

Javaslatot tettünk egy pontrendszer bevezetésére, amely azt jelenti, hogy a szakmai fejlődésbe befektetett munka mennyiségét továbbképzési pontokkal mérjük.

A szervezett továbbképzések tervezésekor és az egyénileg dokumentált fejlesztési folyamatban az igazolás során egy-egy továbbképzési pont mintegy tíz befektetett munkaórának felel meg.

Javaslatunk szerint tehát a pedagógus életpályája során összesen 200 pontot teljesít, egy-egy tanévben átlagosan 50, egy-egy hónapban átlagosan 5 munkaórát fordít dokumentáltan szakmai továbbfejlődésére.

Egy-egy pályaszakaszon belül minden szakmai ellenőrzés része a szakmai fejlődéshez kapcsolódó reflektív beszámoló, valamint – ennek alapján – a következő időszak tanulási, továbbképzési tervének (egyéni fejlődési terv) bemutatása.

Az egyes életpályaszakaszokra megmondjuk, hogy körülbelül mennyi pontot kell elérni, tehát szépen, egyenletesen szétosztjuk az egész életpályán. Pontosan azért, hogy ne lehessen az, hogy például egy 35 éve tanító pedagógusnak azt mondjuk, hogy neki már nincs szüksége fejlődésre, tehát ő már ne fejlődjön, ő már mindent tud. Tehát, mindenkinek van tanulnivalója.

Mi azt szeretnénk, ha ezen az életpályaúton mindenki fejlődne és többek között azt is szeretnénk, hogyha értelmes arányok alakulnának ki. Legyen amit saját maga választ, legyen olyan, amit az iskola választ, és nyilván lesz olyan, amit a fenntartó fog előírni. Mondok példát erre is. Szeretnénk egy új módszert kialakítani ezt Komplex Alapprogramnak, vagy KOALA-nak nevezzük. Nyilvánvalóan, hogyha azt szeretnénk, hogy ilyen továbbképzéseken részt vegyenek a pedagógusok, akkor a fenntartó fog javaslatot tenni a kollégák részvételére.

A KOALA program emberléptékű tanáremberek, szakemberek tervezték. Nem egy kis sarokban álmodtunk meg valamit és utána nem ezt mondjuk a közoktatásnak, hogy ezt kell csinálni. Hanem egy megvalósítható rendszert próbáltunk összerakni.

Javasolt regionális egyetemi centrumok: Debreceni Egyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest), Eszterházy Károly Egyetem (Eger), NYME Savaria Egyetemi Központ (Szombathely), Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem.

A régiósság azt jelenti, hogy egy körön belül van vonzáskörzet tehát aki Szeged környékén lakik, annak a továbbképzését a Szegedi Egyetem fogja elvégezni. Itt senki se azt gondolja, hogy innentől kezdve ő beragadt a rendszerbe. Ezért lesz egy koordináló központi szervezet. Tehát ha valami top továbbképzés van mondjuk Budapesten, akkor a szegedi régióból ebből a továbbképzési régióból el lehet menni Budapestre is.

A pedagógus-továbbképzéseknél is fontos a költséghatékonyság. Ez egy költséghatékony rendszer, mert gyakorlatilag mindenki a saját vonzáskörzetében rendelkezik olyan hallgatókkal, akiket tovább kell képezni. Ennek más logikája is van. Mondjuk azt, hogy én Egerből érkeztem. Ha leszűrjük azt, hogy az egri hallgatóságnak a nagy része honnan van, akkor ugye nagyon nagy csodát nem mondva, ebből a kis köröcskéből van. Tehát amikor az emberek elmennek tanítani, az alma materbe mehetnek vissza és ez mindig a legjobb történet. Én debreceni diák vagyok és bármi történik Debrecen–Eger viszonylatában, én oda akkor is hazamegyek, mert én ott tanultam. S ugyanezt az érzést akarjuk továbbadni továbbképzés formájában is. Reményeink szerint, ha megengedjük azt a szabadságot, hogy el lehet menni más régiókba is valamennyi százaléknak, akkor ez egy üde, normális, fogyasztható továbbképzési rendszer lesz.

A továbbiakban, amiről szeretnék beszélni, azok a témák lennének, amiket a továbbiakban ez a pedagógus hivatás munkacsoport szeretne zászlójára tűzni. Egy-két olyan dolgon szeretnék átmenni, ami jó, ha mindenkinek a fejében van, melyet a következő előadásra – ha még egyszer lehetőségem lesz beszélni, vagy kétszer is – akkor majd elhozom, hogy abban is haladtunk, merthogy mi dolgozunk.

Át kívánjuk tekinteni a pedagógusképzés teljes rendszerét és változtatási javaslatot tenni annak átalakítására, a köznevelési igényeknek megfelelően. Úgy gondoljuk, hogy ezen érdemes lenne elkezdeni gondolkodni.

A pedagógushivatás, az nehéz főleg úgy, hogyha elég bonyolult a pedagógusképzésnek a rendszere. Itt 2006-ban elkezdődött egy Bologna-típusú gondolkodás és ugye azt mondtuk, hogy alap- és mesterképzési szakok vannak. Ennek a Bologna-típusú gondolkodásnak voltak szaktárgyi ismeretei, pedagógiai és tantárgy-pedagógiai ismeretei. A kompetencia-alapú gondolkodás volt a meghatározó így 2006-ban elindulhattak a Bologna-típusú képzések. Ekkor az egyetemek tanárképzéssel foglalkozó szakemberei már jelezték, hogy ezzel gond lesz. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a piac nem azokat az embereket keresi, akik a Cauchy-féle konvergencia kritériumot be tudják bizonyítani. Márpedig egy alapképzéses ezt tudja nyújtani.

Mi jeleztük, hogy ezzel gond lesz, de ennek ellenére nem szeretném kidobni, vagy pecsétet rakni a Bologna típusú tanárképzésre. Azért értékek is születtek: ilyen a portfólió készítés, amit persze minden esetben a pedagógusok nem díjaztak. Nagyon fontosnak gondolom, hogy a portfólió bevezetésre került, mert hosszú távon ez teljesen fogyasztható és értelmes dolog. A féléves, összefüggő szakmai gyakorlat megjelenését én is nagyon üdvözöltem. Azt, amikor kitekintünk a világba az egy nagyon jó dolog, az még jobb, hogyha gondolkozunk.

2011-ben elkezdtünk azon gondolkozni, hogy a tanárképzésben nem a leghatékonyabb a Bologna-típusú képzés. Ezért 2011-ben létrejött egy új, osztatlan tanárképzési rendszer. Ez az új rendszer így néz ki: általános iskolai tanárképzésnél nyolc félév plusz két gyakorlati félév, középiskolai tanárképzésnél tíz félév plusz két gyakorlati félév. Azt a furcsa rendszert alkottuk meg, hogy a rendszer felülről kompatibilis, tehát egy középiskolai tanár az általános iskolában is taníthat, az általános iskolai tanár az nem minden esetben taníthat középiskolában, illetve nem érettségiztethet.

Szóval elkezdődött egy nagyon bonyolult rendszernek a felépítése. Itt lehet látni, hogy milyen lehetőségek vannak. Aki iskolát vezet vagy erről gondolkodik vagy olvas az pontosan tudja, hogy ezek a lehetőségek vannak. Aki matematika szakos főleg tudja, hogy milyen lehetőségek lehetnek, hogyha van általános és középiskolai tanárképzés. Tehát lehet olyan diploma, amelyben az egyik szak általános a másik szak középiskolai, lehet olyan, hogy két általános iskolai, lehet olyan, hogy az egyik szakon érettségiztethet, a másikon nem. Gyakorlatilag azt érzékeltetem ezzel, hogy egy iskolaigazgató feje az egy hiper-szuper IBM-számítógép, mert neki tudni kell, hogy melyik kolléga hol végzett, merre indul, bemehet-e érettségiztetni, taníthat-e gimnáziumi osztályban. Ez főleg ott probléma, ahol mondjuk, van egy hatosztályos gimnázium. Tehát ezek eléggé problematikus dolgok. Még egyszer, minden mondathoz hozzátartozik az, hogy szerintem.

A Klebelsberg Ösztöndíjat nagyon üdvözölte az oktatás. Úgy gondoljuk, hogy az, hogy elkezdődött egy kis emelkedés a tanári pályára jelentkezőknél abban ez is benne volt. Szerintünk ez nagyon jó ötlet és nagyon támogatjuk ennek a folytatását.

Itt három olyan javaslat van, ami irányában továbbképzés behajózása után szeretne elindulni a munkacsoportunk.

Az egyik az, hogy abban hiszünk, hogy Magyarországon osztatlan, egységes tanárképzést kellene bevezetni. Ez alatt én 5 + 1-es tanárképzést értek. Ekkor megszűnne ez a bonyolult rendszer, bonyolult jogszabályalkotás, bonyolult érettségi rendszer. Mi úgy gondoljuk, hogy nincsen akkora különbség egy általános iskola 8. osztályosa és egy gimnázium első osztályosa között, mint amennyire szétszakítjuk ezt az oktatást.

Ha a tisztelt kollégák arra gondolnak, hogy mondjuk egy most második osztályos gimnazista egyébként 20 évvel ezelőtt hányadikos volt – mármint az értelmi színvonal terén –, akkor főleg nagy zavar van a fejekben, hogy akkor most ez tényleg középiskolás-e, vagy lehet, hogy általános iskolás? Szóval ezek nagyon nehéz kérdések. Én úgy gondolom, hogy felkészült pedagógusoknak kell dolgozni Magyarországon és ahhoz, hogy a fenntartó tudja normálisan tervezni a jövőt, ahhoz mindenképpen kellene, hogy egységes és áttekinthető tanárképzés legyen. A diszciplináris tartalmak jó lenne, hogyha közelítenének a köznevelés igényeihez. Nem gondoljuk, hogy fizikust kell csinálni a fizikatanárból vagy matematikust a matematikatanárból. Értelmes, okos gyakorlatorientált képzést kell az egyetemeken tanárképzés ügyben bevezetni. Azt szeretném, hogyha ezek tényleg nemes, iskolaközeli dolgok lennének és úgy gondoljuk, hogy erre a felkészültsége megvan a tanároknak. Ugyanakkor ez egy kicsit beragadt az elmúlt évtizedekben és ebben szeretnénk egy kis üdeséget, vagy frissességet befújni. Én azt hiszem, hogy ez nagyon fontos, hiszem, hogy ennek mindenki érzékeli fontosságát. A gyakorlóiskolákat és a partneriskolákat kell közelíteni egymáshoz.

Az hogy milyen tanárok lépnek ki az egyetem kapuján, az a jelenkori iskoláknak, gyakorlóiskoláknak, egyetemeknek a közös felelőssége. Abban az esetben, ha egy középiskolai tanár azt mondja, hogy az általános iskolában butaságot tanítottak, vagy nem eleget, vagy amikor az egyetemen azt mondják, hogy a középiskolából nem kaptunk felkészült diákokat, akkor az a mondat nem az igaz. Ez közös felelősség, úgyhogy közösen kell erről gondolkozni.

Én nem tartom szerencsésnek, hogy másokra toljuk a felelősséget. A pedagógusképzésben a szakmódszertannak a helyét meghatározóbbá kell tenni. Idézőjelben mondom, rendes egyetemeken ez egy „külön kaszt”. Nincs rendben az életpályájuk, ezért úgy gondolom, hogy a szakmódszertanos életpályát helyre kéne tenni. A szakmódszertan az egy dedikáltan fontos történet a pedagógusképzésben. Erre hangsúlyokat kell fektetni az egyetemeknek. Ideálisnak gondolom, hogyha kialakulnának kutatócsoportok, ahol egyetemek és középiskolai, általános iskolai tanárok, akár óvóképzésben résztvevők egymástól tanulnának, kutatnának, lenne lehetőség tudományos munkát végezniük.

Úgy gondolom, hogy nincs nemesi különbség egy általános iskolai és egy középiskolai tanár, vagy egy középiskolai, vagy egy egyetemi oktató között. Egyszerűen mást tanítanak. Ez az én fejemben egy kicsit más, mint amit megszokásból általában éreznek esetleg az oktatók.

Pályaalkalmasságiról szeretnék egy pár mondatot mondani, mert ezzel a területtel is foglalkozik munkabizottságunk. A szakma úgy gondolja, hogy nincs olyan alkalmassági teszt, amelyből kiderül, hogy kiből lesz jó tanár. Ez számomra logikusnak hangzik, mert furcsa lenne, ha meg tudnánk mondani egy 22 évesről, hogy ő 50 évesen egy nagy tanáregyéniség lesz. Nyilván kell pályaalkalmasság olyan szinten, hogy az abszolút alkalmatlanokat kiszűrjük, de inkább abban hiszünk, hogy folyamatos pályaszocializáció legyen. Számtalan olyan ember van, aki nem tanár és kiválóan segíti ezt a társadalmat. Tehát, amikor valakiről kiderül, hogy nem odavaló, akkor ki kell szépen vezetni erről a pályáról, attól ő még kiváló zseniális ember lehet, még Nobel-díjas is, nem kell hozzá tanárnak lenni. De mindenképpen lehetőséget kell biztosítani nekik, hogy ki tudjanak lépni a pályáról. Erről a kormányzat gondolkodik, mi is gondolkodunk, sok mindenki gondolkodik. Hogyha én visszagondolok az ifjúkoromra, akkor nekem nagy tanáregyéniségek vannak a fejemben. És ha olyan emberekre gondolok, akik rám hatással voltak, akkoris tanáregyéniségek jönnek elő először. Ha itt mindenki behunyja a szemét és elgondolja, hogy miért van most ő itt és kik voltak, akik meghatározták pályáját, akkor a szülőkön kívül rögtön a tanárok fognak eszébe jutni. Úgy gondolom, hogy a jó tanároknak jó reklámot kéne csinálni, akár sajtó, akár TV, bármilyen kommunikáció eszközével. Nyilván jó lenne, ha kiszámítható jövőjük lenne a tanároknak. Én mosolygós tanárokban hiszek, szerintem az az első és legfontosabb belépő ahhoz, hogy valamit teljesítsünk, ehhez pedig a társadalmi megbecsültség nagyon fontos dolog.

Nagyon megtisztelő, hogy végig hallgattak, köszönöm szépen, és további szép napot kívánok.