Dr. Aáry-Tamás Lajos

Tanulók, pedagógusok, szülők jogainak harmóniája

Köszönöm szépen Elnök Úr. Szeretettel köszöntöm Önöket a hajdúszoboszlói XVIII. Országos Közoktatási Szakértői Konferencián. Engedjék meg, hogy a szervezőkről és a csapatról röviden egy-egy mondatot mondjak. Nagyon köszönöm a Suliszerviznek, hogy ezt a konferenciát megszervezi, és hogy engem mindig meghív rá. Több mint 10 éve itt vagyok. Olyan szakértői csapatról van szó, akik évről-évre Hajdúszoboszlón összejönnek. Akikre, ha – politikai oldaltól függetlenül – bármelyik miniszter támaszkodna, akkor 2–3 év alatt csudákat tehetne, nemcsak a magyar oktatással, hanem szerintem Magyarországgal is. Igyekszem ezt mindig elmondani a minisztereknek. Ha majd visszamegyek innen, megint megpróbálom, mert komolyan gondolom, hogy érdemes idejönni. Érdemes Önökkel beszélgetni, az itt tapasztalt formális és informális helyzetek egészen különleges erőről árulkodnak. Annyi tettvágy, tenni akarás, jóérzés, jóindulat van ebben a csapatban, amit nem kihasználni: vétek. De inkább megfordítom, mert mindig negatívan fogalmazunk, mi magyarok: ki kell használni, mert akkor lesz belőle érték.

Arra kértek a Suliszerviz vezetői, hogy a tanulók, pedagógusok, szülők jogainak a harmóniájáról beszéljek. Ahhoz, hogy a harmóniáról beszélni lehessen, néhány diszharmóniát azért érdemes megmutatni, és az előadásomban három ilyen dologra koncentrálok. Először egy kicsit beszélek az iskolának az alkalmazkodóképességéről, mint olyanról; aztán a konfliktusok gyökeréről; és a végén pedig egy kicsit arról, hogy mi az iskola célja, és vajon ez a szakértői csapat, amelyet az imént megdicsértem, mit tud tenni annak érdekében, hogy a három területen elindulhasson egy különleges vita országosan is és helyben is.

Az alkalmazkodóképességről tavaly abban a kontextusban tettem említést, hogy a nemzetközi egyezmények, amelyek a szociális, kulturális, oktatási jogokat is kodifikálták, tartalmaznak négy olyan pillért, ami alapján az ország maga reflektálhat a saját oktatási rendszerére; illetve ezek segítségével lehetőség van arra, hogy az országokat össze lehessen hasonlítani egymással. Ez a négy pillér az oktatásnak az elérhetősége; a hozzáférhetősége; van egy hatékonysági vagy minőségi mutató: az oktatás elfogadhatósága; és a negyedik, amit szeretnék említeni, az az oktatás alkalmazkodóképessége.

Az elérhetőség, a hozzáférhetőség azt jelenti, hogy kell lenni annyi intézménynek, hogy viszonylag kevés ráfordítással el lehessen oda jutni. A hozzáférhetőség azt jelenti, hogy nem elég, hogy van elegendő elérhető intézmény, de be is tud oda menni mindenki, aki az adott országban él. Ugye nagyon sok ENSZ tagállam létezik, ahol a lányok nem mehetnek iskolába, vagy valamelyik etnikai, vallási csoporthoz tartozók nem férnek be az egyébként közel lévő intézménybe. Amiről az utóbbi években vitatkozunk, az igazából az iskola elfogadhatósága. Mit tanítsunk, hogyan, milyen módszerrel, vagy például mi az IKT szerepe? Hogyan használjuk az adatokat, amiket az előbb láttunk? Mit mond a politika? A négy pillér közül tehát ez az, amiről sokat vitázunk. Az alkalmazkodóképességről kevesebbet.

Vajon hogy néz ki az az oktatás, amit építünk? Hogyan teszi lehetővé, hogy a súlyosan fogyatékos, a többszörösen fogyatékos gyermek és a kiemelkedő, átütő tehetségű gyermek nagy skáláján olyan rendszert tudjon létrehozni, hogy mindenki beleférjen, és mindenkinek az állapota, a tudása, a lehetőségei szerinti oktatást megszervezze. Az alkalmazkodóképesség mindig mozgást jelent. Ki kell nyúlni mindenkihez. Nincs már képezhetetlen gyermek, nincs már taníthatatlan gyermek, ezt vállaltuk, és ez az alkalmazkodóképesség egyszerre azt is jelenti, hogy bizony nem lehet minden iskolát ugyanúgy működtetni. Nagyon sok modellt nem lehet másolni, a legjobbakat sem lehet másolni, mert a másolással esetleg félremegyünk. Az alkalmazkodóképesség főleg a fogyatékossággal élő gyermekek esetén ragadható jól meg. Olyan gyerekek vannak ma az oktatásban, akik 10–15 évvel ezelőtt nem lehettek bent, és már nem is zárhatók ki onnan, mert vállaltuk az ENSZ egyezményében, hogy őket is tanítjuk. Az alkalmazkodóképességnél nagyon érdekes megnézni azokat az adatokat, amelyeket Pongrácz László kitűnően mutatott be. Ez pont azt mutatja, hogy képesek vagyunk-e a megváltozott helyzetekre reagálni, jól reagálunk-e, vagy nem reagálunk jól.

Amikor az ezt megelőző előadásokban, meg a konferencia során többször infokommunikációs technológiáról beszélünk, akkor az pont az alkalmazkodóképességet tudja szolgálni, ha jól nézzük meg, hogy mit is akarunk az alkalmazkodóképességgel elérni. Pont a fogyatékossággal élő gyermekek esetén az infotechnológia hihetetlen pályákat nyit meg. Nemcsak azért, mert a világ trendje ilyen, hanem azért, mert egész egyszerűen semmi más nem tudja pótolni azt a segítséget, amit az IKT ad. Nekem volt olyan egyetemi hallgatóm, aki, amikor megláttam először a csoportot, akkor láttam, hogy lehajtott laptop mellett gépel, írja, amiket beszélek, vagy amiről beszélünk. Akkor vettem észre, hogy ő nem lát, vak, és az egész féléves tervemet ki kellett dobni. Gyönyörű preziket csináltam, színes-szagos táblázatokat, és kiderült, hogy ezek nem használhatók, hiszen ő nem látja – és ezért át kell alakítani magát az egyetemi előadást. Ez a lány ma már tanár. Ő 15 évvel ezelőtt, 20 évvel ezelőtt nem kerülhetett volna be az egyetemre, vagy nem végezhette volna el a tanárszakot. Azt a tanárszakot egyébként, amit mindenki meg akar változtatni. Annyi rosszat mondanak Önökről, hogy az valami elképesztő. Mindenki jobbítani akar a tanárokon. De ez csak egy zárójel volt. Az IKT-ról csak annyit, hogy talán a fogyatékossággal élők esetében bizonyosodik jól be, hogy milyen jól használható, és jó válasz a kihívásokra, az alkalmazkodóképesség kihívására.

Itt is van egy cég, akivel dolgoztunk együtt, és én nagyon szívesen segítem őket. A Magyar Termék Nagydíjas Balázs-Diákról beszélek, akik pont a fogyatékossággal élő gyerekeken próbálnak segíteni. A legújabb fejlesztésük a svédekkel, hogy a sérültek a szemükkel tudják vezérelni a számítógépet. Olyan izomsorvadásos, vagy mozgáskorlátozott gyermek is elkezdhet a nagyvilágban információkat gyűjteni, aki erre segítség nélkül korábban nem volt képes.

A konfliktusok gyökeréről néhány dolgot. Megint Pongrácz Lászlóra térek vissza, de csak dicsérőleg, merthogy az adatokra, tényekre alapított politika helyett azt látni, hogy érzelemalapú politizálás folyik az oktatásban. Nagyon gyakran azt érezzük, hogy a politikusok, a vezetők a maguk érzéseit viszik bele, a szlogenjeik, vagy a mondataik, ahogyan beszélnek a politikáról, visszatükrözik azt a korszakot, amikor ők diákok voltak. Különleges ezt látni, és a rossz hírem az, hogy a bemutatott adatokat a szülők sem nézik meg, vagy nem kapnak ebben segítséget, mert lehet, hogy kicsit a honlapot is meg lehetne buherálni úgy, hogy felhasználóbarát legyen. A szülők sem így választanak iskolát. Nem nézik a kompetenciamérés adatait, hanem egész más döntési pályákon ragadható meg az iskolaválasztásuk, amit egyébként nem lehet megkérdőjelezni. A hozzám érkezett panaszokból ezt pontosan látom. Egy térképet tudnék Önöknek rajzolni, és meg tudnám mondani, hogy egy településen vagy adott budapesti kerületben mennyibe kerül egy lakcímkártya azért, hogy a szülő bekerüljön egy olyan óvodába, aztán egy olyan iskolába, ahonnan azt gondolja, hogy a gyerekének a pályája egyenes úton megy az egyetemre. A szülők nem az adatokat nézik. Valahonnan szedik az információkat. Ebben van egy adag sznobság, egy adag hamis információ, van ebben a szomszédoktól, a hasonló társadalmi osztályból szerzett információhalmaz is, és ők ezek alapján hozzák meg a döntésüket. Az igazi gondom az érzelemalapú politikával és az érzelemalapú felhasználói, vagy közszolgáltatási szereplői döntéssel az, hogy különleges pályák találkoznak.

Az oktatáspolitika a 2010-es reform beindítása óta a felsőoktatásba jutás lehetőségeit folyamatosan szűkíti, és még nem hagyta abba. Ugye 2020-tól a felvételi úgy fog kinézni, hogy kelleni fog egy emelt szintű érettségi és nyelvvizsga. Ezek nélkül nem lesz bemenet – legalábbis a jelenlegi tervek és szabályok szerint – a felsőoktatásba. A szűkülő lehetőségeket a szülők látják, ezért elkezdenek igen korán mozgolódni, hogy a gyerek rákerüljön arra a keskeny ösvényre, amely beviszi őt az egyetemre. Érdemes lenne ezt az országos tüntetések fényében is megnézni, merthogy ezeket olyan iskolák szervezték, amik egyébként azt ígérik a szülőknek, hogy beviszik őket az egyetemre talicskával, ha kell. Valóban, igen nagy százalékban biztossá vehető, hogy ha a gyerek egy ilyen gimnáziumba kerül, akkor bent lesz a felsőoktatásban. Ezek a tüntető gimnáziumok. Érdemes lenne megkérdezni az odajáró szülőktől, az ott tanító tanároktól, hogy mi az, amitől ők mások, mit kínálnak ők? És nagy valószínűséggel kiderülne, hogy ezt. És a szülők, bár idegesíti őket, hogy egy-egy igazgató tüntetést szervez, nem lépnek fel az igazgató ellen, sőt, a gyermeküknek azt mondják, hogy „befogod a pofádat fiam, mert ha kijössz onnan, százan ugranak a helyedbe”.

A hozzám érkezett panaszok alapján lehetne egy válogatást csinálni az előbb említett, médiában megjelenő lista első húsz helyezettjéről, abból a szempontból, hogy milyen panaszok érkeznek hozzánk. A legbrutálisabbak. Néha ugyanis semmi nem kényszeríti őket önreflexióra, hiszen azt mondják: „annyian jönnek hozzánk, hogy alig tudjuk megszervezni a felvételit, és ha egy kiesik az iskolából, százan ugranak a helyébe”. Mitől is kellene nekik megváltozni, miért akarja az állam őket beszorítani, és kényszeríteni őket mindenféle teherrel? Szerintem érdemes lenne ezt vizsgálni, és megnézni, hogy ez a fajta fölső szűkítés – a felsőoktatásba való bejutás szűkítése – vajon hogy okoz bajt a közoktatásban? Bármilyen furcsa, a felsőoktatásban rejlik, szerintem, a közoktatási bajaink egy jó része.

Érdemes lenne megnézni azt is, hogy – és itt áttérek ennek egy másik alpontjára – vajon az állami fenntartásba vétel hogyan érintette az intézményeket. Most éppen megszűnőben vannak a kutatóintézetek. Én inkább létrehoznék még hármat, és kiküldeném az oktatásba a szakértőket. Kérdezzenek, nézzék meg, hogy mi zajlik ott. Ha már érzésekről beszélünk, akkor mit éreznek az érintettek, a gyerekek, a szülők? Merthogy van egy olyan iskolaréteg, amelyik az állami fenntartással kifejezetten jól járt, és úgy érzi, hogy ha elindul egy különleges munka, akkor ő kifejezetten nyertese lehet ennek az átalakításnak. Az állami fenntartásba vétel ugyanis nem feltétlenül lesz rossz. A kérdés még nem dőlt el, mert egy különleges munkája az állami fenntartónak még nem kezdődhetett el. A rossz pénzügyi és szakmai tervezés miatt a KLIK – mindegy, hogy hány darabból van – még mindig tüzet olt. Még mindig olyan feladatokat kell ellátnia, amelyek az igazi szakmai fejlesztő munkához semmilyen módon nem kapcsolódnak. Gázszámlát fizetni és tanári fizetéseket rendezni satöbbi. A különleges az az, hogy az állami fenntartónak az asztalára most rákerült minden adat és felelősség. Ő már nem tudja tovább hárítani, mint korábban a polgármesterek, amikor megjelent egy fogyatékossággal élő gyermek: „hát oldd meg anyáddal, vagy oldja meg az állam” – mondhatták ilyenkor. Most már nem lehet a felelősséget továbbtenni, és a fejlesztéshez az adatok is rendelkezésre állnak. Pontosan tudhatja az állam, hogy hány hátrányos helyzetű, hány halmozottan hátrányos helyzetű, hány fogyatékossággal élő, hány tehetséges gyermeke van, s ezek a gyerekek hol vannak, hol élnek, milyen a kulturális hátterük, vagy szociális-kulturális hátterük, s ezekben a régiókban esetleg van-e fehér folt? Kell-e oda átcsoportosítani pénzt, paripát, fegyvert, kőművest, cementet, mert építeni kell, másutt meg esetleg túl sok a kapacitás. Ez az a munka, amelyik a legizgalmasabb lenne az oktatás szempontjából, de ez a munka még nem kezdődött el.

A szülők, a tanárok, a diákok jogai harmóniájának nem tesz jót, hogy a reform, ami elkezdődött, az egy harmonikaszerű jelenség. Látni, hogy sokan panaszkodnak sok-sok fórumon, hogy milyen gyorsan vezetnek be egy-egy rendelkezést. Volt olyan tanév rendje rendelet, amire 24 óra állt rendelkezésére az egész országnak, hogy megtanulja – az éjszakát is beleszámolva. De gondoljanak bele, hogy a reform maga 2010-ben kezdődött. Most 2016-ot írunk, és az oktatásért felelős államtitkár azt mondja, hogy most már tudja, hogy mi a baj az oktatásban, és azt fogja megváltoztatni. Tehát nem is beszél arról, hogy esetleg a dolognak vége, vagy belátható időn belül vége van. Ez nyúlik, mint a harmonika, és a változtatások között nagyon sok sokkszerű elem van, amitől úgy érzik az emberek, hogy ez így nehezen bírható. A harmóniának ez az időszak, ez a megoldás nem tesz túl jót. Pontosan látom a hozzám érkezett panaszokból, hogy ez oka, gyökere az iskolákban kialakuló konfliktusoknak.

És most szeretném, ha képzeletben játszanánk kicsit, és feltennénk magunknak a kérdést, hogy vajon mit gondolunk az iskoláról, vajon hogyan tudunk az iskolára úgy tekinteni, mint egy olyan térre, ahol a dolgokat mi magunk megváltoztathatjuk? Segítségül hozok néhány példát. 22 ezer panaszt kezelek, és néha azért látok jó dolgokat is, merthogy sokat járom az országot. Egy település a hosszú utcájának a két végén van egy-egy iskola. Ezek önkormányzati iskolák voltak, most állami iskolák, semmi extra nincs bennük, nem magániskolák, nem alapítványi iskolák. Az egyik iskola az egy – ha leírom Önöknek, akkor érzik – szokványos magyar iskola. A gyerekeknek 7:40-re kell beérni, hozzák a hátizsákjukat, tele van pakolva könyvekkel, kapnak házi feladatot, a szülők idegesek, a tanárok szintén, a gyerekek alig szeretnek iskolába járni. Van egy vibráló feszültség ezekből fakadóan. Az utca túloldalán a másik iskola ugyanilyen volt, de ott az igazgató valamiért vette a bátorságot megkérdezni a szülőket és a gyermekeket arról, hogy vajon mit tudunk másként csinálni, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat – és néhány dolgot találtak. Szülői hozzájárulással gyalult deszkából polcokat építettek minden osztályteremben, és minden füzet és könyv ott van. Nincs ugyanis házi feladat, mert azt mondták, hogy a jogszabály szerint 8–16 óráig bent kell lenni. Néhányan elkéredzkednek, de hát a főszabály az ez. Ez pont napi nyolc óra. Ez alatt megcsinálnak mindent, és a gyerek, amikor hazamegy, játsszon a testvéreivel, menjen el a hétvégén a nagyihoz, és ne legyen frászban, hogy úristen, rohanni kell haza, mert hétfőn témazáró dolgozatot írat a tanárnő kémiából. Nincs házi feladat. Nincs tele hátizsák, a tanárok tudnak mosolyogni, a szülők szeretik ezt az iskolát és a gyerekek még inkább. Mind a kettő legális iskola. Egyik sem lép ki a jogszabályi keretek közül, csak az egyik egy lépéssel biztos, hogy többet tett, mint a másik. Végiggondolta, hogy az iskolában mi az, ami nem jól működik, vagy mi az, ami zavarja őket, és képesek voltak erre döntést hozni. A példával azt akarom illusztrálni, hogy nem tilos végiggondolni, hogy az iskolában mi az, ami nem működik.

Érdemes végiggondolni, hogy vajon a diákok, a szülők és a tanárok közös megkérdezésével lehetne-e olyan helyi felmérést csinálni, ami arra kérdez rá, hogy adott iskolában mi az az öt pont, amiben úgy érezzük, hogy értékes az iskola, amit szeretünk az iskolában. És öt pontban le lehetne írni azt is, hogy mi az, amit nem szeretünk az iskolában, mi az, ami zavar bennünket, rosszul esik. És aztán mondjuk három pontban javaslatot lehetne tenni, hogy mit kéne csinálni azért, hogy a jó megmaradjon, a rossz meg eltűnjön az iskolából. Ekkor kiderülne, hogy teljesen mindegy, hogy hogy hívják a minisztert, az államtitkárt, az ombudsmant, mert egy ilyen felmérésből látszódna, hogy mi az, ami az iskolában baj, és ott lenne a három javaslat között a sok-sok javaslat, hogyan lehetne jobbá tenni. Ezt nem tiltja semmilyen törvény, nem tiltja semmilyen államtitkárság és semmilyen jogszabály. Azért is érdemes ezt végiggondolni – és megint a harmóniára térek vissza az utolsó harmadban –, mert azt ígértük 2010-ben, hogy a nagyon bonyolult oktatási szabályok egyszerűbbek lesznek, és kisebb lesz a joganyag. Ezt nem sikerült teljesíteni. Sokkal nagyobb a joganyag, mint volt korábban bármikor, amelyet ráadásul nagyon nehéz megérteni. Pedig olyan társadalmi alrendszert szabályoz, amiben fél Magyarország benne van: kötelező módon benne vannak például a szülők, de nincs ebben a teremben sem olyan, aki ismerné ezt a jogrendszert úgy alaposabban. Képtelenség ugyanis.

Ezért érdemes megnézni, hogy vajon a külső peremfeltételek ellenére belül milyen szabályokat hozhatunk, a belső világot az iskolában hogyan változtathatjuk meg, és mi az, ami nem tilos. Ha magyartanárok szép magyar veretes nyelven írnának házirendet a gyerekekkel közösen, az működőképessé tudna válni az intézményen belül, és semmilyen külső tiltás nincs arra, hogy ne a jogászok nyelvén írjuk meg a saját belső szabályainkat. Ebben akár mi is tudunk segíteni.

Tavaly is, tavalyelőtt is beszéltünk arról, hogy nem folytattuk le azt a vitát, hogy miért oktatunk, pedig amíg nem folytatjuk le ezt a vitát, addig a tanárok mindig bajban lesznek. Nem fogják tudni megvédeni az álláspontjukat a politikával szemben, és a társadalmi szolidaritást nem lehet fölépíteni a tanárok mögé. A tüntetések megmutatták, hogy nem voltak szülők, tömegestül, ott bent a tanári tüntetéseken. Mindazok a kísérletek kudarcosokká válnak, még a Kerekasztalt is ide veszem, ahol a szakma egyedül próbálja megváltoztatni az oktatás világát. Ez a szülők és a gyerekek nélkül nem fog menni, sőt, azt mondom, hogy a szülők, gyerekek, tanárok és az összes többi szakma nélkül nem fog menni. Nem fog menni a családsegítők, a gyermekjóléti szolgálatosok, a papok, a lelkészek, a rabbik, a háziorvosok, a bírók, az ügyészek, rendőrök, a tűzoltók, a pszichológusok nélkül sem. Mindazok az emberek, akik egyébként családdal, gyermekkel foglalkoznak, bármikor megkérdeztem őket, ők mindig segítenék az iskolát. Csak valamiért a hívószó nem így megy el a miniszterek részéről, de az iskolák részéről sem. Sokkal többen vannak az iskola környékén, mint azt bármikor gondolnánk, érdemes lenne szerintem megkeresni őket, és behúzni. Ha pénzért akarnánk megvenni azt a tudást, tapasztalatot, tehetséget, segítést, nincs az a pénz, ami elegendő lenne. De ők adják ingyen is, csak szólítsuk meg őket.

A finnekről sok szó esett a mostani konferenciasorozatban is, de azért lehetnek olyanok, akik nem tudják, hogy honnan indult a finn oktatás. Merthogy sokkal rosszabb helyzetben volt, mint az akkori magyar, a 60-as, 70-es években. Ők eldöntötték, hogy lefolytatnak egy vitát arról, hogy milyenek legyünk mi finnek 50 év múlva, és a munkájuk végén két mondatot biztos, hogy találtak az oktatásra. Az egyik úgy szól – és ez nekünk is figyelmeztető, akik a szakképzésünket most éppen átalakítjuk –, hogy a garázsokban és a sufnikban bütykölőket hozzuk be a szakképzésbe, mert ezek nem hülyék, csak őrültek. Ez a Nokia-korszak előtt, meg a finn design felemelkedése előtt volt. Ezzel lényegében azt mondták a finnek, hogy „micsoda különleges az átütő tehetség, amelyik ott bütyköl, és mindenki lenézi. Az egyszer csak jöjjön be az alkalmazkodó iskola belsejébe, mert nekünk ez fontos.” A másik mondat pedig úgy hangzott, hogy nem hagyhatjuk a szüleinket és a nagyszüleinket meghalni anélkül, hogy megtanulnánk tőlük, amit ők tudnak. Ez az a mondat, amire a világ legjobb oktatása épül.

Mi a saját mondatunkat még nem találtuk meg. Pedig megítélésem szerint, ha lenne egy ilyen mondatunk, vagy ehhez hasonló, vagy legalább a vitán túl lennénk, ahol nagyon sok értékes emberrel vitatkozhatnánk, akkor már nem lehetne olyan könnyen rossz oktatáspolitikai döntéseket hozni, mert egyszerre hördülne fel tanár, szülő, gyerek, szakember, nemcsak a fél ország, hanem egész Magyarország, hogy „ne csináljátok már, hát hülyeségeket nem lehet dönteni, vagy beszélni”. Nem biztos, hogy lehetne olyan döntést meghozni, mint ahogy a szakképzésben meghozták, hogy egy 1848-as intézményből, ami az oktatási minisztérium, kihasítunk egy szeletet, és átadjuk valakiknek, akik ehhez nem értenek. A Szalay utcabeli munkatársak – lehet őket szidni, meg mindig szokás, meg néha kell is, de – mégiscsak az 1848-as tapasztalattal rendelkeznek.

A szakképzésben például a tavalyi ügyeinkben kiderült, hogy a fogyatékos gyermekekről megfeledkeztek, amikor átalakították a szakképzési rendszert. És amikor szóltam, akkor az államtitkár a fejére csapott, hogy „ezt elfelejtettük”. Hogy lehet elfelejteni valamit, hogy lehet nem figyelembe venni egy olyan folyamatot, ami az oktatásban elengedhetetlen? Hogyha valamit nem tervezek meg októberben, akkor júniusban nem lesz semmi. Megpróbálhatom májusban gyorsan betuszkolni, de az már kalap szamócát nem ér. Az ilyen típusú döntések előtt lehetnek izgalmasak a viták arról, hogy vajon mit is gondolunk az iskoláról, mit gondolunk a tudásról, mit gondolunk a szakmáról, sőt, megkockáztatom, mit gondolunk Magyarországról. Hogy nézzen ki 50 év múlva? Hány kőműves kell? Hány mérnök? Azok mit tudjanak, mire legyenek képesek? Én egy kicsit attól félek, hogy az ipari Magyarország építésének van egy gátja, nevezetesen, hogy a fejlett világ a termékgyártásról kezd átállni az élménygyártásra. Egy olyan világ épül, amiről lehet vitatkozni, hogy jó-e vagy sem, de az élménygyártás kerül előtérbe, ahol kevesebb kétkezi munkás kell, és valószínűleg több programozó vagy több designer vagy több olyan ember, aki továbblát a kőműveskalapácsnál. Ahhoz attól még ház is kell. De ezt a vitát megspóroltuk, és most riadtan figyeljük, hogy vajon a politika hogyan látja az oktatásunkat.

Jó lenne, ha a szülők, a diákok, Önök és sokkal több politikus, mint amennyi itt volt, idejönne, és beszélgetne Önökkel, hogy az a hatalmas érték, ami az oktatásban rejlik, ez 50 év múlva legalább meghozza a gyümölcsét. Nem késtünk még el, de kezdjük el. Én ehhez kívánok Önöknek sok sikert. Köszönöm szépen.