Dr. Bagdy Emőke

Az erőszak pszichológiája és helyzetkezelése

Tisztelettel és szeretettel köszöntelek Benneteket! Köszönöm a meghívást!

Boldog vagyok, hogy a pszichológia friss üzeneteit hozhatom, és a konferencia súlyponti része lesz az agresszió helyzetkezelése. Amikor a témához közelítünk, talán rendhagyó, hogy a szociálpszichológia azon tételéből indulok ki, hogy ne ellene dolgozz, hanem vele. Az erőszak erőkomponensét használd fel, és próbáljuk megoldani azt, hogy az erőszakból ezt az erőkomponenst társadalmilag hasznos, a közösség számára építő erővé fordítsuk.

Hogyan tudja ezt ajánlani számunkra a szociálpszichológia? Az a modell, amellyel a célból érkeztem, hogy megvilágítsam és egyben meg is alapozzam a helyzetkezelésre vonatkozó ajánlásokat, abból a tételből indul ki, amit ugyancsak a szociálpszichológia tesz le elénk. E szerint két nagy erő mozgatja az emberi világot. Ez a két nagy erő, vagy princípium: a hatalom és a szeretet. A hatalom, ami erő, de természetesen erőszakká is durvulhat. A szeretet, amely egy olyan ható erő, amely összeköt, fölépít, erősít, véd, stb. Az erő pedig támaszt ad, és egyben biztosítja a stabilitást. Ennek a két nagy világerőnek a leképeződését a legkisebb rendszerekig mindenben észrevehetjük. Hiszen az apa és az anya így képvisel erőt és szeretetet, és így egy egységet. Ugyanezt találjuk az agyféltekék megosztottságában is: van egy maszkulin agyfelünk, agyféltekénk, a bal agyfélteke, és van egy feminin félteke. Az egyik féltekének a dolga az erő, a gondolkodás, a racionalitás, a valóságelv betartása, a másik félteke — tulajdonképpen érzelmi féltekének is nevezzük — az érzelmi intelligenciának a fészke.

Amikor elindulunk abból, hogy próbálunk az erőszakról beszélni, nézzük meg, hogy a két erő egyensúlya mit hozhat a világba! Ha a hatalom ereje nincs áthatva a szeretettel, vagyis a fékező irgalom, szánalom, a másik emberre való tekintet, empátia stb. erényekkel, akkor önmagában érvényesülve ez az erő erőszakká válhat. Mert könyörtelenül és kíméletlenül tör előre. És ugyanez a helyzet a szeretet oldalán is. Ha nem hatja át, és nem védelmezi a szeretetet és a kapcsolatokat valamely erő, amely határt von, akkor magában véve gyenge. Tehát csak a két erő egyensúlyában gondolkodhatunk.

Ezért ez az a pszichológiai modell, amely az egész szocializációs folyamatot áthatja, és az agresszió kezelésében a jövőre irányuló fundamentális megoldást kínál a számunkra. Ennek a két erőnek az egyensúlya szükséges. Ezért a nevelésben döntő, hogy a lét kezdetén azokat az idegrendszeri alapépítményeket szilárdítsuk meg, amelyek biztosítják a szeretet kibontakozását, a kötődést, amelynek révén a kapcsolat majd működik. Ezt hatja át majd az az erő, ami az apai és tilalmi rendszer révén bekerül a személyiségbe, interiorizálódik.

Ha a két erőt nem tudjuk egyensúlyba hozni magában a felnövő gyermek idegrendszerében, agyféltekéiben, magatartásmintáiban, akkor nem lesz, ami megfékezze az előretörő vak erőt, az agressziót. Tudjuk, hogy mi egy bal agyféltekés kultúrában élünk, ahol az emocionális oldal táplálása, erősítése mindenképpen háttérbe szorul.

De nézzük csak szisztematikusan, hogyan gondolkodik erről a pszichológia!  Milyen modelleket állít elénk? Honnan kerül az emberbe ez a bizonyos erő, ami aztán erőszak formáját ölti? Mert az erőszak definitíve akkor mondható ki, ha megvan az igazolható szándék, ha létezik az a cselekmény, ami ezt kifejezésre juttatja, és ha a cselekmény normasértő. Ez a három kritériuma az erőszaknak.

Hét teória létezik erről a pszichológiában. Azt kell mondanom, hogy mindegyiknek igaza van a maga optikájából. Mert az ösztönmodellek — három ilyen ösztönmodell van — mindegyike azt mondja, hogy a létért való küzdelem szüli az erőszakot. Gondoljunk Darwin modelljére — az életfenntartás, létfenntartás ösztöne a küzdelemre, a lét megőrzésére bírja rá az organizmust. Konrad Lorenz etológus szerint — akit  mint Nobel-díjast tisztelünk — az élő organizmusban éppen az élet fenntartásáért halmozódó erőkből kumulálódik, összesítődik egy olyan energia, ami időnként, ha túl telített az organizmus,  mint a kuktafazék gőze, levezetésre kerül. Ezért is nevezzük ezt kuktafazék-modellnek. Tehát az organizmusnak a létért való küzdelemben születik az indulata, agresszivitása.

A klasszikus freudi ösztönelmélet is azt sugallja, hogy van élet- és halálösztön. A destruktivitás, pusztulás szükségszerű, hogy helyet adjon az életnek, a megújulásnak. Bizonyára mind ismeritek a viselkedéspszichológiának a frusztráció-regresszió-agresszió modelljét. A frusztráció létrehoz egy olyan regressziót, a viselkedési nívónak egy olyan visszaesését, amely az esetek többségében agresszióba torkollik.

Ha ezt a bizonyos hármas hipotézist nézzük, hogy frusztráció, regresszió, viselkedési nívó esése és agresszió, akkor állíthatjuk, hogy telis-tele lehetünk ilyen módon agresszív töltéssel. Mert lépten-nyomon érnek minket a mi világunkban ilyen meghiúsulások.

A stressz modell is ide kapcsolódik. Mert mit mond a stressz modell? Mit mond a stressz törvény? Üss, vagy fuss! De a mi kultúránkban ütni nem lehet. De néha mégis /és egyre gyakrabban/ az „üss!” idegrendszerileg provokált parancsa — adrenalin, noradrenalin és kortizol, azaz mellékvesekéreg hormon révén — működésbe lép. És akkor mi történik? Az agresszív impulzusok áttörik a viselkedési fékeket. Mindenesetre a stressz törvény is azt mondja, hogy distresszben, vagyis amikor tehetetlen vagy, amikor nem tudsz mit tenni, beszorulsz a helyzetbe, akkor első állapot, pillanat a szorongás. És tegyél valamit! Szembefordulhatsz azzal, amitől félsz, vagy a másik út a menekülés. De ha nem tudsz menekülni, mert azt sem teheted, akkor már kínodban támadsz. És ezért a gyermeki agresszivitásban például az ilyen distresszelt állapotnak igen nagy jelentőséget tulajdoníthatunk.

Eddig olyan elméleteket idéztünk, amelyek az intrapszichés folyamatokat szemlélik. Most tekintsünk rá a szociális, társas viszonylatokra is!  Bandurának, a viselkedéskutatónak a szociális tanulásra vonatkozó modellje éppen az agresszív magatartás megértésére nyitotta rá a szemünket. A gyermek azonosulhat egy erőszakos modellszeméllyel, ez a szociális tanulás helyzetében jöhet létre. Utánoz, követi a mintát, akihez hasonul: ez a modellkövető, utánzó viselkedés. Mikor jön létre ilyen modellkövető viselkedés, mint szociális tanulás? Ha nincs büntetése egy olyan viselkedésnek, ami támadó és a másik ellen irányuló. Tehát nagy veszély a következménymentesség. Ez a mi világunkban sajnos nagyon gyakori jelenség, mert számos negatív cselekményért nincs felelősségre vonás. Nincs felelősség, nincs következmény. Tehát ez az egyik, amit a gyerek megtanul. A gyerek pl. lát a TV-ben olyan akciófilmeket, amelyekben értelmetlen erőszakos viselkedések sorozata zajlik, esetleg a főhős éppen az agresszív hősködése révén bűvöli el a gyermeki tudatot. Ez direkt és közvetlen mintakövető viselkedést von maga után. A játszó gyerekeknél pl. igazolták, hogy az olyan agresszív cselekmény látványa után, aminek nem volt következmény a végén — mint a mesékben, ahol  a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát — a gyermekek a látványt követően a  játékaikkal bánnak hasonló destruktív módon. Ha nincs a lélekre ható figyelmeztetés, a tettért járó büntetés, akkor mi történik? A gyerekek egymást püfölik a játékban, miután látták az agresszív filmet.

Az erőszakos viselkedés kognitív magyarázó modellje azt állítja elénk, hogy a szándék — attribúció, vagyis mások erőszakos viselkedésének, rossz szándékának feltételezése — előre támadó önvédelmi magtartást aktivál. Ha  én attól félek — gondoljunk egy gyerek helyzetébe — hogy te majd ellenséges leszel velem, tőled félnem kell, akkor előre támadok. Így a gyermek előbb lesz támadó, mielőtt őt megtámadnák.

Ezek a modellek nagyon hasznosak nekünk, különösen a pszichoneuro-immunológiai modell, amely viszont drámai képet tár elénk. Gondoljátok el, bebizonyították a Harvard Egyetemen végzett kísérlettel, hogy az agresszió puszta látványa is rombolja az immunállapotot. Vetítettek egy filmet, ami agresszív jelenetet mutatott. De olyat, aminek a kimenetele pontosan olyan, mint amiből a gyerek könnyen tanul agressziót. A film címe „Attila, hun király” volt. Miután lement a nagy csata és a véres jelenetek, immunvizsgálatot csináltak. /Ezt viszont a film előtt is megmérték./ Egyszerű, mert a nyálban az A immunglobulin szintet könnyen lehet mérni. Mi történt az immunaktivitással? Jelentős mértékű immunszuppresszió állt elő, vagyis olyan értékek, mutatkoztak, amelyek arra utalnak, hogy az agresszió puszta látványa bénítja a védekező rendszerünket, a biológiai immunrendszert.

Ezért kell nekünk a szeretet és hatalom modelljében gondolkodni. Amikor ugyanis kalkuttai Teréz anyáról ugyanennek a csapatnak vetítettek egy filmet, különös eredményt kaptak. Az immunaktivitás javult. Ez azért is rendkívüli, mert amikor kimentek a kísérleti személyek az ajtón a vizsgálat után, nemcsak az immunmintát vették le tőlük, hanem egy kérdezőbiztos kikérdezte őket, hogy mit szólnak ehhez a filmhez, több mint 70%-uk meglehetősen fumigálta. Az általános vélekedés szerint ez a fajta szent élet jó, szép, de napjainkban úgysem követhető. Ennek ellenére mindenkinél javulás állt elő a jó cselekedeteknek a puszta látványára az „A” immunglobulin szintben. Más, itt nem részletezhető kísérletekben azt bizonyították, hogy a szívből jövő jócselekedet is javítja az immunaktivitást. „Tégy jót mással, te leszel megjutalmazva” — így szól az üzenet számunkra.

Az viszont szomorú üzenet, amit Bandura, a viselkedéskutató derített fel: az agresszió gyakori látványa közömbös állapotot idéz elő. Kipusztul lassacskán belőlünk a genuin, a velünk született altruizmus, amely pedig még az állatvilágban is működik. Agyon lehet verni valakit nyílt színen, le lehet lőni az utcán. Megtörtént nemrég, hogy egy óvodás gyerek néhány társával felnőttek felbujtására 1000 forint ellenében súlyosan megverte az óvodástársát.

Az ilyen cselekményeknek az egészen katasztrofális fenti példa szerinti elharapózása már arra utal, hogy az elközönyösödés fokozza az agresszivitás-tűrést és felszabadítja azt. A gyerekben kialakul egy olyan kép, hogy ha a filmben is elkalapálják egymást, akkor ezt neki is lehet büntetlenül tennie. Különösen akkor, ha közönyös a másik fájdalmával szemben. Láthatjuk, ha nincs a szeretet oldalon a szánalom, az irgalom, és ha nincs empátia, együttérzés, akkor nem tudunk az agresszió ellen tenni semmit. Az pedig biztosan rossz, hogyha ellene megyünk. Mert nagyon ősi az üzenet, hogy aki kardot ragad, kard által vész el. De maradjunk a tudományos pszichológia realitásánál, hogy mi az, ami hatékony az erőszak kezelésében. Rátérek arra, hogy cselekvési lehetőségszintek szerint megbeszéljük, átgondoljuk azt, hogy mi a teendő.

Nyilvánvaló, hogy a teendő kétágú. Egyrészt szituatív, aktuális, helyzeti. „Mit csináljunk azzal, ami előállt?” Másrészt pedig hosszú távú, preventív. Tulajdonképpen a hosszú távú, preventív megoldásnak van igazi jövője. Mit is kell tenni a jövő érdekében, hogy a gyerekeink ne legyenek elvadult agresszorok, és hogy úgy alakuljon ki a lelki rendszerük, hogy abban még a közöny se születhessen meg. A közöny is rettentően veszélyes. Olyan, mintha zöld utat kapna az impulzív hatás, bármi is az.

Mi tehát a teendő? Első a ventilláció. Ez a mi első szintünk. Mint tudjuk, a ventilláció szellőztetést jelent.  Vagy levezető csatornát, amelyben az indulat kiáramlik.  Vegyük ketté az erőszak szót. Benne van az erő! Arra pedig nekünk nagyon nagy szükségünk van, hogy a gyerekben benne legyen az erő! És ez az erő, ami tartásként, kompetenciaként juthat kifejezésre. A gyermek képes valamire, ez énjének tartalma, hiszen a self, az én cselekvéses tapasztalati bizonyosság: az vagyok, amit meg tudok csinálni. Ez a kezdetektől, az én önállóvá válástól nagyon határozottan, egyre izmosabban működik a személyiségben.

Amíg mi a gondolatot teljesen elfogadjuk: „Akarod, hogy fizikailag jó erős izomzatod legyen? Akkor edzzél!”, addig érdekes módon azt nem fogadjuk el, hogy a lelki folyamatokat is e szerint kell edzenünk. Például megtanítani a gyerekeinket szorongáskezelésre, hogy abból ne legyen agresszió. Meg kell tanítanunk őket levezető csatornák használatára. Edzeni kell őket. Hogyan edzzük? Megtanítjuk őket arra, hogy ha feszültté válnak, mit csináljanak. De mi legyen akkor, ha mi nem tudjuk a szorongásainkat megszűntetni, ha mi nem tudjuk az indulatainkat kezelni?  Mi is olyan elszerencsétlenedő világban élünk, ahol le vagyunk fékezve, mert nem üthetünk, de el sem futhatunk — lásd a stressztörvényt /”üss vagy fuss”/. Így tehát beszorultan, tehetetlenül szenvedünk, azaz szorongunk, és ennek következtében sokféle pszichoszomatikus betegségnek esünk áldozatul.

Kopp Mária most megjelent könyvéből, a „Magyar lelkiállapot 2008” című könyvből idézhetek, milyen is a magyar népesség egészségi állapota. Sajnos, nagyon sok a szív-és keringési zavarban, daganatos betegségben és valamiféle függésben /addikcióban/ szenvedő ember.

Térjünk vissza azonban a ventilációs lehetőségre!

A ventilációs modell lényege: mit tudunk e téren megtanítani? Ha értjük azt az elvet, hogy minden mozgás energiaigényes, akkor növeljük a mozgásarányt az iskolai életben. Helyt kell adnunk a testnevelésben és az óraközi szünetekben olyan mozgásformáknak, amikről tudjuk, hogy kikapcsolják a szorongásközpontot, és ugyanakkor deliberálnak, fölszabadítanak, és kiventilálnak, azaz kivisznek egy sor olyan feszültséget, amiből, ha bent marad, indulat származna. Indulatba jön a gyerek a másikkal szemben? Vezessük le ezeket az indulatokat! Kezeljük, tartsuk mederben! Ilyen szorongás-kioldó mozgások, mint az extrapiramidális idegrendszer által vezetett, ballisztikus, nagy röppályájú mozgások. Ha a karoddal nagy, lendítő mozgásokat csinálsz, akkor a szorongás kioldódik. Alternatív kapcsolási viszony van ugyanis az agyunkban a szorongásközpont és a nagy mozgások központja között. Hogy tudom kikapcsolni a gyerekben a szorongásközpont működését? Úgy, hogy bekapcsolom az extrapiramidális mozgásokat. Milyenek ezek? Nagy ballisztikus, guggoló, ugró, lendítő mozgások.

Még a hiperaktív gyerekeknél is beválik, ha a gyerektől azt kéred, vegyen részt karkörző versenyben. Ki bírja tovább? És nagyszerűen bírják, és abba se akarják hagyni! Viszont utána képessé válnak a figyelésre egy időre. Ha mozog, az agyát olyan gerjesztettségi állapotba hozza, amivel már tud figyelni a világra. Ez a mozgásforma végezhető már óvodáskorúak körében is. A ritmuskutatás pedig kimutatta, hogy van a látóidegpálya kereszteződése fölött egy kis nucleus, azaz mag. Ez az a központ, amelyikről az egészségpszichológia kiderítette, hogy rendkívüli módon szereti a ritmikus, egyenletes mozgásokat. Ez az a központ, ami a kozmikus ritmust és a szervezeti ritmust összhangba hozza. Ezért működik pl. a szervezetünkben 28 napos, azaz egy holdhónapnyi ciklus is.

Ha egyenletes, ritmikus mozgást végzünk, ez a központ a szervezeti folyamatokat normalizálja, azaz a helyes, egészséges ritmus felé mozdítja el, avagy vissza, ha ritmusunk nem egészséges. Miért ne lehetne szünetben, vagy rendeltetésszerűen a tornaórán ritmikus lépéseket tenni? A tánc is csupa ritmus, ha meggondoljuk.

Hasonló ventillációs utunk a hang, elsősorban a magánhangzók világa. A hangkutatás azt igazolta, hogy minden magánhangzónak preferált feszültségterülete van, és meghatározható feszültségeket tud kioldani. Ha hangokat adunk ki, hangos ó-kat, á-kat, í-ket, stb., akkor félelmet, szorongást, indulatot tudunk levezetni.  Csinálhatunk kórust magánhangzók énekléséből, az „i” hangtól, melyet magas hangon énekelünk, az „u”-ig, amelyet a legmélyebben énekelünk ki. Hogyan történik ez? Egy lélegzetvétel — egy hang. És ha így az í-é-á-ó-ú-t végigénekeljük, igen sok indulati feszültségnek tudunk szabad utat adni.

A feszültséget, ami tárolódik, le kell vezetni. Ne maradjon bennünk ártalmas mennyiség. Mert egy bizonyos mérték fölött — gondoljunk a hidraulikus elvre, a kuktafazékra — az magától is szabad utat fog találni, de akkor nem mi leszünk ennek a feszültségnek az urai. Konrád Lorenz igazolta, hogy az élővilágban a hanggal történő feszültség-kifejezés is általánosan működik. Erre azt mondhatjátok, hogy a feszültség úgyis újra pótlódik. Igen, persze. Ezért van a ventillációs csatorna, ami a legegyszerűbben alkalmazható. Bárhol felhasználható. Szükséges, hogy annyit le tudjunk vezetni, hogy a maradékkal a szervezet már károsodásmentesen meg tudjon birkózni. Gondoljuk meg, amíg a másik emberre rá nem zuhan a feszültségünk, addig csak erő. Ahogy a másikat elérte, és destruálta, az már normasértő, attól kezdve erőszak. Tehát az erőt őrizzük meg, kezeljük, tartsuk kordában. Tudjunk relaxálni is.

Kérdéses, hogy miért nem tudja a villámrelaxációt minden gyerek? Mert maguk a tanáraik sem tudják, így nincs, aki megtaníthatná őket erre. Pedig ezt minden gyereknek tudnia kellene!

Egy Edmund Jacobson nevű, chicagoi neurofiziológus rávilágított: ha azt akarjuk, hogy az egész test  eutónus, tehát egy kellemes alaptónus állapotába kerüljön, akkor végig kell feszítenünk sorra testünk izmait. Ezt a fölső végtagon, a két karon kell kezdenünk, ujjaink ökölbe szorításával, könyökünk behajlításával, majd a mellkashoz szorításával. Ha fenntartjuk az izmok feszítését, és a lábizmainkat is végigfeszítjük a farizmokkal együtt, majd egy nagy nyújtózással a fejünket is fölfelé nyújtjuk a lehetséges módon /azaz jól kihúzzuk magunkat/, akkor egy központi ellazító parancs fut testi izmainkhoz az agyból. Így anélkül, hogy lazítanánk, magától ellazulnak izmaink. Ha pedig az izomzat ellazul, az idegrendszeri szorongásszint csökken. Ezt nevezzük villámrelaxációnak. Azt pedig tudjuk, hogy akármilyen feszültek vagyunk, még egyet tudunk: feszíteni. Tanuljuk hát meg minél előbb a villámrelaxációt!

Mindenkit arra kérek, hogy álljon fel. Zárjuk az ujjainkat ökölbe jó erősen. Most a bicepszek következnek. Behajlítjuk a könyököt, jót tesz a bicepszeknek is. Jó, még egy picikét tartani kell a feszítést. Utána a könyökünket jól odaszorítjuk a törzsünkhöz, és ne engedjük el! Most jön a láb. Feszítsük végig a lábizmokat. A farizmok is kőkemények. Már az egész testünk kifeszült. Picit nyújtózzunk fölfelé, mintha 1-2 centit meg akarnánk nőni. És most kiengedünk minden feszültséget. Kisóhajtjuk a levegőt, engedjük ki a levegőt. Amennyire lehet, az ujjakat is. Egy picit zongorázzunk az ujjainkkal, mert ez jót tesz. Utána foglaljunk helyet, és ne felejtsük el, hogy ezzel bárhol, bármikor csökkenthetjük a bennünk lévő feszültségeket. Ez pszichofiziológiai bizonyítékokon alapuló olyan lehetőség, amit nyugodtan lehet alkalmazni. Otthonra is, saját haszonra, és tanítsuk meg mindenkinek, akit csak elérünk. Azt igazolta Jacobson, hogy annyi feszültséget vezet le így a szervezet központi mechanizmussal, hogy a maradékkal már károsodásmentesen megküzd a szervezetünk. Milyen pedagógus mutat modellt, mintát annak a gyereknek, akit arra akarunk tanítani, hogy csak lazán, elengedetten, miközben mi meg feszültek vagyunk?

A nagymozgásokkal kapcsolatban szeretném még elmondani, hogy nagyon sok energiát visznek el, így kalóriát égetnek. Aki azt is szeretné, hogy jobban égesse a fölöslegesen bevitt kalóriáit, az végezzen nagymozgásos tornamozdulatokat. Ezeket egyébként a tornában belemelegítő gyakorlatokként használják.

Egy Crebs nevű kutató  15 éves longitudinális kutatást vitt végig annak igazolására, hogy vajon érvényes-e az az összefüggés, mi szerint ha a gyerek már az óvodában agresszív, támadó és verekedős, milyen felnőtt lesz belőle? Az eredmény nagyon szomorú. Aki az óvodában agresszív, abból sajnos agresszív felnőtt lesz.

Hol kell tehát már korán megtennünk a szükséges lépéseket? Az óvodában? Nem. Az édesanya szíve alatt növekvő gyermekkel kell kezdenünk. Miért? Mert ki kell alakítani az ellensúlyt, a szeretet-oldalt, a megértést, az empátiát, a szeretetet, stb. Az idegrendszer mélyére kell beültetnünk a szeretetet, valamint az önvédelmi, és védelmi erőket. Panksepp, a világhírű neurofiziológus egy tanulmányában, melynek „Üzenet a XXI. század nevelőinek” a címe, a következőket tanítja: azok a neurotranszmitterek, amik ahhoz kellenek, hogy az érzelmi tudat, mint a lombos fa nagyon sok ágat hajtson, az ölelést, testkontaktust és ringatást igénylik, minél nagyobb mennyiségben. A szeretet kifejezése, a testi kontaktus, az érintés, az ölelés, a fizikai érintkezés elősegíti az érzelmi agy és a kapcsolatképesség fejlődését. Ez mindkét nemre érvényes.  A fiúgyermeknél pedig az, akivel az apa birkózik, ha játékosan küzdenek, akkor az apa a szocializált önérvényesítést tanítja meg gyermekének. Az asszertivitás legjobb tanműhelye az apa-fiú viszonyban tehát a bírkózás. Azt üzeni Panksepp: ”Birkózzál a gyerekeddel! Sokat birkózzál! Hagyd, hogy küzdjön. De hagyd, hogy a szeretet biztonságában küzdjön, és megtanulja azt, hogy mit jelent tekintettel lenni a másikra!” Tehát nem eldurvulni kell, hanem megélni, hogy a szeretet hogyan fogja meg az agressziót, és ez neurotranszmitter szinten imprintálódik. Ez az a fajta küzdelem, amiben működnek a szeretet-erők, vagyis azok a neurotranszmitterek is, amik mérséklők és fékezők, a tekintetbe vevő empatikus erők. Miközben működnek a küzdőerők is. Ha tehát azt szeretnénk, hogy gyermekünk önvédelemből ugorjon neki a másiknak, ne pedig impulzív dühből, akkor tanuljon meg szocializáltan küzdeni. Ennek megtanítása az apa dolga. Közismert, hogy amikor a fiúgyerekeket elküldjük küzdősportokat tanulni, bízunk abban, hogy fegyelmet tanulnak, erőt fejlesztenek, szabályhoz kötötten tudnak majd ezáltal küzdeni. Ezt a nevelést viszont jóval előbb el lehet és kell kezdeni, az apa-fia kapcsolatban. Ha pedig erről már lekéstünk, még mindig megkérhetjük a szülőt, hogy a fiúgyerek hadd járjon el küzdősportot tanulni. Azért is, hogy azok az energiák, amelyek az impulzus-kontroll hiányában, fékezetlenül törnének ki, mind szocializáltan, szabályok szerint működjenek.

Meg kell értenünk, hogy hosszútávon és perspektivikusan nekünk az érzelem erőit kell jól megalapozni Elvégre ez az elsődleges az életben — amit nyújtani tud a gyermeke iránt szeretettel viseltető édesanya, aki a szíve alatt úgy hordja a babát, hogy már van vele érzelmi kapcsolata. Gondoljuk csak el, hogy egy érzelmi együttlét, egy odagondolás a babára már olyan ingerületátvivő anyagokat termel, amik a szeretet irányába, a szeretettel kapcsolatos hormonok irányába mutatnak.

Nos, ezért az egyensúlyelv értelmében azt mondjuk, a ventilláció lenne az a bizonyos első szint, amit rengeteg mozgással, nagyon sok feszültség levezető formával /pl. hangok, éneklés, ritmizálás, ritmikus mozgások, tánc, stb./ a feszültségek rendszeres lecsapolásával kellene elősegítenünk.  Az óvodában is alkalmazhatók a ritmusgyakorlatok, a tánc. E szempontból is újra felfedezték a magyar táncot, a néptáncot. Mert mi is van benne? Kurjantás, dobbantás, ritmus, hangkiadás és megfelelő koreográfia, tehát mozgás. Ősi tapasztalat lehet a magyar néptáncban, amely a feszültség okos elvezetésének eme három csatornás módját találta ki, és ez igen jót tesz. Miért ne tanítanánk? De ha már ódzkodunk attól, hogy néptáncot tanítsunk, akkor találjunk ki olyan ritmusgyakorlatokat, ritmushoz kötött hanggyakorlatokat, énekeket, amikhez hozzá lehet mozgást koreografálni.

Irányítsuk azonban a figyelmünket a második cselekvési szintre, az elaborációs lehetőségek területére. Az elaboráció jelentése feldolgozás. Gondoljuk el azt a helyzetet, hogy itt ülünk, és telve vagyunk feszültséggel. Volt már ilyen, és lesz is még az életünkben. Egyszer csak valaki bedob egy kis vicces szót, és kitör a hahota, mindnyájan nevetünk. Az egészségpszichológia felfedezte, hogy a hahota, a nevetés, fantasztikus feszültségelvezető. Általa olyan „adag” feszültséget tudunk így kiüríteni, hogy a maradék már nem betegít meg. Ezért a vicc nagy áldás. Ha a vicchallgatóknak nézik az agyi elektromos tevékenységét, akkor nyomon követhetik az amigdala feszültségcsökkentő kisüléseit. Ezért nevezik a viccet a szociálpozitív pofozkodás eszközének. Megkönnyebbül az idegrendszerünk, ha kitör a nevetés, tehát a nevetés feszültségelvezető. De még a mosoly is! Elég, ha csak elhúzom mosolyra a szám. Ekman, egy amerikai mimikakutató igazolta, ha 30 másodpercig fönt van az arcodon a mosoly, de nincsen még lelki töltés hozzá, akkor is elkezdenek azok a pályák, idegi automatizmusok izgalomba jönni, amelyek a vidámság, öröm állapotát ébresztik fel bennünk. Ha a kedély jó, ez mintegy fölizzítja azokat a belső folyamatokat, amelyek valóban létre hozzák és megerősítik ezt az állapotot.

Tehát mosolyogjunk! Ha pedig nincs mosoly, vegyük fel a derűt, majd megjön a mosoly is. A tökéletesen kivitelezett emócióból tökéletesen átélt lesz. Ez a kutatás a kulcsmondata. Talán ismeritek a Zorba, a görög című filmet. A mérnök és a kópé görög barátja átélik, hogyan temeti el a nagy bányaomlás a mérnök teljes vagyonát.  És akkor azt mondta neki ez a nagy kópé, hogy „Uram, táncoljunk! A zene majd csak megjön valahonnan.”

Ezért én is csak azt mondhatom: mosolyogjunk! A lélek derűje ebből következően majd magától megszületik.

A pszichológia azt üzeni, hogy segíts magadon. Ne várd, hogy a másik megsegít, mert részvétlen világban élünk. Nagy szerencse viszont, hogy a mosoly és nevetés ragályos. Elmosolyodsz? Én visszamosolygok. Kísérlet bizonyítja, hogy így van. És aki nem mosolyog vissza, ott már problémák vannak. Ha nevetek is, hát nem magamban nevetek, mert az gyanús volna, hanem általában együtt nevetünk egymással. A nevetés, vicc, humor elaboratív csatorna, egyben a lelki megküzdésnek fontos eszköze. Olyan fontos, hogy erre egész szórakoztatóipar épül!

Hát akkor vonuljunk félre a gyászos lelkünkkel, menjünk inkább baráti társaságba, mondjunk vicceket, hogy segítsünk magunkon és egymáson. Gyermekeinknek is lehetne humoros történeteket olvasni, eljátszatni velük, bevonni őket az örömbe, megkacagtatni csemetéinket. Az egészségpszichológiában bizonyított, hogy az immunrendszer legjobb karbantartó ereje például a nevetés, hát szolgáljuk ki az immunrendszer kívánalmait! A depresszió viszont immunszuppressziót okoz — ez már rég tudott az orvostudományban.

„Dolgozz az erőszak ellen!”, vélik sokan, mert nem tudnak mit tenni vele, vagyis az erővel. És a másik oldalon, az egyensúlyelvnek megfelelően azok a természetes fékezőerők vannak, amik a szocializációban is rendkívül kívánatosak, ezeket a normáink is megfogalmazzák. Nem lesz tehát normasértő az a viselkedés, ahol eléggé izmos az emocionális oldal, tehát a gyerekben van a másikra odafigyelés, irgalom, szánalom, szeretet, empátia. Kérdezhetitek, hogy az empátiát például hogyan fejleszthetjük, ha a családjában a gyermek érzelmileg elhanyagolt. A pszichológia igazolta, hogy az empátiás folyamatoknak a mélyén a limbikus-talamikus rendszer /érzelmi agyunk/ automatikus mozgásutánzó belső folyamatai rejlenek. Ha megfigyelhetem valaki érzelmi állapotát, akkor ezt belsőleg leképezem, tükrözöm. A frontális agykérgem a ténylegesen kivitelezett mozgásutánzást meggátolja. De egyben értelmezi, hogy most bennem milyen érzelem zajlik. Ha én ezt még tényleges utánzással is fokozom, akkor az empátia pályarendszerét kezdem edzeni. Megállapítottuk, hogy a lelki rendszert is ugyanúgy kell edzeni, mint ahogyan az izmokat, hogyha azt akarjuk, hogy szép testünk legyen.   Az empátiát a 8-17 hónapos kor közötti anya-gyermek kapcsolati behatások, az interszubjektivitás hozza létre. Ha az nincs, ha az elmaradt, akkor hogyan pótoljuk? Hát akkor edzzük! Hogyan? Pontosan ugyanúgy, ahogy egykor kialakult volna, ha megkapta volna a gyerek ezeket a hatásokat. A mozgásutánzás tehát empátiafejlesztő, egyszersmind agyfélteke-tréning. Csinálhatjuk a mozdulatokat tükörképesen, vagy oldalazonosan, párban vagy csoportban, csak dolgoztassuk tanítványainkat e téren.  Jót tesz a mozgásfejlesztésnek, az íráskészségnek, az írás-kifinomításnak, de legalapvetőbben az empátiás képességnek.

A gyerek ezáltal azokat az idegrendszeri pályákat mozgatja, járatja, dolgoztatja, amik képesek ennek a fronto-limbikus idegrendszeri kapcsolatnak az aktivációját mozgása hozni.

Már csak felsorolásszerűen tudunk említést tenni a harmadik és negyedik agressziókezelési szintről, amelyek egyrészt belső lelki utak, erőszakmentességet segítő copingok kidolgozásában ragadható meg, másrészt megfelelő kommunikációs stílus elsajátításával, valamint a hordozott feszültségnek a megfelelő időben történő elmondatásával, elmondásával képes megszelídíteni az erőszakra hajló személyiség ártalmas feszültségeit. A refraiming /újrakeretezés/ lehetővé teszi, hogy az elmondás során új nézőpontok és megközelítések merülhessenek fel, amelyek fordulatszerű rálátást, megértést” tudnak generálni.

Ventilláció, elaboráció, hatékony copingok kifejlesztése és refraiming, azaz vadonatúj helyzetmegítélő perspektíva felvétele — mindezek ígéretessé és lehetségessé teszik, hogy a „szeretet versus hatalom” poláris feszültségében a „szeretet” térfelére kerüljön a kapcsolati játék, így a gyermek elfogadásával szelídülhessen a vad indulat. Ha pedig a szeretettel áthatott maszkulin erő kerül a durva erőszak helyére, akkor helyreállhat a „kozmikus egyensúly”, az alkalmazkodó élet békéjében megvalósuló egészséges, erőszakmentes identitás, kommunikáció és életvezetés.

Köszönöm szépen a figyelmet!