Dr. Aáry-Tamás Lajos

Agresszió, erőszak, jog

Szeretettel köszöntök mindenkit!

Körül-belül hat éve írtuk le először az éves beszámolónkban, hogy az iskolai erőszak meg fogja mérgezni az iskolák belső életét. Az elmúlt másfél év tapasztalata azt mutatja, hogy egyre többen foglalkoznak az iskolai erőszak kérdésével. Egyre több történet kerül napvilágra. Azt látni, hogy egyre többen érzik úgy, hogy megosztanák ezt a tapasztalatot másokkal, a sajtóval és nagyon sok esetben velünk. A hozzánk érkezett panaszokból azt láttuk — még a korai szakaszban, 2000-ben —, hogy jelzik nekünk, mégpedig főleg szülők és diákok, hogy a tanárok bántották a gyerekeket. Évente 7-8 olyan ügyet vizsgáltunk, illetve juttattunk a végére, amiben ezt a jelenséget láttuk. De néhány hónap, félév elteltével már azt a jelenséget is regisztrálnunk kellett, amikor a diákok bántották a tanárt, illetve szülők bántották a tanárokat.

Vizsgálatunk során az igazi gond az volt, hogy azokban az esetekben, amikor a tanár bántotta a diákot, akkor eljárhattunk, és végig vihettük az eljárásunkat, hiszen az ombudsman-típusú intézmények sajátja, hogy mindig az intézménynek ajánlanak. Ha egy mondatban kell megfogalmazni, hogy mi is az az ombudsman, akkor úgy hangzik, hogy az állam hozza létre azért, hogy az állampolgárt védje az állami intézményekkel szemben. Tehát mi az iskolának, óvodának, egyetemnek, főiskolának meg tudunk fogalmazni ajánlást, az állampolgárnak nem — sem az anyukának, sem a gyermeknek.

A hozzánk érkezett panaszokból jól kiolvasható, hogy egyre elkeseredettebbek lettek a pedagógusok azzal a jelenséggel szemben, amikor a diákok egymást bántják. Egyre fiatalabbak egyre súlyosabb cselekményeket követnek el egymás kárára. És ezeket az ügyeket jórészt igyekeznek a tanárok megoldani, de egyre inkább fedezik föl, hogy mennyire eszköztelenek, mennyire nem tudnak segíteni.

Talán furcsán hangzik az én számból, de higgyék el, hogy 11.000 panaszt kezelve, nagyon sok pedagógussal találkozva, egészen pontosan látom, hogy a pedagógus mennyire humánus. Szeretné megoldani az ügyeket, szeretne segíteni, többet is vállal, mint amennyit szeretne, és amennyit neki lehet, szabad. És folyamatos kudarcok érik a pedagógusokat, mikor ezekkel a helyzetekkel szembesülnek. Ráadásul, amíg a jogvédők is azt mondják, hogy hibáztak egy-egy területen, akkor végképp erkölcsi vesztesnek érzik magukat. Csak részlegesen kapcsolódik ide, de hogyha drogteszteket vezetnek be, vagy alkoholszondákat vezetnek be, amikről kiderül, hogy jogszerűtlenek, és ott állnak vesztesként, most akkor kit is véd a jog? Az alkoholt, vagy a drogot fogyasztó gyereket, vagy vajon azokat, akik azt gondolják, hogy ezzel szemben valamit tenni kell? Amikor azt mondják a pedagógusok, hogy eszköztelenek, akkor ezzel egyet kell értenem.

Az agresszió általában egy olyan társadalmi jelenség, ami csak pedagógiai eszközökkel — az én megítélésem szerint — nem kezelhető. Túlmutat az iskolán, vagy begyűrűzik az iskolába — attól függ, honnan nézzük. Ha ehhez hozzávesszük a fiataljainkat érintő legfontosabb társadalmi jelenségeket, például a drog terjedését és fogyasztását, a HIV-AIDS terjedését, vagy a szexuális felvilágosítás hiányát, akkor azt látjuk, hogy ezek mind-mind olyan jelenségek, amelyek csak az iskola falain belül nem kezelhetők, nem oldhatók meg. Vagy nem lehet ebben egyedül a pedagógus sikeres. A kudarc kódolva van, hogyha egyedül próbálja megoldani ezeket a feladatokat.

Az igazi kérdés az, hogy vajon mi a teendő. Jogász lévén, én azt a tanácsot tudom adni a pedagógusoknak, hogy ne is vállaljanak többet, mint amennyi a saját hatáskörükbe tartozik. Viszont tegyék meg jó szívvel, amit meg tudnak tenni. Szakmailag és emberileg ami elvárható, azt tegyék meg. De nézzék meg, hogy a saját hatáskörükön túl kinek másnak a hatásköre kezdődik. Mert ott nem légüres tér van. Nagyon sok olyan ember van, aki azért kapja a fizetését, mert a munkaköri leírásában szerepel az a szó, hogy gyermek, diák, tanuló, ifjú, család, bűn, bűnmegelőzés. És kiderül, hogy még a legkisebb településen is sokan vannak. És nem csak hatóságok!

Ha a hatóságokat nézzük első körben, akkor a gyermekjóléti szolgálatostól a családsegítőn át az iskolaorvosig, az iskolapszichológusig, a rendőrökig, és ha van ügyészség a településen, akkor a fiatalkorúakkal foglalkozó ügyészekig, mindenki ebbe a körbe tartozik. Nem beszélve a polgármesteri hivatalról, aminek a munkájának egy jó része ki kell, hogy tegye a családokkal és ezen belül a gyermekekkel való foglalkozást is.

De ezen túl még mindig találunk olyan embereket, akik segíthetnek. Ilyenek a civilek. El szoktuk felejteni őket, vagy gyakran legyintünk, és azt mondjuk, hogy ők még gyengék, vagy ismerjük őket túlságosan jól. De nagyon sok olyan civil szervezet van ma már — főleg a nagyobb településeken — akik hathatós segítséget tudnak nyújtani. Bizonyára ismerős Önök előtt az a helyzet, hogy a renitens, deviáns gyerek szüleivel nagyon nehéz felvenni a kapcsolatot. Nem jönnek be szülői értekezletekre, fogadóórákra, nem válaszolnak az iskola jelzéseire. Elképzelhető, hogy a kocsmába kellene bemenni — mert ott tartózkodik az anyuka — azért, hogy a gyerekről lehessen beszélni vele. De sem a tanár, sem a gyámügyes, sem a rendőr, sem a gyermekjóléti szolgálatos nem kell, hogy bemenjen a kocsmába az anyuka után. Egy civil viszont megteheti. Az a civil, aki hajléktalanokkal, elesettekkel foglalkozik, minden további nélkül élhet ezzel az eszközzel. Ugyanazért a célért a civilek más eszközöket tudnak bevetni, és a szakemberek segítségére tudnak lenni.

Gyakran hagyjuk figyelmen kívül az egyházi és ifjúsági szervezetek szerepét. Pedig egyre többen vannak, akik fölvállalnak oktatási, szociális ügyeket. És azt gondolom, hogyha nem térítési szándékkal teszik, hanem valóban komolyan, akkor nagy segítséget tudnak nyújtani a fiataloknak. Amit még szintén gyakran elfelejtünk, az a kortárs csoportok szerepe. Emlékszem, mikor gimnáziumba jártam, akkor a házirendben három centis hajat írtak elő a fiúknak. Én gyűlöltem ezt a szabályt, és ezért mindig hosszabb hajat hagytam magamnak, és azzal a hosszú hajjal elég csúnyán néztem ki. Emlékszem, hogy bujkáltam a folyosókon, hogy az igazgatók ne lássanak. Macska-egér játék volt, csak azért, mert rossznak tartottam ezt a szabályt. Minden tanár szólt, volt olyan is, aki pénzt adott, hogy menjek fodrászhoz, és természetesen dacból nem mentem el. Ám udvarolni szerettem volna egy helyes kislánynak, és a korcsolyapályán megkérdeztem tőle, hogy járhatunk-e együtt, azt mondta, hogy amíg ilyen ronda hajam van, addig nem. Délután levágattam a hajamat, és azóta ilyen rövid hajat hordok. Egy kedves 16 éves kislány többre volt képes, mint a teljes tanári kar, mert számomra fontos volt az ő mondandója.

Azt gondolom, hogy a fiatalok esetében, amikor egymással és egymásnak beszélnek, akkor nagyon fontosak ezek az üzenetek, és néha meg kell keresnünk azokat, akik segíthetik a társaikat. Az ilyenfajta együttműködésnek van jogi kerete is, ha úgy tetszik. 2004-ben elfogadta az országgyűlés az országos bűnmegelőzési stratégiát. Azóta alig beszélünk róla. Pedig egészen jó ötletek vannak arra, hogy helyben hogyan lehetne javítani az erőszakkal kapcsolatos kérdésekben. Ha már Hajdú-Biharban vagyunk, engedjék meg, hogy elmondjak egy debreceni példát! Gönczöl Katalin — ő volt akkor a bizottság elnöke — arra kért, hogy pályázatok elbírálásánál segítsek. Az egyik nagyon kedves pályázat úgy szólt, hogy egy lakótelepen egy videotékát működtető fiatalember azt látta, hogy a fiatalok állandóan a padokon ülnek, gitároznak, isznak. Őt nem zavarta ez, de látta, hogy a lakókat viszont igen. Pusztán az, hogy ott vannak és hangoskodnak, az nagyon sokakat zavart. A helyiek — amikor azt kérdezték tőlük, hogy biztonságos-e a környezetük —, azt mondták, hogy azok miatt a fiatalok miatt nem érzik biztonságosnak. Nem mernek mellettük elmenni, mert biztosan csinálnak valami rosszat. A videotékás pontosan látta viszont, hogy semmi rosszat nem csinálnak, csak együtt szeretnének lenni. A pályázata arról szólt, hogy a lakótelepnek az alsó szintjén lévő nagyobb helyiséget — amiben kazáncsövek is mentek, tehát a fűtésre alig kellett volna költeni — kibérelnék, kicsit kitataroznák, ping-pong és csocsóasztalokat vennének bele. Abból a célból, hogy a gyerekek ne kint üljenek, hanem lehetőség szerint bent. A pályázat tartalmazott egy olyan részt is, amiben egy ifjúságsegítőnek valamennyi bért adtak, hogy ne felügyelet nélkül legyenek a gyerekek.

Tehát néha a legkisebb ötlet is egészen jó lehet. Mert ez nemcsak a gyerekeknek volt jó, hanem a lakótelepen élők biztonságérzetét is növelte. És képzeljék el, hogy a pályázat összege 180000 forint volt másfél évre, tehát nem is nagyon magas.

Egyébként az ilyenfajta együttműködéseknek, azon túlmenően, hogy ezek jók általában, van néhány konkrét gyakorlati hasznuk is. Az egyik az, hogy ha egyedül próbálkozik minden szerv, akkor kudarcra van ítélve, de együtt nem. Van még egy másik ok, amiért érdemes végiggondolnunk, hogyan tudunk együttműködni. Megpróbálom megvilágítani, hogy a gyermek milyen helyzetben van a hatóságokhoz képest: a hatóságok nagyon gyakran úgy néznek ki, mint egymásra rakott csövek, és a gyerek mindig csak az egyikben van. Ha a gyerek az iskolában van, akkor a gyermekjóléti szolgálat vagy a gyámügy akkor foglalkozik vele, ha van valamilyen veszélyeztetettségi tényező, vagy egyéb helyzet. A rendőr azt mondja, hogy amíg nem büntethető korú, addig nem foglalkozik vele. De amikor már ő foglalkozik vele, addigra már olyan megátalkodott a gyerek, hogy az ügyész nem tud mást csinálni a 16 évessel, mint börtönbe küldeni. Aki aztán majd később, néhány év múlva beáll a sorba az önkormányzatnál segélyért, mert nincs miből megélnie.

Ha — jó kelet-európai szokás szerint — azt vizsgáljuk, hogy melyik hatóságnak, intézménynek mi a hatásköre, akkor a gyereket csak egyik csőből a másikba fogjuk dobálni. Az ilyen együttműködések képesek lehetnek arra, hogy azt mondják, hogy „Pistikéről beszéljünk!”, mert vele baj van.  Ez egy konkrét gyermek, aki már elkövetett bizonyos cselekményeket. Érdemes tanulni a helyzetből, megnézni, hogy miért alakult így, megnézni a gyökerét. Ha megtaláljuk ezeket, akkor az együttműködő hálózatból, ahol ott vannak a szakemberek és a civilek, magához ragadhatja az ügyet az, aki leginkább tud segíteni.

Természetesen a rendőrök, amikor nyomoznak, az ügyészek, amikor vádat emelnek, akkor föltérképezik a teljes spektrumát annak, hogy az erőszak hogyan alakult ki, és hogyan jutott el a végkifejletig. Ezek olyan információk, amiket érdemes a rendőröktől beszerezni. Egészen pontosan el tudják mondani, hogy a galerik hogyan alakulnak ki, kikből szoktak vezéregyéniségek lenni, a gyávák hogyan csatlakoznak hozzájuk. Talán a túlkoros, többször bukott gyerekek esetében Önök is láttak olyat többször, hogy erejüknél és frusztrációjuknál fogva ők lettek a vezérek, akik terrorizálták a kisebbeket.

Az ügyészektől érdemes meghallgatni azt, hogy az áldozatok hogyan viselkednek. Ezeknek az eseteknek hihetetlen tárháza van a rendőröknél, ügyészeknél.

Elképzelhető, hogy a kisgyerek, aki csengetésnél azonnal kirohan az osztályteremből, nemcsak friss levegőre vágyik, hanem őt rendszeresen verik, ezért rögtön keres egy búvóhelyet, ahol elbújhat a társai elől. Ezeket a jeleket nem tanulhatták meg az egyetemen. Ezeket a társszakmáktól kell begyűjteni. Azaz a saját eszközrendszerük mellé hozzá kell tenni más szakmák eszközeit.

A börtönparancsnokok egészen pontosan el tudják mondani, hogy ezek a gyerekek hol rontották el. A fiatalkorúak börtönében nem a filmekben látott nagy vagány bűnözők vannak, hanem teljesen betojt kölykök, akik néhány nap után már mesélnek és mindent elmondanak. És azt is elmondják, hogy hol volt az a pillanat, ahol ha egy segítő jobb feléjük nyúl, akkor még megfordulhatott volna az életútjuk. Ezek megint olyan történetek, amiket csak a rendőrök, az ügyészek és a börtönparancsnokok tudnak, ezért célszerű őket néha meghívni, hogy átadják ezeket az információkat.

Kétségtelen, hogy az ilyenfajta együttműködés kockázattal is jár, mert kinyílik az iskola. Sok mindenkinek mondja el, hogy mivel küzd. Ez annak a beismerését is kell, hogy jelentse, hogy bizony vannak esetek, amelyekkel nem tudunk megbirkózni. De ez nem baj. Ha elfogadjuk, hogy ez nem csak pedagógiai probléma, akkor talán könnyebb annak az elismerése, hogy vannak kudarccal végződő történeteink is, és néha segítségre szorulunk.

Szerintem akkor jár el helyesen az iskola, ha a tanárok, a szülők, a diákok közüggyé teszik mindazt, ami az iskolában történik — az egész oktatást közüggyé teszik. Ma nem az. Ma többet beszélünk a kutyapiszok eltakarításáról egy településen, vagy a járdaépítésről, a csatornázásról, mint magáról az iskoláról. S az igazi baj az, hogy a jogszabályok sem nagyon segítik a közüggyé válást, mert ha bezárnak egy iskolát, vagy összevonnak iskolákat, akkor a jogszabályok szerint meg kell kérdezni erről a Közalkalmazotti Tanácsot, a nevelőtestületet, a diákönkormányzatot, meg a szülői közösséget. De én még beleegyező nevelőtestületi véleményt nem láttam, vagy hogy az anyukák azt mondják, hogy eddig mindig tudtuk, hogy a gyerek hazaér kettőre, és végre egy kis izgalom az életünkben, hogy hányra fog hazaérni és hol tartózkodik 2 és 3 óra között.

Tehát ezek olyan párhuzamosok, amik nem találkoznak. Értelmetlen föltenni így a kérdést. Arról kellene beszélni az oktatás minden egyes fontos kérdésében, hogy mi a véleménye a település lakóinak, hogy tehetnék a dolgokat jobbá.

Az iskolai erőszak szerintem tipikusan ilyen lehet. Nincs olyan politikai erő, amely azt mondja, hogy az iskolai erőszak ellen nem kell semmit tenni, a gyerekeinket hagyjuk bűnben fetrengeni, bűnt elkövetni, vagy bűn áldozatává válni. Érdemes megkérdezni a szülőket egy kiküldött papíron: mondják el azt, hogy szerintük mi az, ami az erőszakot támogatja. Melyek azok a helyzetek, amelyek rosszat tesznek a gyerekeknek. Írják le mondjuk öt pontban egy cetlire.

Egy másik papírra pedig azt írják le, hogy szerintük mit kellene tenni, hogy a helyzet megváltozzon. Elképzelhető, hogy van olyan iskola, ahol a biztonság ellen csupán az hat, hogy az iskola előtt nincs gyalogátjáró, és kamionok mennek ott át nagyon gyorsan, ezért féltik a gyerekeiket. Vagy az emeleti ablakokon nincsenek rácsok — ez ellen tenni kellene valamit.

Nagyon sok információ gyűlhet be, ha a településen élőket, a szolgáltatást igénybe vevőket kérdezik meg ezzel kapcsolatban. Ugyanezt megteheti természetesen a polgármesteri hivatal is, ha akarja. De én azt gondolom, hogy az iskola az elsődleges, aki párbeszédet kezdeményezhet a szülőkkel, a gyerekekkel erről.

Az elmúlt néhány hónap tapasztalata alapján meggyőződésem, hogy nagyon sok válaszadás lesz.

Ha az Országos Bűnmegelőzési Stratégia mellé nézünk, akkor azt látjuk, hogy az Európa Tanácsnak van számos olyan ajánlása, ami ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ezt mi egyébként e-mailben nagyon szívesen kipostázzuk az érdeklődőknek. Ezek nagyon világos és egyszerű ajánlások, amelyek segítenek abban, hogy az iskolai erőszak kérdéskörét egy kicsit világosabban lássuk: a hátrányokat, illetve az együttműködésnek az irányait is.

Néhány nappal ezelőtt egy sajtótájékoztatón jelentettem be, hogy egy országos, átfogó vizsgálatot kezdeményezek az iskolai erőszak feltérképezésére, mert még mindig nagyon keveset látunk. Még mindig nagyon nagy a látencia annak ellenére, hogy sok ügy került a felszínre. A szakiskolák területén az előzetes felmérések szerint borzalmak sokasága fordul elő és ezekről beszélünk a legkevesebbet. A szülőket nem kérdezzük meg, általában az iskolákat kérdezzük. De a mostani tervek szerint a szülőket is meg tudnánk kérdezni. Egy ilyen vizsgálatnak a végeredménye az lehet, hogy Magyarországon is létrejön egy olyan policy, egy olyan politika, ami a helyi együttműködéseket támogathatná. Higgyék el, hogy azok a kezdeményezések, amik országosak, törvénymódosításra vonatkoznak, hogy pl. büntessünk, rúgjuk ki a gyerekeket minden iskolából, már a hatéveseket is küldjük börtönbe, ezek mind-mind céltalanok addig, amíg mi, felnőttek nem vagyunk biztosak abban, hogy nagyon sokat tettünk annak érdekében, hogy elkerülhesse a gyermek a börtönt. Ezen a területen sok a tennivaló.

Megoldások országos szintről nem fognak érkezni: vagy azért, mert csak az egyik ideológiai bázison alakulnak, vagy azért, mert nem lehet egy minisztériumi irodában kitalálni, hogy a kistelepülésen mire van szükség. Az egyik helyen videokamerákra és beléptető rendszerre és biztonsági őrre — de még akkor sem lesz siker. Másutt pedig egészen egyszerűen csak párbeszédre, beszélgetésre, az ügyek kibeszélésére és néhány egyszerű megoldás megtalálására. Az én tervem az, hogy nagyon sok ügyet a felszínre tudunk hozni egy ilyen vizsgálattal, és a helyi együttműködések szorgalmazásával.

Az Európa Tanács felkérésére nagyon sok településen alakítottunk ki együttműködést. Például most két év után majd Miskolcra megyek vissza, ahol megnézzük, hogy ez hogyan működik. Hihetetlen erő van abban, ahogyan a szakemberek egymásra találnak. Ne a minisztereknek, az államtitkároknak, a parlamenti képviselőknek higgyenek, hanem annak, aki Önök mellett van. Aki a legközelebb áll Önökhöz, és leginkább segít abban, hogy a helyzet megváltozzon. Magyar filozófus beszélt arról, hogy a nagy világmegváltó eszmékkel szemben ő miért pártolja az egyszerű, kicsiny célokat. Azt mondta, hogy XY meg akarta váltani a világot. Nem sikerült, ezért boldogtalan. De Z meg akarta javítani az elromlott vasalóját. Megjavította, ezért boldog. Úgyhogy azt mondta, hogy ő vasalópárti. Elképzelhető, hogy ha vasalónak tekintjük azokat az ügyeket, amelyek az iskolában, a településen előfordulnak, akkor sokkal hamarabb megtaláljuk azokat, akik segítenek mindezt megjavítani. És a sok-sok megjavított eszközből egyszer csak összeállhat egy megváltozott világ is. De fordítva szinte sohasem szokott jól működni. Ezért még nekem se higgyenek. Hanem sokkal inkább higgyenek a saját kollegáiknak és a saját közelükben lévő szakembereknek, civileknek, fiataloknak, gyerekeknek.

Köszönöm a türelmet és a figyelmet!