Puskás Aurél
A kompetencia alapú oktatás aktualitásai
Tisztelt Kollégák!
Ebben a szekcióban több felvezető előadás történt, utána pedig némi vitának is igyekeztünk helyet adni, és ez meg is történt. Ilyen szempontból is mondhatom, hogy nem volt egyoldalú a szekció.
Sallainé Sipkai Zsuzsa az Oktatási és Kulturális Minisztérium képviseletében a fejlesztési stratégiát vázolta fel az itt és most legfontosabb pontok megjelölésével. Felhívta a figyelmet arra, hogy a regionalitás, a régiós támogatórendszer kiépülése azért nagyon fontos, mert a későbbiekben túl sok ilyen típusú külföldi forrás nem fog érkezni olyan programok támogatására, melyek inkább központi elosztású projektekkel jellemezhetőek. Tehát a későbbiekben mindenképpen nagyon fontos a régió szerepének megerősítése.
Orosz Lajos kollégám az Educatio Kht. részéről a kompetencia-alapú oktatási programcsomagokról beszélt, azok fejlesztésének pillanatnyi aktualitásáról és arról, hogy ezek a termékek miként lesznek elérhetők a közeljövőben. Arról is beszélt, hogy reményeink szerint a tartalomipar a kompetencia-alapú oktatás eszközrendszerének, know how-jának fejlesztésében érdekeltté válik, sőt már érdekelt is. Ez látható azokból a termékekből, amelyek akár itt a konferencián is megjelentek az egyes pultokon. Minden szereplő egy nagyon gyorsan változó világhoz és tudásképhez kell, hogy alkalmazkodjon, tehát nagyon dinamikus és bizonyos mértékben nehezen is kiszámítható fejlesztési rendszer az, amelyre akár a piac, akár az oktatás irányításának a képviselői fel kell, hogy készüljenek.
Kapcsáné Németi Júlia kolléganőm arról beszélt, hogy a befogadó, az együttnevelő iskola feltételei minden esetben társadalmi feltételként is meg kell, hogy jelenjen. Felhívta a figyelmünket néhány nagyon fontos kutatási adatra, arányra. A fogyatékossággal élő emberek társadalmi és munkapiaci integrációjával kapcsolatos európai tendenciákat, vélekedéseket vetette össze a hazai vélekedésekkel és a gyakorlattal. A magyar lakosság körében felvett adatok azt tanúsítják, mennyire sztereotíp módon tekintünk olyan polgártársainkra, akik valamely fogyatékossággal élnek és emiatt a munkájukat nem sikerül a társadalomnak hasznosítani, miközben ennek a gyakorlatnak sem gazdasági, sem társadalmi értelme nincsen. Tehát a fogyatékossággal élő emberek beilleszkedése a munkahelyekre és a mindennapi együttélés színtereire komolyan akadályozott, a mi attitűdünk pedig ezzel kapcsolatban messze elzárkózóbb az említett külhoni példákban bemutatottnál.
Arról beszélt, hogy az iskola az előttünk álló vagy az elmúlt időszakban megtörtént intézményi fejlesztések révén miként képes a sajátos nevelési igényű gyermekek integrációját, inklúzióját magas szinten megvalósítani, és ezzel közvetlenül a társadalmi képet is erőteljesen motiválni, formálni. A segítő feltételrendszerről is szó esett. Arról, hogy a szülők, fenntartók, intézményvezetők bevonása ezekbe a folyamatokba mennyire mintaadó, éppen ezért kulcskérdés is.
Véleményem szerint nagyon fontos és jó volt, hogy az Educatio Kht. esélyegyenlőségi igazgatóságán dolgozó Balogh Gyula kollégánk, mint opponense ezeknek a kis felvezetéseknek, mindig hozzátette azokat a szempontokat, amelyek a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek együttnevelésével, iskolai sikerességével kapcsolatos fejlesztési folyamatok tapasztalataiban, vagy a célokban jelennek meg. Nagyon fontosnak érzem, hogy ezeknek a folyamatoknak a dinamikája, eszközrendszere is felszínre került. Így több szempontból vizsgáltuk meg azokat az elkészült fejlesztéseket valamint programcélokat, amelyek előttünk állnak.
Én magam a hálózatépítés, a hálózati koordináció témakörében beszéltem. Arra igyekeztem felhívni a figyelmünket, hogy a regionalitás, a területi fejlesztés elvű partnerkapcsolatok rendszere milyen kihívások miatt annyira fontos. A valódi, szakmai partnerkapcsolatokról van tehát szó. Másrészt arra kívántam rámutatni, hogy vannak már olyan tanuló hálózatok — ahogy mindig is voltak a közoktatásban — amelyekre a TÁMOP keretein belül megvalósítandó stratégia valóra váltói támaszkodhatnak. Mert ezekre feltétlenül építeni kell: önfejlesztő iskolák, reformpedagógiák, Comenius bázisintézmények, valamint a HEFOP keretében tapasztalatot szerzett térségi fejlesztő konzorciumok, SNI és HH intézményi együttműködések, és így tovább. A legközelebbi jövőben különböző pályázatokban fejlesztendő szakmai tartalmak, biztosítandó szolgáltatások igénye miatt is ki kell alakulnia — és nemcsak regionális szinten, hanem mikro- és kistérségi szinten is — azoknak az egymástól tanuló rendszereknek, amelyek a jó gyakorlatok kidolgozását, közzétételét, befogadását lehetővé teszik. A befogadáshoz ezeknek a jó gyakorlatoknak plasztikusan meg kell jelenniük. Egyfajta non-profit piacnak kell itt kialakulnia. Tudniillik olyan hatalmas léptékű fejlesztés előtt állunk, és olyan mennyiségű és minőségű innovációt kell az osztálytermekben is sikerre vinni, amilyen az egymástól való tanulás szervezett és támogatott formáinak működése nélkül nem fog menni.
