Dr. Benedek András

A tanítás–tanulás új dimenziói a digitális pedagógiai térben

Tisztelt Konferencia!

A címlapon szereplő rövid jelzéseket is magyarázva utalok arra, hogy az előző előadáshoz kétségtelen kapcsolódik a téma, hiszen a tanulásról szól. Az alkalmazott pedagógiai-pszichológiai jelleg elsősorban azt jelenti, hogy a szakképzésre, a felnőttképzésre való tekintettel a műegyetemi tanárképzés – hogy újfent a pedagógusokra utaljak – értelemszerűen a hagyományos képzési struktúrák mellett, erőteljesen a kevésbé tipikus, vagy ahogyan divatosan mondják atipikus tanulási formák vizsgálata felé fordul. A Műszaki Egyetem jellegéből adódóan értelemszerűen a technológiai fejlődés hatásait is vizsgáljuk. Ezt azért szeretném előre bocsátani, mert látható, hogy már a terminológiával kapcsolatban is hihetetlen gazdag szemlélet és felfogásmód kíséri ezeket a jelenségeket. Érzékelhető, hogy akkor, amikor tanulásról beszélünk, általában a tradíciók is kötnek minket, hiszen a tanulás objektumorientált, tehát valamire irányul, valamit elsajátítunk. A tanulásra egészében az is igaz, hogy olyan társas környezetben, olyan szociális környezetben megy végbe, amelyet nagyon komolyan figyelembe kell venni, főleg akkor, amikor nemcsak az iskola megszokott képében gondolkodunk.

Előadásomban néhány képet villantanék föl. Ma a világban a tanulással kapcsolatban egyidejűleg két kép is igaz lehet. Az egyik: rendkívül szegényes környezetben, ahol éppen csak a tanár személyisége a meghatározó, és minimális infrastrukturális feltételek között, de a klasszikus óravezetési, ha úgy tetszik tantermi paradigma szerint zajlik az oktatás. De ezt a paradigmát meg lehet fordítani, és mindenféle technikai érdekességgel fel lehet vértezni. Kifejezetten nem Európából származnak a bemutatott képek, egyrészt a távolabbi kontinensnek a szegénységét mutatják, a pedagógiai szituáció azonban ugyanaz, másfelől pedig egy technológiailag abszolút fejlett környezetből vettem a példát. Ha belegondolunk, ugyanaz a topológia: a tanár irányítja a tevékenységet. Zárt, esetenként még technológiai kalickákba is zárt rendszerek alakultak ki. Szimbolikusak a képek. Érdemes elemezni, különösen a pedagógiai csoportmunka vonatkozásában, hogy miért ilyen a kép, hogyan látják egymást a tanulók, miért lép ki e körből a tanár, és ez miféle közösségi attitűdöt jelent. Nem akarok kultúra antropológiai elemzésekbe bocsátkozni, de annak is komoly üzenete van, hogy milyen topológiában helyezzük el a társas tanulást. Lehetünk osztályteremben is teljes egészében izoláltak egymástól, ahol igazán nincs lehetőség szociokulturális interakciókra. Ugyanakkor lehetünk adott esetben egyedül is olyan környezetben - hiszen erről szól egy kicsit ez a történet -, hogy mindenkinek a zsebében ott lapul az a mobiltelefon, amelynek segítségével a családdal és másokkal tartjuk a kapcsolatot, számon tartjuk, hogy mikor hova kell menni, kit kell fölhívni és így tovább. Egy következő kép éppen egy ilyen konferenciának a topológiáját mutatja. Adott a nagy aréna, benn ülnek a hallgatók. Nyilvánvalóan kicsit oldottabb, mint egy iskolai foglalkozás, de a vetített képnek az a titka, ha megfejthetem, és Önök elé tárhatom, hogy az egyetemi infrastruktúrában, a „wifi” világában, ahol a hálózati hozzáférés vezeték nélkül is alkalmas, az a poén, hogy a tanulók nem a tanórával kapcsolatos dolgokat nézik a képernyőn. A hallgató jelen van fizikailag, ugyanakkor egészen más hálózaton tevékenykedik.

Végül itt a rideg valóság, ami különösen megfontolandó. Amikor a digitális térről beszélünk, a gyakorlatra mégis általánosan jellemző a több évszázados, egy kicsit az európai kultúr-hagyományokhoz erősen kötődő fekete tábla és kemény pad, ami ergonómiailag nem is olyan rossz, ahogy mondják a hozzáértő szakemberek. Nos az APPI rövidítésnek ez a másik fele, mert az alkalmazott pszichológia alatt ergonómiát kell érteni, ami ma már szoftver-ergonómia. A képre visszatérve ez a valóság keményen jellemzi a magyar oktatásügyet. És nehogy valaki azt higgye, hogy a középiskolából vettem a példát, ez az egyetem egyik termének a képe. Ha figyelembe vesszük ugyanakkor azt a tanulást, amelynek vannak bizonyos szabadságfokai, akkor azt kell látnunk, hogy nagyon sokszor erős intenciók, késztetések alapján, formális jelleggel tanulunk. Ez jellemzi az osztálytermi oktatást, ilyen a rögzített programú oktatás, legyen akár e-Learning is, sokszor ez jellemző a különféle csoportmunkákra, amelyek kötött órarend és idő alatt, vagy adott esetben meghatározott programok szerint mennek végbe. Minél előrébb haladunk az életkorban, annál erőteljesebb az informális jelleg, és jellemző közeg ilyen a célközönség. Az informális közegben esetenként sokkal hatékonyabban és sokkal jobban tanulunk, a kellemesebb és jobb környezetben. Lehet, hogy nem minden ismeret hasznosítható teljes egészében, de nagyon sokszor közvetlenül, ahhoz a gyakorlathoz kötődik, ami a tevékenységünk lényege. És ebben is vannak invencióink, hiszen meg akarunk tanulni olyan készségeket, tudásokat, mai szóval kompetenciákat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek. Ugyanakkor vannak teljesen váratlan dolgok, és pontosan ezek az új dolgok tűnnek a mai világban olyan rendszerbe szerveződő valaminek, melyre jellemző a virtuális oktatási környezet. Ebbe a digitális technika jóvoltából olyan tudáselemek is beépülnek, melyek transzferjét, alkalmazását - mondjuk ki őszintén - ma még az iskolai logikával, iskolai szempontokkal nehéz követni.

Nos, ez a tanulási tér nagyon érdekes, különösen azért, mert Magyarországon hihetetlenül fejlett a mobil technológia. Az elterjedésére jellemzően több mobilkészülék van forgalomban, mint ahányan vagyunk. Bár ennek nem az a titka, hogy mindenkinek van mobil készüléke, hanem hogy nagyon sokszor néha kettőt, hármat is hordozunk néhányan a zsebünkben - ami őszintén szólva kicsit komikus -, de tény az, hogy ez a mobilkommunikációs eszköz hihetetlenül elterjedt. Erre azért hívnám fel a figyelmet, mert ilyen típusú technológiai transzfer a világtörténelemben nem volt. Sem a kerék, sem a televízió, sem az autó, sem a rádió vagy a telefon normálvezetékes formában, nem terjedt el olyan gyorsan, mint a mobiltelefon. Valójában nem is a telefonfunkció a lényeg, ahogy erre az egyik, a napokban megjelent amerikai újság hívta fel a figyelmet. Érdekes módon ugyanaznap láttam Pesten is egy plakátot, miszerint egyre inkább várható, hogy a különféle „bluetooth” vezeték nélküli kapcsolatok útján pillanatok alatt az adott körzetben olyan információkat tudnak eljuttatni az emberhez – ez adott esetben a reklámiparnak a vállalt törekvése is -, ami mögött tudás van, még akkor is, ha nem kívánt tudás, nem várt tudás. Másfelől pedig figyelemre méltó az az előrejelzés, hogy bármennyire is szeretik az autókon a GPS navigációs rendszereket, voltaképpen néhány éven belül a mobiltelefon ugyanezeket a funkciókat fogja, legalább is a 3G-s 4G-s változatuk esetén biztosítani.

Érdekes ezt végiggondolni: például, ha valakinek van a telefonjában mondjuk 150-200 telefonszám - fontos emberek, családtagok, kollégák -, olyan szoftverek már ma is vannak, melyek pillanatok alatt azt is jelzik, hogy ki van a közelben, és éppenséggel kivel lehet fizikailag is kontaktálni. Nos, ezek a terek egyre inkább átszőnek minket, és ne legyünk álszentek, ma ezek a terek, a hozzákapcsolódó fizikai elérések egyre koraibb életkorban is megjelennek. Ma már óvodásoknak gyártanak mobil készülékeket, de ez nyilvánvalóan az extrémitás határa. A határvonalakat nehéz meghúzni, hogy mikortól lehet és érdemes gyermekeink kezébe mobiltelefont adni. Az általános iskolákban a mobilpenetráció a tanulói népesség között már nagy, és egyre nagyobb. A felnőtt lakosság ilyen szempontból egyaránt érintett. Sőt, ami nagyon érdekes, és amit az elején egészen másként fogtak fel a kutatók az az, hogy amíg az internet hozzáférésben a szociális-gazdasági paraméterek meghatározóak, ezzel szemben a mobiltelefonhoz való hozzáférésben ez szinte nem is érzékelhető. A szociálisan leszakadó rétegek mobiltelefon használata majdnem ugyanolyan sajátosságokat mutat, mimt a kedvezőbb szociális helyzetben lévőké, persze nyilvánvalóan kedvezőtlenebb árstruktúrában, mérsékeltebb felhasználással, és így tovább.

Az előbb említett kéretlen, spam-reklám rendszer „jövetele” a közlemények szerint azt jelzi az amerikai előrejelzésekben, hogy ingyenes lesz néhány éven belül maga a beszélgetés. Ebből a hatásrendszerből az oktatás-tanulás azért sem tudja magát kivonni, mert rengeteg új dolgot tanulnak meg azok, akik ezeket az eszközöket használják, és ezt a tudást a mindennapokban fel is használják.

Kicsit riasztó a következő ábra, amely egy viszonylag fejlettebb grafikai szoftvernek a képernyőjét mutatja. Minden ikon mögött van valamiféle üzenet, de látható, hogy ezek az ikonok a hozzáértők, a felhasználók számára csak egy villanást jelentenek, mert ők értik ezt a nyelvet, nekik nem kell leírás, nem kell szöveg, nem kell hang: voltaképpen az ikonok mozgatásával a szükséges műveleteket pillanatok alatt el lehet intézni. De mi a különbség az ikon és a kép között? Leonardo da Vinci különféle alkotásai szintén láthatóak egy montázson. Ezek mind-mind üzenetet hordoztak, mindegyik mögött valamiféle művészettörténeti, vagy adott esetben esztétikai üzenet van. Ezeknek az üzeneteknek a komplexitása hihetetlenül nagy, közlése jól hat az emberre. Nagyon könnyen fogadunk be képeket, hamar megtanuljuk az ikonokat, könnyedén tudunk ikonokkal is különféle műveleti kombinációkat végrehajtani. Gondoljanak arra, hogy az egér megjelenése hogyan robbantotta be a számítógépet a mindennapi használatba! Addig csak billentyűzni lehetett a különféle parancsokat, például Basic, vagy Fortran nyelven. Ez csak a matematikusok, a természettudósok a kiváltsága volt, és ahogy az ikonok között lehetett és kellett kattintgatni, kiderült, hogy pillanatok alatt egy csomó mindent megtudtunk. Még akkor is, ha nagyon sokszor csak szövegszerkesztésre, levelezésre használjuk a számítógépet.

A következő képen látható egy viszonylag fejlettebb oktatási laboratórium. Ha ebbe a laboratóriumba belenézünk, akkor azt látjuk, hogy az ember, a tanuló, a fiatal valójában egy géppel kommunikál. A horizontális kapcsolatoknak talán csak a tízórai szünetben van szerepe, a tényleges kapcsolat teljes egészében a számítógéppel történik. Itt egy programot tanulnak, egy multimédia tervezési kurzus keretében és voltaképpen virtuális eszközöket használnak. Az a toll, amit kézbe vesz a hallgató, végül is egy térbeli grafikai funkció megvalósítására alkalmas. A kép Sanghaiból van, a kurzus célja a 2010-es Expo grafikai tervezőinek a felkészítése.

Mit jelent ez a pedagógiában? Mit jelent ez a felsőoktatásban, a szakképzésben a kompetencia alapú moduláris követelményrendszer bevezetése idején, vagy akár a szervezeti integráció folyamatában? Ezek nyilvánvalóan a mindennapok valóságában állandó változást jelentenek. Ezért is látni kell, hogy hosszabb távon merrefele megyünk. Nos, ezzel a Magyar Tudományos Akadémia keretei között intenzíven foglalkozunk az utóbbi időben, mivel a fejlődés a hosszabb távú gondolkodást is befolyásolja. Egyfelől látható, hogy egyre inkább igény van arra, hogy viszonylag gyorsan tudjunk formalizált információkat, standard formákban eljuttatni egy nagyobb populációhoz. Ez az igény természetesen a tananyagra is lefordítható, hiszen a tananyagnak is vannak olyan lényegi elemei, definíciós részei, akár formulái, vagyis formalizált részei, amelyeket igyekszünk standardon eljuttatni. Azok a törekvések, amelyek standardizálni kívánják akár a programokat, akár a pedagógusok képzését - hogy milyen módon lehet a kompetenciákat, tevékenységeket tipizálni -, igencsak foglalkoztatják a világot. Egyfelől rengeteg új ismeretet kell megtanulnunk. Például ez a generáció viszonylag gyorsan megtanulta az új adózási ismereteket, viszonylag gyorsan meg kellett tanulnunk, hogy azért mégis lehet európai dimenzióban gondolkodnunk.

Ha belegondolunk, ezek az eszközök, amelyek – akár a mobilkommunikációs eszközöket hozhatom példának -, első ránézésre bonyolultnak tűnnek, a gyerekek mégis pillanatok alatt képesek kezelni. Az új pedagógiai paradigma szerint ma már nem az a kérdés, hogy interaktív eszközök körülvesznek-e minket. Tény, hogy ezek okos eszközök, nagyon sok mindenhez hozzáférést nyújtanak. A fontos az, hogy ezek az eszközök az ember számára egy olyan „mozgás” lehetőségét adják, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy el kell mennem valahova ahhoz, hogy az igényelt információt megszerezzem. Régen klasszikus séma volt a könyvtárba járás. Iskolába azért ment a gyerek - most túl a megőrző funkción -, amit a szociológusok szeretnek elemezni, mert ott lehetett tudást szerezni. Ma már látható, hogy - bár senki nem akarja a hatéves gyerek kezét elengedni - azok a funkciók, amelyek a formalizált tudáshoz való jutás intézményét konkrét hellyel, programmal kijelölték, és konkrét szociális környezetet kínáltak, egyre inkább „mozognak”: ezek a „környezetek” és a konkrét helyek is. Az egyén mozgása - minél magasabb életkorról beszélünk, és ez az életkor véleményem szerint már a tizenéves kortól megkezdődik - azt jelenti, hogy egyre könnyebben hozzá tudunk férni ismeretekhez. Ez egyfelől az iskolai oktatásnak az ilyen módszerekkel való kombinációját igényli, és lehetővé teszi azt a középiskoláztatásban és a felsőbb életkorban egyaránt.

Hadd mondjak egy kicsit profán példát. A kreditrendszerrel hihetetlenül differenciált tevékenységforma alakult ki a felsőoktatásban. A magasabb évfolyamokban egyre gyakoribb konfliktus, hogy a hallgató munkát végez, óraütközése van, külföldön foglalkozik. Egyre inkább rugalmas struktúrákban kell voltaképpen a tanítás feladatának, a tanulás követelményeinek eleget tenni. A társadalmi tanulás, ha belegondolunk, és a rendszereket nézzük, hihetetlenül kibővült. Ahhoz, hogy a tanuló/hallgató jelen legyen az oktatásban, ahhoz, hogy megszerezhesse a tananyagot, a követelményeket, a tételeket, hogy válaszolni tudjon, nem feltétlenül igényli a fizikai jelenlétet. Bár ez a felnőttképzésben a legnagyobb kihívás, és a legnagyobb lehetőség, meg kell mondani, hogy a formális oktatásban is voltaképpen új helyzetet jelent, melynek kezelése során fontos az informális tanulás. Az egész életen át tartó tanulást képes összhangba hozni ezekkel az új eszközökkel, amelyek nyilvánvalóan a felnőtt lét, a család, a munka, a szórakozás sajátos rendszerében képesek harmóniát teremteni. Voltaképpen azt a sztereotípiát is szétrobbanthatja, hogy nagyon sokáig, különösen a 90-es években a felnőttképzést azonosították a munkanélküliek átképzésével. Ma már ezzel a felfogással ritkábban lehet találkozni, de tény, és egyre inkább látható, hogy akár a digitális televíziózás, akár az említett mobil eszközök használata során egy olyan tanulási környezet formálódik, amely potenciálisan adott és egyre inkább képes szolgáltatásokat nyújtani.

Érdekes módon a közművelődési intézmények a nagyobb épületekben teljes hálózati szolgáltatást kínálnak. Ma már néhány nagy múzeumban folyamatosan biztosítják azt, hogy kellő információt kapjunk, például előjön az a honlap, amely azonnal eligazít a kiállításokról, tárlatvezetést kínál, stb.

Ennek a tanulásnak is megvannak a szakmai összetevői. Egyik lényeges eleme a mikrolearning, ami nem a mikrotanítás. A mikrolearning többek között azzal is foglalkozik, hogy én magam miként tanulok, mennyire vagyok képes rövid információkat, képeket, ikonokat kezelni. Vegyünk a mikrolearning-re egy példát! Gyorsan nézzenek rá a szövegre! Ez csak egy tréfa. Ilyet is el lehet olvasni? Nos, amikor az sms-ekben a hibákat toleránsan kezeljük, akkor semmi mást nem teszünk, mint ezt a gyakorlatot végezzük el. Figyelemreméltó kutatások szerint nem mindig számít, milyen sorrendben vannak a betűk. Ha gyorsan odanéz az ember, akkor képesek vagyunk a hiányokat pótolni, a korrekciókat végrehajtani, azért, hogy ténylegesen értelmet adjunk a jeleknek. A ráció szerint okosabbak vagyunk „bent”, ugyanakkor másképp tanulunk egyenként. Jó példa a mi elektronikus rendszerünk programkínálata. Nagyon sokan megállapítják, hogy hoppá, ezen a képernyőn van 25 program, de valójában 38, és miért nem tudják, hogy 38? Mert nem görgetik a sávot. Tehát egy nagyon egyszerű dologra is figyelnünk kell a számítógépes tanulásnál. Úgy kell szervezni a tananyag közlését, hogy az akármilyen kis képernyőre, 150 karakterre, vagy adott esetben egy teljes képernyőre egészében felkerüljön. Ha görgetni kell, akkor az esetek 25%-ában megtörténik a hiba, előbb vált lapot, mintsem hogy a teljes listát, adott esetben a másfél oldalt végignézné. Végül az előrejelzésekről, ami minket különösen foglalkoztat – nyilvánvaló a műszaki érdeklődés miatt, hogy bármilyen szakmát próbálunk előrejelzés szempontjából perspektivikusnak tekinteni, mindegyiknek jellemzője a magas technológiai támogatottság. A jövőben ilyen lesz a pedagógus munka is. A pedagógusnak nem elég, hogy bemegy, fogja a krétát, és a táblára dolgozik. Ez egy száz évvel ezelőtti séma. Egy pedagógus ma már hihetetlenül színesen kell, hogy szemléltessen, programot tervezzen, kimozdítsa a gyerekeket az iskola falai közül, kivigye őket a valóságba, gyakorlatot szervezzen. Ebben a rendszerben, főleg, ha az ipari dimenziót is nézzük, akkor a kutatásban, a humánerőforrás-fejlesztésben, beleértve az oktatást, szakképzést értelemszerűen, nagyon erős informatikai háttér van. Tehát az információs technikák fejlődését, hatását ezekre a folyamatokra, nagyon komolyan kell vizsgálnunk. Erről szól az akadémiai előrejelzés is, hogy egyre többször fogunk találkozni olyan környezettel, ami kitágítja az iskola falait. Az iskola nem képes szimulálni minden fejlett tartalomszolgáltatás ellenére, ezért az interaktív táblákat is csupán a hagyományos táblák alternatívájaként fogom fel, funkcionalitásában a létező gyakorlatot. A tanuló ugyanakkor egy mobiltérben fog mozogni, és a feladatok kiadásában, a tevékenységében ezt a mobilkörnyezetet kell használnia. Példa erre az Amerikai Egyesült Államok általános iskolai oktatásában az, hogy a házi feladatoknak több mint 65%-át internet alkalmazásával lehet csak megoldani, kombinált eszközhasználat van.

Az egyik dilemma az, hogy az osztályteremben nem lehet mindent megoldani. Úgy vélem, hogy ez hihetetlen terhet rak a pedagógusra, és nem biztos, hogy meg tudja oldani. Egy alternatíva az is, hogy létezik egy jobb, hatékonyabb tanulás az osztálytermen kívül is. Bár van egy osztályterem modell, amely esetenként túlságosan is ránehezedik a formális oktatásra, az intézményes tanulásra, főleg a közoktatásra. Ennek voltaképpen az a lényege, hogy az intézményt, a pedagógust meghatározóvá teszi, ilyen a tradíció, ez a létező valóság. Ezzel szemben van egy olyan alternatíva, amely kitágítja ezeket a határokat, és olyan fórumokat teremt, melyben hatalmas kommunikációs lehetőségek rejlenek, és amely a szociális környezetben létrejövő tanulást is eredménnyé teszi.

Nos, lehet, hogy nem e modelleket kell szembeállítani, hanem a modellek kombinációjával kellene egy jó megoldást találni. Ez kihívás a pedagógusképzésnek, és üzenet a szakértőknek: előbb-utóbb ezzel is komolyan és elkötelezetten kell majd foglalkozni.