Balogh Éva

Stresszkeltő helyzetek és leküzdésük óvodáskorban

A világ egyre zajosabb, izgatóbb, bonyolultabb – egyre többször éri stressz a gyerekeket. Sem a szülő, sem a pedagógus nem képes megvédeni őket a stresszkeltő helyzetektől. A „búra-alatt nevelés” hosszú távon nem nyerő stratégia. Ideig-óráig megkímélhetjük a gyerekeket a fölösleges izgalmaktól, de azután annál sokkolóbb a való világ feszültsége, kíméletlen törtetése, teljesítmény-centrikussága. Jobb felkészíteni őket a stressz elviselésére, a stresszel való megküzdésre. Ha a gyermek környezetében élő felnőttek felismerik, hogy felelősséggel tartoznak saját életükért, képesek lesznek megtanítani a gyerekeiket arra, hogy túlélők tudjanak maradni.

 

1. Mi a stressz?

            A stressz fogalmát először Robert Hook építész használta. Stressznek tekintette a feszültséget, amely a hídnak azon a területén keletkezik, ahová a terhelés koncentrálódik. Selye János pszichiáter alkalmazta először az emberi reakciókra. A stressz a test nem specifikus válasza valamely igénybevételre. A DSM IV. betegség-osztályozási rendszer akut stressz zavarról ír. Jellemzői: „A.) A személyt megrázó eseményre az alábbi két pontban leírtak együttesen érvényesek: (1) Olyan eseményt élt át vagy olyannak volt tanúja, vagy olyannal szembesült, amelyben valóságos vagy fenyegető haláleset, súlyos sérülés vagy a saját vagy mások testi épségének veszélyeztetése valósult meg; (2) A személy erre intenzív félelemmel, tehetetlenséggel, vagy rémülettel reagált. B.) Akár a szenvedést okozó esemény alatt, akár utána a személyre az alábbi disszociatív tünetekből legalább három (vagy több) jellemző: (1) Szubjektív bénultság érzése, elszakadás élménye vagy emocionális válaszkészség hiánya. (2) A valóságos környezetben való tudatos tájékozódás lecsökkenése („olyan, mint aki alvajáró”). (3) Derealisatio, (4) Depersonalisatio, (5) Disszociatív amnesia (pl. a trauma fontos jellemzőjére való visszaemlékezési képtelenség). C.) A traumát a személy ismételten újraéli az alábbiak közül legalább egyféle módon: visszatérő képzetek, gondolatok, álmok, illúziók „Flashback”-szerű epizódok, a trauma újraélésének élménye; vagy szenvedés a traumás eseményre emlékeztető helyzetekben. D.) A traumára emlékeztető ingerek (pl. gondolatok, érzések, beszélgetések, tevékenységek, helyek, emberek) észrevehető kerülése. E.) Szorongás és fokozott készenlét (pl. alvászavar, ingerlékenység, koncentrálási nehézségek, hypervigilantia, felfokozott vészjelzés-készség, motoros nyugtalanság). F.) A zavar klinikailag jelentős szenvedést vagy szociális, munkahelyi vagy más fontos funkciók romlását okozza, vagy akadályozza az egyént az esemény szükséges feldolgozásában (pl. támogatás vagy további erőforrások mobilizálása azzal, hogy a traumás eseményről beszél a családtagokkal). G.) A zavar minimum két napig, maximum négy hétig tart és a traumás eseményt követő négy héten belül jelentkezik…” [1]

Meg kell még említeni a poszttraumás stressz zavart, amely annyiban tér el az akut stressz zavartól, hogy a tünetek időtartama több mint egy hónap. További különbségek: „B.) A traumát a személy ismételten újraéli az alábbiak közül egy (vagy több) módon: (1) A traumás eseményre való kényszerű, ismétlődő, szenvedést okozó visszaemlékezés, ideértve képzeteket, gondolatokat és perceptív élményeket. Kisgyermekeknél ismétlődő játékok fordulhatnak elő, amelyekben az átélt trauma témája vagy elemei fejeződhetnek ki. (2) A traumás eseményről való ismétlődő, kínzó álmodás. Gyermekeknél felismerhető tartalom nélküli rémálmok. Olyan cselekedetek vagy érzések, mintha a traumás élményt a személy újraélné (illúziók, hallucinációk, disszociatív epizódok), kisgyermekeknél a traumára jellemző újrajátszás fordulhat elő. (3) A traumás élményt szimbolizáló vagy arra emlékeztető külső helyzet vagy belső történés intenzív pszichés szenvedést vált ki. (4) A traumás élményt szimbolizáló vagy arra emlékeztető külső helyzet vagy belső történés vegetatív tünetet vált ki. C.) A traumával összefüggő ingerek tartós kerülése és az általános válaszkészség megbénulása … legalább 3 (vagy több) pont teljesülése az alábbiakból: (1) a traumával összefüggő gondolatok, érzések vagy beszélgetés kerülése. (2) A traumával összefüggő emlékeket ébresztő tevékenységek, helyek vagy személyek kerülése. (3) A traumára való visszaemlékezési képtelenség. (4) Észrevehetően lecsökkent érdeklődés vagy részvétel fontos tevékenységekben. (5) Másoktól való elszakadás, elidegenedés élménye. (6) Az érzelmek beszűkülése (képtelen szeretetet érezni). (7) A jövő beszűkülésének érzése (pl. nem remél karriert, házasságot, gyerekeket, vagy normális élettartamot). D.) A fokozott készenlét tünetei tartósan fennállnak, az alábbiakból legalább 2 (vagy több): (1) elalvási, átalvási zavarok, (2) irritabilitás vagy dühkitörések, (3) koncentrálási nehézségek, (4) hypervigilitás, (5) felfokozott vészjelzés-készség.” [2]

Megkülönböztetünk a.) testi stresszeket: éhezés, nélkülözés és b.) lelki stresszeket. veszteség, megaláztatás. Mindkettőnek más a hatása.

Stresszornak nevezzük azt a behatást, ami a stresszt eredményezi, amit a személy annak ítél, amire úgy reagál. Számtalan stresszort, stresszkeltő eseményt ismerünk: 1. Traumatikus események, veszélyes helyzetek: természeti katasztrófák (árvíz), ember okozta katasztrófák (háború), balesetek (karambol), támadások (szexuális abúzus). ilyenkor jelentkezhet a katasztrófa szindróma: a.) sokk, kiürülés, menési kényszer, nyugtalanság, b.) önállótlanság, a parancsot, utasítást követi, c.) szorongás, koncentrálási nehézség, kibeszélési kényszer. 2. Befolyásolhatatlan események. 3. Bejósolhatatlan események. 4. Kihívások, próbatételek, minden olyan esemény, amely jelentős mértékű alkalmazkodást igényel. 5. Belső konfliktusok: összeegyeztethetetlen, vagy egymást kölcsönösen kizáró célok, cselekvések közül kell választani.

            Megkülönböztetünk még A.) Eustresszt, jó stressz, amely pozitív érzésekkel, egészséges lelki állapottal jár. B.) Distressz, rossz stressz, negatív érzésekkel, zavart testi működéssel. A pszichológiai distressz sajátossága, az ember és környezete közötti olyan viszony, amely az egyén szubjektív megítélése szerint túlterheli a személyt. Meghaladja erőforrásait, önsegítő, helyzetmegoldó képességét. Ennek következtében a helyzet uralkodik fölötte és nem a személy a helyzeten. A tartós stressz adaptációs szindrómát okoz (GAS = General Adaptations Syndrome). Ennek során a kezdeti ellenállást a kimerülés majd a súlyos károsodás vagy betegség követi.

2. Miért van szükség stresszre?

            Nincs stresszmentes élet. Ha túl kevés a stressz, akkor unatkozunk, hamarabb elfáradunk, frusztráltakká válunk, boldogtalanság lesz úrrá rajtunk, esetleg a betegségekre is fogékonyabbá válunk. A túl sok stressz viszont ingerlékennyé, nyomottá teszi az embert. Nem tud világosan gondolkodni, és komolyan ki van téve különféle betegségeknek. A megfelelő mennyiségű stressz hatására boldogság, motiváltság, hatékonyság várható.

3. Stresszkeltő helyzetek a gyermekeknél

            Amint az eddigiekből is kiderült, gyermekeink sem mentesülnek a stressztől. Gil Gorell Barnes (2001)[3] a következő pszichés stresszorokat tarja számon a gyermekek esetében: az érzelmi kötelék hiánya vagy torzulása, zavar a biztonságos érzelmi bázisban (elhanyagoló szülő), a szülői modell teljes hiánya (szülő elhagyja gyermekét), az élettapasztalatok (túl fiatal szülő) vagy életfeltételek hiánya (hajléktalanság), a nevelési módszerek hiánya vagy túlzott alkalmazása. Hiányos vagy torz kommunikáció, a szülők közötti interakció teljes hiánya, a diszfunkcionális megküzdési módok.

            Fran Newman (2002)[4] szerint a legnagyobb krízisek a gyermekek életében: a haragos szülő, az elhanyagoló vagy figyelmetlen szülő, a fizikailag bántalmazó szülő, a szexuális bántalmazás, a súlyos betegség, a hirtelen halál, az öngyilkosság, a különélés vagy válás, a szülő alkoholizmusa, a szegénység, az etnikai kisebbséghez tartozás, a nemi megkülönböztetés (pl. az arab világban).

            Thomas Holmes & Richard Rahe (2001)[5] súlypontozva mutatják be a stresszkeltő életeseményeket a gyermekeknél. (1. sz. melléklet)

3. 1. A gyász stresszkeltő hatása

            Amint az a listából kiderül, a legnagyobb veszteség a szülő halála, a gyász. A gyász mindenki számára a legnagyobb krízis. Minden más veszteségélmény feldolgozása erre mintázódik. A gyermek gyászreakcióját alapvetően két tényező befolyásolja: A.) A környezetében élő felnőttek gyász reakciója (normál gyászt élnek meg, vagy patológiás/nehezített gyászt). B.) A gyermek halálképe, mely elsősorban intellektuális színvonalától függ. Ezen felül nagyon fontos: Mennyire közeli hozzátartozót veszített el? Milyen szoros volt a kapcsolatuk?

            A középkori ember halálképe sok szempontból eltért a mai emberek halálképétől. Berta Péter (1996)[6] a következő jellegzetességeket találta: 1. A középkorban a fizikai megsemmisülés stációi nyilvánosak voltak, a családi házban születtek, haldokoltak és haltak meg az emberek. Itt történt a felravatalozás, a virrasztás, a siratás. A háztól vitték ki a temetőbe, hogy eltemessék. A születésnek és a halálnak természetesen szemtanúja volt a gyermek is. Egyes mikro-kultúrákban feladatot is adtak a nagyobbacska gyereknek. (pl. a legidősebb fiú unoka vihette a fejfát a ravatalozótól a sírig). 2. A test a lélek szolgálatában állt, csak eszköznek tekintették. Hitük szerint a halott lelke tovább élt. 3. A haldoklás folyamata átmenet az életből a halálba. Célja a példaadás, bűnhődés vagy az üdvözülés. 4. Az élők és holtak együtt alkották a világot. Szép példa erre a székely kapu, amelynek tetején a galambdúcok – a bele költöző galambokkal – elhunyt szeretteik lelkét szimbolizálják. 5. A temető a település szerves része. Először a templom köré temetkeztek, így a temető is a település középpontjában, vagy legmagasabb pontján helyezkedett el. 6. A jó meghalást tanították, a pap arról prédikált, hogyan kell méltósággal meghalni. 7. A gyász szokásai köztudottak voltak. Mindenkinek feladata volt, és tudta is, mit kell tennie. Írott és íratlan törvények határozták meg a gyász rítusait. 8. A magas halálozási arány miatt gyakori volt a haldoklás, halál, temetés – megszokottá vált. A nagycsaládokban nem volt ritka, hogy tíznél is több gyermek született, s közülük 2-3 meghalt különféle (járványos) gyermekbetegségekben a higiénés feltételek, az ismeretek, az orvosi ellátás és a gyógyszerek hiánya miatt.

           

A mai ember eltávolodott beteg, idős vagy haldokló családtagjaitól. A haldoklógondozás intézményesült. Kórházakban, ápolási vagy elfekvő osztályokon, idősek otthonában helyezi el őket. Ritkán látogatja, s akkor sem tudja, hogyan kell viselkednie, mit kell mondania. A 12 év alatti gyerekeket nem is engedik be látogatni a kórházakba. Általában nem ismerik a rítusokat, szokásokat. A személyes gyász tabu, nem illik nyilvánosan sírni, túl sokáig feketében járni. A tágabb környezet tagjai általában kerülik a gyászolót, mert nem tudják, mit is mondjanak, hogyan viselkedjenek.

            Ugyanakkor a média ontja a katasztrófák, szerencsétlenségek, balesetek, bűncselekmények, krimik és horrorfilmek áldozatairól szóló képes beszámolókat. A néző több halált, haldoklást lát a tv-ben, mintha egy háború kellős közepén élne. Deszenzitizálódik, érzéketlenné válik, empátia, együttérzés nélkül nézi végig a szörnyűségeket. Ez alól a gyerekek sem kivételek.

            Amikor a mai ember először veszít el egy közeli hozzátartozót, általában legalább 40 éves. Mégsem tudja, hogyan kell viselkednie, mit, hol és hogyan kell intéznie. Sokszor nem ismeri a haldokló ellátásával kapcsolatos legalapvetőbb szabályokat, a gyász rítusait.

            A gyászt a legtöbb szerző individuálisnak, egyedinek tekinti. A normál gyász szakaszaival kapcsolatban eltérőek a vélemények. Engel (1964), Averill, J. R. (1968) három, Spiegel, Y. (1981), Parkes, C. M. (1994), Kast, V. (2000) négy, míg Martocchio (1985), Horowitz, M. J. (1993) öt szakaszt különít el. (2. sz. melléklet)

            Valamennyien egyetértenek abban, hogy a gyász egy hosszú folyamat. Közös vonás, hogy az első időszakban, a személy képtelen felfogni és elfogadni a tényeket, a realitást. További hasonlóság, hogy befejezettnek akkor tekintik, amikor kialakul egy újfajta egyensúly, amelyben a gyászoló képes mindennapi tevékenységeit, feladatait ellátni és az életét – a szeretett személy hiányában – újra szervezni, tovább folytatni. A középső szakaszokban megjelennek a felszakadó érzelmek, amelyek sokféleségükkel és intenzitásukkal elárasztják a gyászolót. A fájdalom és kétségbeesés mellett gyakori a bűntudat, az indulat, a harag, a düh, az agresszió. Az agresszió irányulhat a gyászolóra, az elhunytra, vagy a környezet más személyeire (orvos, egészségügyi dolgozók, házastárs, stb.). Az érzelmek intenzív kifejezésre juttatásában jelentős nemi eltérés mutatkozik: a nők nyíltabban fejezhetik ki fájdalmukat, elesettségüket, mint a férfiak. Több helyen is megjelenik a dezintegráció, szétesettség, illetve a sóvárgás, vágyakozás az elhunyt személy után.

            Gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, a gyász szakaszai ritkán jelennek meg ilyen tisztán. Gyakori a visszaesés egy korábbi stádiumra. Előfordul, hogy 24 óra alatt lepereg valamennyi szakasz, s aztán kezdődik elölről.

            Pilling János (2001) összefoglaló tanulmányában hangsúlyozza: „A modellek sokfélesége is jelzi, hogy a gyász összetett folyamata nehezen osztható élesen elkülönülő szakaszokra ... (a különféle modellekben megmutatkozó) ellentmondásokat nem csupán szemlélteti, de egyúttal fel is oldja Brown és Stoudemire (1983)… háromfázisos modelljében az egyes jellemzők intenzitás-változásának jelölése fejezi ki a gyász folyamatjellegét, az érzések, a gondolkodás és a magatartás állandó átalakulását is.” [7]

            Az első fázis a sokk, melyben érzelmi jegyként a dermedtség, torokszorító érzés, sírás, testi tünetként a sóhajtozás, hasi üresség érzés, a valótlanság érzete, gondolkodásbeli jellegzetességként a tagadás, hitetlenkedés, valótlan tartalmú fantáziálás jelennek meg. A második fázis elmélyülés az elhunyttal kapcsolatos érzésekben és gondolatokban. Érzelmi reakció a düh, a lehangoltság, a bűntudat, testi tünet az álmatlanság, testsúlycsökkenés, erőtlenség, kimerültség, gondolkodásbeli jellegzetesség az elhunyttal kapcsolatos álmok, gondolatok. Ebben a szakaszban jellemző még az örömre való képtelenség és az introverzió (önmagára figyelés). Harmadik fázis az újraszerveződés, ekkor nincsenek testi tünetek, a halottal kapcsolatos érzések elhalványulnak, a gyászoló gondolkodásában már képes a múltból szép emlékek felidézésére, visszanyeri a tevékenységekkel kapcsolatos érdeklődését, alkalmas új kapcsolatok kialakítására.

            Hézser Gábor (2002)[8] az individuális gyászt összeveti a családi gyászfolyamat jellegzetességeivel. Családterápiás koncepciójában abból indul ki, hogy az egyén sohasem egyedül gyászol. Még amikor egyedül van, akkor sem, mert magával hozza származási családja gyászrítusait, és ennek megfelelően viselkedik. Egy szeretett személy elvesztése nem egyéni veszteség, hanem az egész családra, mint rendszerre hat.

            Az egyéni gyász szakaszai közül Y. Spiegel (1973)[9] koncepcióját veszi alapul, és ezzel párhuzamosan határozza meg a családban zajló folyamatokat. 1. A sokk időszakában destabilizáció jön létre: a család addigi struktúrája megváltozik. Mindezt a családi „életkör” vagy életciklusok ismeretében kell szemlélni. 2. A kontroll időszakát restabilizációs késztetések jellemzik. Megpróbálják az addig ismert cooping mechanizmusokkal megoldani a helyzetet, de ez rendszerint nem működik. 3. Az egyén regressziójának időszakában innovációs törekvések mutatkoznak: új problémamegoldási módokat dolgoznak ki, a rejtett potenciálok, erőforrások feltárására tesznek kísérletet. 4. Az adaptációs szakaszban családi stabilizáció alakul ki. Új dinamika, újfajta egyensúly jön létre, melynek következtében ismét működőképessé válik a család. A rítusok szerepét, jelentősségét Hézser Gábor is hangsúlyozza. A családi gyász koncepcióban a gyermek gyásza reflektorfénybe kerül.

            A megmaradt szülő normál gyászfolyamata is megterhelő a gyermek számára. Egyik szülőjét ténylegesen elvesztette, a másikat pedig gyengének, szétesettnek, bizonytalannak, határozatlannak látja. Biztonságigénye fokozódik, a megmaradt szülőhöz való kötődése, ragaszkodása a megszokottnál erőteljesebb, akár patológiássá fokozódhat. Az sem ritka, hogy a sokk, vagy a regresszió időszakában a gyászoló szülő képtelen mindennapi feladatait ellátni. Ez alól a gyermek gondozásával, ellátásával kapcsolatos feladatok sem kivételek. Mindez szorongást kelthet a gyermekben. Ennél is rosszabb a helyzet, ha a szülő gyásza patológiás, komplikált, megrekedt vagy nehezített.

            A patológiás/komplikált gyásznak számtalan oka lehet: (1) Túl szoros, szimbiotikus kapcsolat az elhunyt és a gyászoló között. (2) Ambivalens, konfliktussal teli kapcsolat a gyászoló és az elhunyt között. (3) Hirtelen, váratlan halál, amikor nincs anticipált gyász (előre nem látható, nem lehet rá felkészülni). (4) A gyermekelvesztés valamennyi eddig felsorolt patológiás jegyet magán viseli. Egy szimbiotikus anya-gyermek, apa-gyermek kapcsolatot veszítenek el; váratlanul, felkészületlenül, nincs anticipált gyász; ambivalens érzésekkel teli veszteségről és kapcsolatról lehet szó. Valójában halmozott veszteségnek kell tekintenünk. Nemcsak egy szeretett személyt veszítenek el a szülők, hanem: a,) A jövőt: nincs, aki továbbvigye a génjeiket, nincs, aki öreg napjaikban támaszuk legyen. b.) A szülői identitásukat: súlyos önvád alakul ki, önértékelésük, önbecsülésük csökken. c.) Gyakran elveszítik házastársukat, mert bűnbakkeresés közepette vádolják egymást a tragédia miatt. d.) Elveszíthetik emberi kapcsolataikat: izolálódnak, bezárkóznak, nem kommunikálnak a gyermek elvesztéséről. A tágabb család sem tudja, mit mondjon, mit kérdezzen, ezért sokszor kerülik őket. (5) Ha erőszakos halál vagy bűncselekmény áldozata a szeretett személy, szintén számítani lehet a patológiára. (6) Ha sorozatos, halmozott gyászt vagy más veszteséget él meg a gyászoló (elveszti az állását, életszínvonala csökken, el kell költöznie, munkanélkülivé, hajléktalanná válik stb.). (7) Ha természeti katasztrófa, háború, vagy terrorcselekmény áldozata az elhunyt és nincs meg a holttest. Ilyenkor nem tud lezárulni a gyász, mert mindig azt remélik, hogy egyszer mégiscsak előkerül az eltűntnek nyilvánított személy.

           

A patológiás gyásszal kapcsolatban kétféle koncepció terjedt el a thanatológiai szakirodalomban. Verena Kast (1995)[10] szerint több fajtája különíthető el: 1. Megtapadás, megrekedés valamelyik stádiumban (elutasítás, felszakadó érzelmek, keresés és elválás). 2. Az elfojtott düh (a meg nem élt gyász, le nem vezetett feszültség, stressz gyakran okoz pszichoszomatikus betegséget). 3. Az örökös bűntudat (pl. ha autóbalesetet szenvednek, emiatt egyikük meghal, a megmaradt személyben önvád alakul ki). 4. A leválásra való képtelenség (pl. amikor a hamvakat a lakásban a szekrény tetején tartják).

            Colin Murray Parkes (1994)[11] kétféle patológiát említ. A gátolt típusra a gyász tagadása, teljes hiánya jellemző. Sokuknál pszichoszomatikus betegség alakul ki. A prolongált típus időben eltolja a gyászt. Hosszabb időre van szüksége a feldolgozáshoz. A patológiás vagy nehezített gyász jellemzőit Verena Kast foglalta össze. A selfre irányuló ellenszenv; izgatottság, szorongás, pánik; nárcisztikus önsajnálat; a fejlődés nárcisztikus szintjére való visszaesés; a halott tüneteinek saját magán való észlelése. A szülő patológiás gyásza megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a gyermek normál viszonyulását a gyászhoz. Olyan stresszt okozhat a kicsiknek, amelynek elviselésére – külső segítség nélkül – nem képesek.

            A gyermek gyászreakciójának másik lényeges meghatározója a gyermek halálfelfogása. A gyermek haláltudatáról Nagy Mária Ilona (1936)[12] írt összefoglaló tanulmányt. A kötetet a nemzetközi szakirodalom alapműnek tekinti. Több módszer együttes alkalmazásával (interjúkészítés, rajzoltatás, dolgozatírás) vizsgálta a gyerekek halál felfogását. Három alaptípust különített el: 1. Animista felfogás (3 év fölött) Ebben a szakaszban a gyermek a halált reverzibilisnek, visszafordíthatónak tekinti. A halálban életet lát (pl. megkérdezi, ki vágja le a haját, ha megnő, vagy mi lesz, ha kinövi a koporsót). A halottnak öntudatot tulajdonít (pl. látja, hallja, érzi, tudja, mi történik az élőkkel). Az animizmuson belül további két típust differenciálhatunk: a.) A halálnak vannak fokozatai (3-5 év) A halál időleges (pl. csak három napig tart, utána feltámad), várja a feltámadást. Ide tartozik a lélekvándorlás, a reinkarnáció. b.) A halál elmenetel, álom (7 év fölött) Nagyon fontos, hogy a megfelelő szavakat használjuk (meghalt, halott) és ne enyhítsük az «elaludt», «elment» kifejezésekkel a veszteséget. Máskülönben a gyermek nem mer elaludni, illetve nem hagyja a szüleit elmenni (még a boltba sem), elutazni. Tudja, hogy a halál rossz, megsiratják a halottat, ő is szomorú. A halálban az életlehetőségek korlátozottak. A külső kényszerítő körülmények miatt nem mozog, nem nyitja ki a szemét. (pl. kislapátjával ásni kezdi a sírt, azt remélve, ha kiássa, a halott ismét hazamehet). 2. Perszonifikáló típus (5-9 év) A gyermek megszemélyesíti a halált. Itt is kétféle altípus van: a.) A halál különálló személy a kaszás, szellem, vagy csontváz. Ez jelenik meg a képzőművészeti alkotásokon, oltárképeken, sírokon is. b.) A halál azonos a halottal ezért is fél a halottól, nem mer a közelébe menni, pláne megérinteni. 3. Reális felfogás (9 év fölött) A halál a testi processzus vége. Ebben a szakaszban – a felnőtthöz hasonlóan – elfogadja a halál irreverzibilitását, visszafordíthatatlanságát.

            Fodor-Szlovencsák Katalin (2001)[13] foglalta össze a gyermek halálképének fejlődéséről szóló tanulmányokat. A legtöbb szerző szerint a halálkép fejlődését a gyermek intellektuális színvonala határozza meg. Többségük Jean Piaget után az értelmi fejlődés szakaszaira vonatkozó koncepcióját fogadja el.

            „Portz (1964, cit: Kane, B. 1979) felmérése szerint a gyermek akkor érti meg tökéletesen a halál fogalmát, ha helyesen tud választani a következő fogalompárok közül: végleges – időleges távollét, visszafordítható – visszafordíthatatlan változás, mozgás – mozdulatlanság, érzékelés – érzéketlenség, természetes – mágikus esemény.

            Orbach, I. és munkatársai szerint (1985) ahhoz, hogy a gyermek a halál fogalmát megértse, szüksége van arra a képességre, hogy különbséget tudjon tenni az élő és az élettelen, a személyes és a személytelen között, hogy értse a tárgyállandóság fogalmát, tisztában legyen az idő fogalmával és annak egyirányúságával a múlttól a jövőig… Összegyűjtötték azokat az élményeket és érzelmi tényezőket, amelyek alapot teremtenek a halál megértéséhez. Az ébrenlét és alvás ciklikus változása; a hosszabb és rövidebb szeparációk; a szobatisztaságra szoktatás, amelynek során a gyermek megtapasztalja az anyagcsere termékek eltűnését; állatok halálának megélése; a felnőttek halálról való beszélgetésének meghallgatása.

            Anthony, Z. - Bhana, K. (1988) szerint a halálfogalom fejlődéséhez szükséges kritériumok a következők: a halálra, mint jelenségre való felfigyelés, függetlenül annak tartalmától; a testi funkciók megszűnésének tudata; a halál véglegességének és visszafordíthatatlanságának tudata; a halál univerzalitásának és elkerülhetetlenségének tudata; a halott és az élők fizikai szeparációjának felismerése…

            A halálfogalom kialakulásához, Maurer (1966, cit: Sternlicht, M. 1980) szerint, hozzájárul a három hónaposok kukucs-játéka, amelyben a tárgyak és a személyek eltűnnek, majd megjelennek, s ez megteremti a nemlét egyfajta előképzetét a gyermekben…

            Vianello, R. - Lucamante, M. (1988) kimutatták, hogy a hároméves gyerekek felfigyelnek a halál jelenségére, például amikor meglepetést vagy szomorúságot mutatnak egy bogár, vagy valamilyen állat halálakor. Szerintük az alvás vagy betegség és a halál közötti különbségtétel nagyon korán megjelenik. A halált az élet ellentéteként képzelik el, és hamar felismerik a halált annak oka (pl. baleset, gyilkosság) és hatása (mozdulatlanság) alapján. Anthony, Z. (1967, cit: Sternlicht, M 1980) azt állítja, hogy a három évesek halálképe különböző, néhányan a mozdulatlanságot tekintik halálnak, mások az alvást, az eltávozást a kórházba, a mennyországba, az elutazást, az eltűnést. Kastenbaum szerint (1967, cit: Sternlicht, M. 1980) viszont a háromévesek még nem képesek megragadni ’a végső határ és a megismételhetetlen idő’ fogalmát. Számukra a halál visszafordítható és ideiglenes körülmény, egy elutazás, egy elválás, ami inkább véletlen, mint elkerülhetetlen. A gyerekek ilyen korban nem hisznek a saját halálukban.

            Három és öt éves kor között Plank (1968, cit: Sternlicht 1980) magyarázata szerint a gyerekek kezdik meghaladni a halál visszafordíthatóságának képzetét, bár véglegességét még nem fogadják el tökéletesen.[14]

            Az óvodáskorú gyermekek halálképe ezek szerint még nem reális. Animista és a mágikus gondolkodásra jellemző elemeket tartalmaz. Nagyon fontos, hogy az óvodapedagógus felfigyeljen a gyermek tevékenységében, viselkedésében megmutatkozó speciális jegyekre. Gegessi Kis Pál – P. Liebermann Lucy (1969) is fontosnak tartja, hogy a gyermek rajzaiba projiciálja, kivetíti, belevetíti érzéseit, félelmeit. Így a halállal, gyásszal kapcsolatos élményei, elképzelései is megjelenhetnek a rajzokon. Lerajzolhatja a sírt, a temetést, ahogy leengedik a koporsót. Ezáltal oldódik a benne lévő feszültség. A rajzban felülkerekedhet halálfélelmén. A játékában is megelevenedhetnek a temetéssel kapcsolatos események, pl. eljátssza a temetési menetet. Ez alkalmas arra, hogy kijátssza magából a benne lévő feszültséget, stresszt. Gyakori, hogy a temetést követő időszakban szinte mindent eltemet a homokozóban, pl. a kisautót, a babát, a homokozó játékokat. Beszédében megjelennek a halállal, temetéssel kapcsolatos kifejezések. Sok kérdést tesz fel, láthatóan foglalkoztatja a téma. Fontos, hogy korrekt és számára érthető választ kapjon a kérdéseire. Ismét hangsúlyozom a megfelelő szavak használatát: ne szépítsük elalvásra, elmenetelre a halált. Inkább hangsúlyozzuk a semmi másra nem jellemző, eltérő vonásokat. Mindig nyugtassuk meg, különösen, ha sötétségtől való félelmének, halálfélelmének ad hangot. Gyakori a már említett túlzott ragaszkodás, sírás, érzékenység, felfokozott szeparációs félelem, regresszió, illetve megtapadás egy-egy játéktémában, az elalvási nehézség, vagy egyenesen alvásképtelenség, a rémálmok. Mind az óvodapedagógus, mind a szülő legyen türelmes, megnyugtató. Ne erőltesse az elszakadást, vagy az alvást. Ne követelje meg a sötét szobában tartózkodást, a sötétben alvást. Hagyjon égve egy lámpát. Üljön a gyerek mellé, fogja meg a kezét és így nyugtassa meg.

            Ha tudjuk, hogy a gyermek gyászol, de annyira bezárkózik, hogy nem beszél róla, mi magunk kezdeményezzük a beszélgetést. Minden szerző ezt javasolja: Polcz Alaine (1993 [15], 2001/1 [16], 2001/2 [17]), Dolto, Françoise (2002)[18]. Fontos ismerni a gyerek gondolatait, elképzeléseit, félelmeit. De ne erőltessük a beszélgetést túlságosan. A beszélgetések elindításához két könyv lehet a segítségünkre: Alex, Marlee & Ben: Nagypapa meg én és az elmúlás [19], valamint Polcz Alaine: Élet és halál titkai. Németül Daniela Tausch-Flammer & Lis Bickel Wenn Kinder nach dem Sterben fragen címmel jelentetett meg könyvet. Iskoláskorú gyerekek gyászfeldolgozását segítik több módszer együttes alkalmazásával. Munkafüzetet készíttetnek, rajzoltatnak, íratnak a gyerekekkel. Angolul Linda Goldman: Life & Loss – A Guide to Help grieving Children című könyvében számos veszteséget vesz sorra. Tábort szerveznek a gyászoló gyerekeknek, ahol kreatív, alkotó módon: játékkal, rajzolással, levélírással, emléktárgyak készítésével stb. segítik a gyászmunkát. A könyvek lefordítása még várat magára, de az ötletek kipróbálása már kezdetét vette.

3. 2. A válás stresszkeltő hatása

            A válás a második legnagyobb krízis a gyermek számára. Szinte egyenértékű azzal, amikor a szülők külön élnek. A fejlődő személyiség belső egyensúlyának kialakulásához és megmaradásához mindkét szülő szeretetére, törődésére szüksége van. Váláskor a szülői alrendszer összeomlik. A gyermek elveszti korábbi biztonságérzetét, elveszti bizalmát a szüleiben és így a felnőttekben. Elveszti önbizalmát, önbecsülését – szülei sem tartották méltónak arra, hogy szeressék, mert nem maradtak vele, amíg fel nem nőtt, addig, amíg szüksége volt rájuk. Negatív énkép, önértékelési zavar jelentkezhet. A szülők a válás hosszú folyamatában elhanyagolhatják gyermeküket, vagy felhasználhatják az egymás elleni küzdelemben. Döntésre kényszeríthetik. A választás a két szülő között túl nagy felelősség, túl nagy teher egy kisgyereknek. Szenvedhet a veszekedésektől, sőt ő maga is a fizikai vagy lelki bántalmazás áldozatává válhat. Bűntudata alakulhat ki: Talán épp az ő rosszasága, ügyetlensége, butasága miatt történik az egész? Miatta válnak el a szülei? A gyermeknek a válásra adott reakcióival J. S. Wallerstein & J. B. Kelly (cit: Bognár G. – Telkes J. 1986) foglalkozott. Normál reakciót, alkalmazkodási zavart és alkalmazkodási stratégiákat különítettek el. Életkoronként eltérő megnyilvánulásokat tapasztaltak.

           

A 3-5 évesek normál reakciói közé tartozik a fokozott ragaszkodás. A beszoktatásra jellemző szeparációs félelem ismét felerősödik. Nem akarja elengedni a szülőt, hogy biztos legyen abban, legalább ő megmarad mellette. Félelem az elhagyástól. Rémület, ha késik, vagy valami váratlan esemény történik, változás vagy bizonytalan helyzet alakul ki. Regresszió, amely sokféle területen jelentkezhet: elsősorban a játékban, a társakhoz való viszonyulásban, a kommunikációban, érzelmi reakciókban stb. Alkalmazkodási zavar: a.) Depresszió. Jellemzői: (1) levert hangulat vagy kóros lehangoltság, szomorúság, ürességérzés. (2) Az érdeklődés és örömérzés csökkenése vagy hiánya. (3) Jelentős súlycsökkenés vagy épp súlygyarapodás. (4) Alvászavarok: túl keveset, vagy túl sokat alszik. (5) Motoros gátoltság vagy nyugtalanság, (6) Fáradtság, energia hiánya. (7) Értéktelenség vagy kifejezett ill. inadekvát önvádlás, bűntudat, téveszmék. (8) Csökkent kognitív képességek és a figyelemkoncentráció hiánya, döntésképtelenség. (9) A halál gondolatával való gyakori foglalkozás, öngyilkossági gondolatok, késztetések, kísérlet vagy konkrét terv. Tartós önvádlás, bűntudat – különösen az ödipális szakaszban, amikor a gyermek azt kívánja, bárcsak elmenne, eltűnne az azonos nemű szülő. Ágybavizelés, mégpedig másodlagos ágybavizelés. A tünet a stressz, a változás, a lelki trauma számlájára írható. Alkalmazkodási stratégiák az óvodásoknál a fantázia hazugság a leggyakoribb. A gyermek elképzeli az ő hatalmas, erős, biztonságot adó, elhagyó szülőjét. A vágy olyan erős, hogy verbalizálja, sőt maga is elhiszi, hogy megtörtént. Megpróbálja meggyőzni saját magát vagy a társait, hogy milyen kellemes élményeket élt meg, hatalmas ajándékokat kapott az elhagyó szülőtől. Projekció. Játékába, rajzaiba vetíti az érzéseit, félelmeit, vágyait – ezáltal csökken a benne kialakult feszültség. Idealizálás. „A megszépítő messzeség” itt is működik.

            6-8 éveseknél normál reakció a meghatározatlan szomorúság, melynek az oka nem mindig tudatos. Meghatározatlan harag, sokszor nem is tudja kire, vagy miért haragszik, vagy a harag az egész világra irányul. Vágy a távollévő szülő után, amit vagy verbalizál, vagy titokban tart a megmaradt szülő előtt. Félelem a visszautasítástól, pl. nem fogják meg a kezét a sorban álláskor vagy körjátéknál. Inkább nem is játszik a társaival, nem kezdeményezi a kapcsolatot, visszahúzódó, izolálódó lesz. Félelem a megfosztottságtól, attól, hogy bármit elveszít, nem talál – teljesen pánikba tud esni. Az egyik legfontosabb dolgot, az egyik szülőt már elvesztette. Mást, bármilyen apróságot már nem tud, és nem bír elveszteni. A toleranciája csökken, túlérzékennyé válik. Az agresszió kiélés zavarai. A korábban türelmes gyerek türelmetlenné, ingerültté válik másokkal és saját magával szemben is. Verbálisan dühkitörések, fizikálisan mindenféle bántalmazás, heteroagresszió és autoagresszió egyaránt megjelenhet. Alkalmazkodási zavarként a kisiskolásoknál a figyelemkoncentráció zavara és a depresszió jelentkezhet. Alkalmazkodási stratégiák közül a tagadás, „a meg nem történtté tevés”, a „nem is igaz”, vagy titkolózás gyakori. Kényszeres viselkedés alakulhat ki, melynek lényege olyan rituálék kidolgozása, amikről – mágikus gondolkodása alapján – azt feltételezi, visszavarázsolja a régi, harmonikus családi együttlétet. Makacs békítési fantáziák. Csak egy olyan kisiskolás testvérpárt ismerek, akik addig fantáziáltak, addig mesterkedtek, míg újból összehozták a szüleiket.

            9-12 évesek normál reakciója az intenzív harag konkrét tárgyra. Rendszerint olyan tárgyról van szó, ami szimbolizálja az elhagyó szülőt. A szülőre való harag nem megengedett, tabu. Szégyen a válás miatt, amiatt, hogy pont őt hagyták el. Identitás és lojalitás problémák. Ki és milyen gyerek ő, ha csak úgy elhagyják? A nemi identitás akkor kerül veszélybe, ha az elhagyó szülő jelentette számára a mintát a szereptanuláshoz. A távollét nehezíti, vagy teljesen lehetetlenné teszi az azonosulást. A lojalitás problémák akkor jelentkeznek, ha választania kell: Kivel ért egyet? Kinek ad igazat? Kit támogat? Kit szeret? Kinek a pártjára áll? Alkalmazkodási zavar a praepubertásban a romló iskolai teljesítmény. A gyermeket a válási krízis annyira megviseli, hogy semmi másra nem tud úgy figyelni, mint régen. Gondolkodása a problémára összpontosul. Sok feszültséget, stresszt él meg. Elszigetelődik, nem szívesen osztja meg a gondjait, problémáit másokkal – sem a pedagógusokkal, sem a kortársakkal. Agresszió jelentkezik a kortársakkal, különösen, ha hátrányosan megkülönböztetik, kigúnyolják, vagy bántalmazzák amiatt, hogy elvált szülők gyereke. Depresszió illetve alacsony önértékelés itt is megjelenhet. Alkalmazkodási stratégiák a serdülőknél a konstruktív, alkotó tevékenység. A krízist versben, írásban, képzőművészeti alkotásban, zenében vagy sportban elaborálja. Vagy azt reméli, hogy a jó teljesítmény vonzóvá teszi az elhagyó szülő számára. Tudatos szövetség ez egyik szülővel, rendszerint azzal, akivel együtt él. Igazi érzelmi támaszává, tevékeny segítőjévé, társává válhat a válást követő időszakban. Érzelmek és gondolatok tudatos kontrollja. Szándékosan eltereli a figyelmét a problémás helyzetekről. Nem enged szabad áramlást az emócióinak.

            A gyermek stresszorai közül a két legsúlyosabb elemzésére vállalkoztam. A válás, vagy a válást követő rekonstruálódó család (újraházasodás) már-már mindennapos az óvodás korosztály képviselőinél is. A balesetek, természeti katasztrófák, gyógyíthatatlan betegségek nem kímélik a fiatal szülőket sem. Egyre többször fordul elő a gyász az óvodások között. A legnagyobb stresszekkel való megküzdés következtében kialakuló viselkedésproblémák okozzák a legtöbb gondot az óvodapedagógusoknak. Ezért tartom fontosnak, hogy ezekről a tabunak számító élethelyzetekről beszéljek, írjak.

4. A stresszel való megküzdés lehetőségei

            A megküzdés a helyzet megváltoztatása, feladatra orientált, problémaközpontú, aktív stratégia. Többféle lehetőség van a megküzdésre. Ezek némely esetben igazi változást eredményeznek, mások csak elfedik, elodázzák a problémát. A.) A leghatékonyabb a problémaközpontú megküzdés. Ez közvetlen cselekvő aktivitást jelent. A probléma elemzését, meggondolását, megfontolását is magába foglalja. Ezt tekinthetjük – Donald H. Weiss (1996) alapján – az „Elefánt feldarabolásának”. A lényege, hogy apró lépésenként haladunk előre a probléma megoldása, a feszültség feloldása felé.

B.) Az érzelemközpontú, vagy személyre irányuló megküzdés többféleképpen valósulhat meg: a.) Az érzelmek szabad kifejezésre juttatásában: agresszió, düh, indulat. A pókerarc látszólagos közönyt mutat, a mosoly épp ellentétes a valódi érzésekkel, mondhatni „kín-rím”. Egyik sem ideális, nem oldja a feszültséget, inkább tovább fokozza azt. b.) Ennél hatékonyabb a katarzissal történő feszültségoldás. Ilyenkor dramatikus játékban, pszichodrámában vagy művészi alkotásban tör elő és elaborálódik a stressz, a feszültség. c.) Hatékony a helyzet pozitív újrafogalmazása vagy pozitív gondolkodás. d.) A személyes nehézségeken való felülemelkedés. A feszültség karitatív tevékenységgel, a másokon való segítéssel is megszüntethető. A két utóbbi megküzdési mód közös vonása az újra- vagy átértékelés. Az érzelemközpontú megküzdések valójában személyen belüli változásokat eredményeznek, de magát a problémát nem oldják meg. Lényeges közös mozzanat az emberi kapcsolatokból meríthető segítség, az emberi erőforrások mobilizálása. Az eddigieken kívül ismertek még az elterelő stratégiák, amelyek nem a probléma megoldását szolgálják. Ide tartozik a problémánál való megtapadás: a rágódás, a „sebek nyalogatása”, az önsajnáltatás. Ez kialakítja, vagy mélyíti a depressziót. A kedvelt tevékenységek szintén elterelik a figyelmet a stresszkeltő helyzetekről. Az önkényeztetés kompenzáló hatású lehet, a pótcselekvés örömöt okoz. Kifejezetten károsító, romboló hatásúak az öndestruktív tevékenységek: dohányzás, alkoholizálás, kábítószer fogyasztása, balesetezési hajlam, ámokfutás, veszélyes sportok. C.) Elhárító mechanizmusok vagy nem tudatos lelki stratégiák a regresszió, a tagadás, az elfojtás, a projekció, a racionalizálás, az átvitel vagy áttolás. Ezekről már Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan című könyvében is olvashattunk. D.) Végül a menekülő stratégiákat kell megemlíteni.

            A gyermek létszükséglete a 1. Megerősítés, amely verbális megerősítésből, meghallgatásból, érintésekből (ölelés, simogatás) állhat. Fontos a 2. Biztonságérzet, amelyet őszinteséggel, nyitottsággal érhetünk el. Alapvető, hogy pozitív módon érezze magát fontosnak. A gyereket meg kell tanítani lazítani, hinni önmagában, hogy figyelembe vegye saját testét, kifejezésre juttassa szükségleteit. Mindezek eredményeképpen ellenálló személyiséggé válik, aki képes kontrollálni a stresszkeltő helyzeteket, előre látja a végét, mert az bejósolhatóvá válik számára. Képes a helyzetet befolyásolni. Értelmet ad a stresszkeltő helyzeteknek. Szívós, elkötelezett, involvált és hatékony lesz. Ezek a stresszel való megküzdés alappillérei.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

1. Alex, Marlee – Alex Ben: Nagypapa meg én és az elmúlás (Scandinavia – Tankönyvkiadó, Budapest, 1991)

1. A módosított DSM IV (Animula Kiadó, Budapest, 2001)
2. Ariès, Philippe: Gyermek, halál, család (Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat, Budapest, 1987)
3. Bognár Gábor – Telkes József: A válás lélektana (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986)
4. Brown, L. Jeffrey – Davis, Julie: Nincs több mumus (Trivium, Budapest, 1998)
5. Dolto, Françoise: Beszéljünk a halálról (Pont Kiadó, Budapest, 2002)
6. Doyle, D. – Hanks, G. W. – MacDonald, N.: Oxford Textbook of Palliative Medicine (Oxford University Press 1994)
7. Fodor-Szlovencsák Katalin: A gyerekek halálképének fejlődése (Kháron Thanatológiai Szemle 2000 – ősz)
8. Forward, Susan: Mérgező szülők (Háttér Kiadó, Budapest, 2000)
9. Fraiberg, Selma H.: Varázsos évek (Park Kiadó, Budapest, 1990)
10. Goldman, Linda: Life & Loss – A Guide to Help grieving Children (Taylor & Francis, Philadelphia – Pennsylvania, 2000)
11. Hézser Gábor: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1995)
12. Kast, Verena: A gyász (T – Twins Kiadó, Budapest, 1995)
13. Kast, Verena: Kötés és oldás (Európa Kiadó, Budapest, 2000)
14. Loerzer, Sven? Ha a szülők válnak (Park Kiadó, Budapest, 1996)
15. Nagy Mária Ilona: A gyermek és a halál (Pont Kiadó, Budapest, 2000)
16. Newman, Fran: Gyermekek krízishelyzetben (Pont Könyvkiadó, Budapest, 2002)
17. Ortner, Gerlinde: Gyógyító mesék (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996)
18. Ortner, Gerlinde: Új gyógyító mesék (Magyar Könyvklub, Budapest, 1997)
19. Pilling János: Segítség a gyászban (Hospice Beteggondozó Füzetek, TUFF Kiadó, Budapest, 2001)
20. Polcz Alaine: A halál iskolája (Magvető, Budapest, 1989)
21. Polcz Alaine: Meghalok én is? (Századvég kiadó, Budapest, 1993)
22. Polcz Alaine: Gyermek a halál kapujában (Pont Kiadó, Budapest, 2001)
23. Polcz Alaine: Élet és halál titkai (Pont Kiadó, Budapest, 2001)
24. Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agreszió (Tankönyvkiadó, Budapest 1971)
25. Remsberg, Bonnie – Saunders, Antoinette: Gyermekeink és a stressz (Pont Kiadó, Budapest, 2001)
26. Tattelbaum, Judy: Bátorság a gyászhoz (Pont Kiadó, Budapest, 1998)
27. Tausch-Flammer, Daniela & Bickel, Lis: Wenn Kinder nach dem Sterben fragen (Verlag Herder, freiburg 1994)
28. Veszteségek nyeresége? (Fordulópont, III. évf. 2001/3 13, szám, Pont Kiadó, Budapest, 2001)

1. sz. melléklet: Stresszkeltő helyzetek a gyerekeknél

1. Egyik szülő halála 100
2. Szülők válása 73
3. Szülők különélése 65
4. Szülő börtönben 63
5. Közeli családtag (nagyszülő) halála 63
6. Személyes sérülés vagy betegség 53
7. Szülők újraházasodása                                     50
8. Iskolából felfüggesztés vagy kizárás 47
9. Szülők kibékülése 45
10. Hosszú vakáció, távollét a szülőtől 45
11. Szülő vagy testvér betegsége 44
12. Anya terhessége 40
13. Aggodalom szex miatt 39
14. Kistestvér születése, vagy örökbefogadás 39
15. Új iskola, osztályváltás, új tanár 39
16. A család pénzügyi problémái 38
17. Közeli barát halála vagy elköltözése 37
18. Változás a tanulmányokban 36
19. Több vita a szülőkkel, szülők veszekedése 35
20. Változás az iskolai kötelezettségben 29
21. Testvér iskolakezdése                                     29
22. Családi viták a nagyszülőkkel 29
23. Iskolai vagy közösségi díj elnyerése 28
24. Anya, apa dolgozni kezd vagy munkanélküli lesz 26
25. Iskola év kezdete vagy vége 26
26. A család életszínvonalának megváltozása 25
27. Személyes szokások megváltozása 24
28. Problémák a szülőkkel (kommunikáció hiánya) 23
29. Iskolai órák, különórák beosztásának megváltozása 23
30. Költözés 20
31. Új sport, hobby, családi szabadidős tevékenység 20
32. Válással kapcsolatos változások 19
33. Társadalmi életben bekövetkező változások (új barát) 18
34. Alvási szokások megváltozása (délutáni alvás elmaradása) 16
35. Családi összejövetelek gyakoriságának változása 15
36. Étkezési szokások változása (diéta vagy abbahagyása) 15
37. Vakáció 13
38. Karácsony 12
39. Otthoni, iskolai, közösségi szokások megszegése 11

 

[1] DSM IV Text Revision A módosított DSM IV (Animula, Budapest, 2001, 178-179. oldal

[2] im. 176-178. oldal

[3] Barnes, Gil Gorell előadása az Európai Családterápiás Egyesület 2001. évi konferenciáján

[4] Newman, Fran: Gyermekek krízishelyzetben (Pont Könyvkiadó, Budapest, 2002)

[5] cit: Remsberg, Bonnie – Saunders, Antoinette: Gyermekeink és a stressz (Pont Könyvkiadó, Budapest, 2001, )

[6] Berta Péter (1996) cit: Fodor-Szlovencsák Katalin: A gyerekek halálképének fejlődése (Kháron Thanatológiai Szemle 2000 – ősz

[7] Pilling János: Segítség a gyászban (Hospice Beteggondozó Füzetek, TUFF Kiadó, Budapest, 2001)

[8] Hézser Gábor: A gyász folyamata az egyén és a család szempontjából – előadás (elhangzott 2002. október 25-én Szentendrén „A gyász útjai” II. Gyász Konferencia alkalmából

[9] Spiegel, Y. (1973): Der Prozess des Tauerns, I-II, München cit: Hézser Gábor: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1995)

[10] Kast, Verena: A gyász (T – Twins Kiadó, Budapest, 1995.)

[11] Parkes, Colin Murray: Bereavement in: Doyle, D. – Hanks, G. W. – MacDonald, N.: Oxford Textbook of Palliative Medicine, Oxford University Press 1994.

[12] Nagy Mária Ilona: A gyermek és a halál, Pont Kiadó, Budapest, 2000.

[13] Fodor-Szlovencsák Katalin i.m.

[14] Fodor-Szlovencsák Katalin: A gyermek halálképének fejlődése, Kharón Thanatológiai Szemle IV. évf. 4. sz. 2000 / ősz, 96-98. oldal

[15] Polcz Alaine: Meghalok én is? Századvég kiadó, Budapest, 1993

[16] Polcz Alaine: Gyermek a halál kapujában Pont Kiadó, Budapest, 2001

[17] Polcz Alaine: Élet és halál titkai Pont Kiadó, Budapest, 2001

[18] Dolto, Françoise: Beszéljünk a halálról Pont Kiadó, Budapest, 2002

[19] Alex, Marlee – Alex Ben: Nagypapa meg én és az elmúlás Scandinavia – Tankönyvkiadó, Budapest, 1991