Friss Péter

A szabadidős tevékenység szerepe az iskolában

A napi iskolai gyakorlatban a szabadidős tevékenységeket általában kisegítő, kiegészítő programelemként értelmezik.

Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogy a tanórán kívüli tevékenység nem feltétlen csak kiegészítője az iskola „valódi” munkájának, a tanításnak, sőt a  személyiségfejlesztés szempontjából fokozott szerepe van annak, ami a tanórán kívül is  történik egy gyerekkel.

A tanórán kívüli tevékenységek sora, jó esetben rendszere nem tanuláson kívüli tevékenység, hanem az iskolai műveltségátadás szerves része. Nem valószínű, hogy bárki kétségbe vonná a színházlátogatás, vagy a diákszínjátszás, a balettelőadás megtekintése, vagy a táncház műveltségbővítő szerepét.

Vajon szerencsés, vagy helyes-e ebben csak kiegészítő funkciót látni, vagy lehetséges-e olyan megközelítés, amely az iskolai élet egészében, a tevékenységek rendszerében közelít, s egyenértékű –bár természetesen időbeli ráfordításban eltérő súlyú tevékenységként kínál fel a  tanóra mellett más lehetőségeket.

Egy olyan iskolai közegben, ahol a gyerekek jól érzik magukat, ahol számukra fontos, vonzó tevékenységekbe lehet bekapcsolódni, vajon nincs-e nagyobb lehetőség a a személyiség fejlődésére, mint ahol az iskola  az elsősorban a kognitív képességekre építő ismeretközvetítő, ismeret-feldolgozó fejlesztési feladatokat tartja kizárólagos hivatásának. A személyiségfejlődés számára minden bizonnyal hatékonyabbak azok a tevékenységek, amelyek a teljes személyiség részvételét váltják ki, ennek esélyét adják.  Ezek természetesen megvalósulhatnak a tanítás keretében is, ( gondoljunk pl. a projekt módszerre) de azért különösebb vizsgálódás nélkül is megkockáztatom azt a hipotézist, hogy a tanulók nagy százaléka életében viszonylag ritkák ezek a szituációk. 

Az oktatásügy a  változó jelszavak és a tartós feladatok világa, s ahol ilyen gyakran festik át a homlokzatot, nemigen  marad pénz, se idő,  energia  az épület tartós elemeire, sőt sajnos még az elavult, korszerűtlen elemek cseréjére, kiváltására sem. Sajnálatos tényként kell számolnunk azzal, hogy az oktatáspolitika napi politikához kötöttsége nem tette lehetővé, hogy biztos alapokon nyugvó szakmai megegyezésekre kerüljön sor alapvető kérdésekben. Ez ma még vélhetően a napi működés során azokban az iskolákban, ahol eddig is koncepciózus, autonóm gondolkodás folyt, nem okozott végzetes zavart. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert  az iskola olyan szervezet, amelyben a dolgok nem csupán közhelyszerűen függnek össze egymással, hanem teljes  komolysággal –  még akkor is, ha mi tanárok gyakran csak egy egy részfolyamatot élünk át (magyart, testnevelést  tanítunk, színjátszó szakkört szervezünk, védőoltásra visszük a gyereket….),  ám  a gyerekek ezt sajátos – de még milyen sajátos – egésszé konstruálják, értelmezik, s akként élik át.  Tessék megpróbálni párhuzamosan elmeséltetni a 2.a osztály egy napját az osztálytanítóval és Kiss Annácskával – mintha két alig összefüggő világról szólna a történet.

Mindez azért fontos számunkra, mert hajlamosabbak vagyunk arra koncentrálni, hogy mi mit teszünk,  s kevésbé van erőnk arra figyelni, hogy mire jutunk.

A személyiségfejlesztés feladatában , ha ténylegesen komolyan vesszük, s nem csupán az illendőség kedvéért használt címkeként érvényesítjük döntő szerepe van annak, hogy az  iskola ténylegesen hogyan  viszonyul a gyerekekhez, milyen a gyermekekről alkotott képe, gyermekfelfogása; illetve milyen részvételi, aktivitási lehetőségeket kínál és ösztönöz.

Iskolánkban a vállalt tevékenységeket alapvetően két szempont mentén próbáljuk végiggondolni:

Milyen gyermeki és ifjúsági szükségletekkel találkozunk?

Melyek kielégítésben tudunk és kívánunk részt vállalni?

A  gyerekek szükségletei közt kiemelt jelentőséget tulajdonítok a nem kötelező, az önkéntes bekapcsolódást, a közösségi kötődéseket erősítő tevékenységeknek. Ennek megítélése során érdemes megvizsgálni, hogy az iskola éves programja, napi tevékenysége mennyire teszi lehetővé olyan szükségletek kielégítését, mint pl.

- A pihenés, az egészség, és testi jól-lét szükséglete

- A szórakozás, a kikapcsolódás szükséglete 

- Az élményalapú tanulás szükséglete                                                         

- A közlés, a kapcsolatok, a társaság iránti szükségletek     

- A közösséghez tartozás, az összetartozás, a csoportképzés szükséglete                 

- A részvétel, a közreműködés, a társadalmi  aktivitás, önbemutatás szükséglete

-  A személyes kiteljesedés, alkotó aktivitás, kulturális tevékenységekben való részvétel szükséglete                             

Az iskola, amikor pedagógiai programját – mind a leírtat, mind a megvalósulót kialakítja -  dönt arról, hogy mely szükségletek kielégítésében akar és tud szerepet vállalni.

A mi iskolánk kiemelt jelentőséget tulajdonít  a szabadidős tevékenységterületnek.

Hiszen  a Kontyfa Középiskola, Általános Iskola és Óvoda egy lakótelep szélén található,  ahol nagy számban élnek olyan családok, amelyek számára bizony nem könnyű a mindennapi megélhetés. Úgy látjuk és méréseink is megerősítik ezt a tapasztalatot, hogy nagyon sok gyerek esetében nem egyszerűen az a kérdés hogyan segítsük a tanulásában, hanem a taníthatóság feltételeit kell folyamatosan megteremteni.

Ehhez az iskolai tevékenységrendszer egésze kell, mert bármilyen elkötelezett nyelv, vagy fizikatanár is az ember tisztában kell lennünk azzal, hogy az iskola a gyerekek számára nem csupán a tanulás színtere, hanem életük olyan része, amelyben teljes személyiségükkel részt vesznek. Nem csak előstádium, vagy előstúdium az életre, hanem a gyermekélet meghatározó tere.

 A szabadidős tevékenység  értelmezésében, szerepének megítélésében (és így finanszírozásában, ami - mint ezt  jól tudja minden költségvetési döntést hozó - szintén értéktartalmú döntés –) meglehetősen széttartó, eltérő felfogások jelennek meg.

Miért meghatározó ebben a gyerekkép, illetve a pedagógiai értékrend?

Gáspár László Neveléselmélet c. könyvében rámutat:   a szabadidő lényegi sajátja, hogy nem a tevékenységek jellegében különbözik a többi nevelő-fejlesztő tevékenységtől (tanul, focizik, filmet néz, beszélget….), hanem  a lényeg itt „ az idővel való szabad rendelkezés”

E mögött pedig egyéni indítékok, szükségletek és elhatározások állnak. S éppen itt az igazi nevelési feladat: milyen tartós szükségleteket, motivációt, igényszintet és az igények ,kielégítésének milyen eszköztárát sikerül  beépíteni) a gyermeki személyiségbe.

A gyerekkép, az iskola szerepéről vallott felfogás arra válaszol: akar-e ezzel az iskola egyáltalán érdemben foglalkozni, vagy csak a tanulás meghosszabbítását látja a szabadidőben, kiterjeszti-e a nevelésben való közreműködését  arra is, hogy mire tudja és mire akarja a gyerek ( s később a felnőtt ) a maga szabadidejét fel- és kihasználni, ill. mennyire hatékonyan teszi  azt.

A napi tevékenységek során ismételten beleütközünk jó néhány, egyáltalán nem könnyen megoldható pedagógiai feladatba. Csak a példa kedvéért említek néhányat:

1. Fogyasztói magatartásra nevelünk – készen vásárolt termék fogyasztójává, ( a chips, a hamburger és a távirányító Bermuda-háromszögében eltűnő gyerekek kiszolgálói vagyunk-e magunk is), vagy közvetlen aktív résztvevővé. Nehéz olykor belátni, de biztos, hogy az iskolában a létrehozás folyamata fontosabb,  mint a produktum. Egy német pedagógiai tanácskozás jelmondata néhány évvel ezelőtt ezt úgy fejezte ki „ az út a cél”

2. Hogyan tudjuk hozzásegíteni a gyerekeket ahhoz, hogy a kínálatból az értékeset is választani képes fiatallá, felnőtté váljanak. Ehhez az iskolában is találkozniuk kell olyan helyzetekkel, amikor a választás valóban rajtuk áll, s ehhez legfeljebb tanácsot, szempontokat kapnak, de a döntés kizárólagos joga még akkor is az övék, ha a pedagógus mást gondolna kívánatosnak.

3. Milyen tevékenységek, szervezési módokadnak esélyt arra, hogy a gyerekek a motiváltak legyenek, akarjanak és tudjanak is bekapcsolódni a számunkra adott lehetőségekbe, illetve legyenek képesek e lehetőségewk létrehozásában kezdeményezők és szervezők lenni. A bekapcsolódni tudó és akaró gyerek lesz az, aki kiszolgált résztvevőből   a szabadidőt tervezni képes emberré,  a szabadidőt önmaga számára szervezni tudó, alkotni tudó emberré segíthető.

Iskolánk pedagógiai  programjában utalunk azokra a feladatokra, amelyeket a szabadidő szempontjából kiemelten fontosnak tartunk:

• „A szabadidős tevékenységek szervezésénél különös figyelmet kap
• a lakótelepi lét egyhangúságának oldása,
• az iskolához való kötődés erősítése,
• a tanórán „talonban” maradó képességek fejlesztése,
• a tantárgyi kudarcok ellensúlyozása,
• a közösségformálás,
• a „mi” tudat erősítése.”

A nagyvárosi, lakótelepi lét, és egy bevásárlóközpont tőszomszédsága , és az intézmény korösszetétele egyaránt felgyorsítja az  új szabadidős struktúrák, hatásrendszerek, aspirációk megjelenését. Nem csupán a  középiskolás, de már felső  általános iskolás korban is.Ezek hatásával, számolnunk kell, s bár nem bújunk el e probléma elől sem, szakemberekkel közösen próbálkozunk megoldások kimunkálásán, számunkra a jövő egyik legnehezebben megoldható feladatát jelenti.

A kérdés súlyos aktualitása miatt szükséges utalni a szabadidős tevékenységek prevenciós hatására. Vagyis arra, hogy az, hogy az iskola tud-e lehetőségeket vonzóan megmutatni. A  attraktivitás ebben a vonatkozásban kulcsszó. Nem a csillogás, a televízió, a videó ellenfeleként, hiszen lehetetlen elvárás lenne a konkurenciaharcot lefolytatni a tanár és a videó, a PC között.

Az attraktivitás a tevékenység lehetőségében, a társakkal való együttlét izgalmában lehet, s  ebben igenis van szerepe az iskolának, hiszen  teret ad, vagy kizár, beenged, vagy kinyit fizikai és szellemi értelemben is.

Ez persze – halkan merem csak mondani – feltételek nélkül nem meg,  Ugyanakkor  itt puha költségvetési tételről van szól, olyan  területről, aminek nehéz jól mérni az ún. hatékonyságát.

De igaza van Einsteinnek – bár vélhetően  nem is az iskolára gondolt

’Nem minden mérhető, ami fontos, és nem minden fontos, ami mérhető”

A szabadidő igazi jellegadója lehet az iskolai életnek,  igazán fontos közösségi kihívásokat teremthet, vagyis mind az iskolaközösség, mind a kisebb közösségek számára a program, a részvétel, a bekapcsolódás lehetőségét kínálja, egyben  összeköt már tevékenységi formákkal, mint például a tanulás-tanítási , a közélet, a gazdálkodás, a szülőkkel való együttműködés.

Mindebből számunkra  az következik, hogy   szabadidő az iskolaélet szerves része, nem pedig függeléke, kiegészítője.

Ez meghatározza a szabadidő szervező helyét, szerepét is az iskolánkban. Lassan évtizede létezik nálunk ez a feladatkör.  Mint egy alapvető tevékenységi terület gazdája, tagja az iskolavezetőségnek, hiszen csak így képes hatékonyan megjeleníteni ennek a területnek a szempontjait a döntésekben, illetve érvényesíteni az iskola pedagógiai törekvéseit saját munkájában.

A bevezetőben említettem, hogy az embernek az a gyanúja, hogy az oktatáspolitika a változó jelszavakban érdekelt, míg az iskola a tartósan jelenlévő feladatok megoldására ítéltetett.

Ennek az ellentmondásnak a feloldására meggyőződésem szerint csak egy önállóan gondolkodó, értéktudatos, magabízó iskola képes – amelyet távlatosan gondolkodó fenntartói szemlélet képes erősíteni. Ha ezek egyáltalán így az ezredforduló tájékán lehetségesek

Mi az iskolánkban megpróbálunk úgy tenni, mintha ez lehetséges lenne. Egyről biztosíthatom önöket – nem könnyű.