Varga Emese, Salamonné Maráczi Erika, Gurbánné Papp Mária, Nagy Zoltán

Panelbeszélgetés

Kereslet és kínálat az oktatásban.
Munkaerőpiaci előrejelzés lehetőségei

Résztvevők:

• Salamonné Maráczi Erika, képzésfejlesztési szakértő – Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara
• Gurbánné Papp Mária, főigazgató – Nyíregyházi Szakképzési Centrum
• Nagy Zoltán, államigazgatási elnökhelyettes –Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

Moderátor:

• Varga Emese, koordinációs munkatárs – Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

Varga Emese: Hogyan látjátok, milyen most a munkaerőpiac és a szakképzés jelenlegi viszonya?

Gurbánné Papp Mária: Ha egy mondattal kellene választanom, akkor azt mondom: egyre jobb. Ennek így is kell lenni, hiszen most már elmúlt hetedik éve, hogy létrejöttek a szakképzési centrumok, már iskolások lettünk. Azt gondolom, hogy erre az időszakra elmondható: most már vannak tapasztalataink, eredményeink, és nagyon örülök annak, személyesen is azt tapasztalom, hogy a munkaerőpiaci partnerek, a gazdálkodó szervezetek egyre jobban részt akarnak venni a képzésben. Nem csak arra gondolok, hogy a duális képzésben kiviszik a tanulóinkat szakirányú oktatásra, hanem részt akarnak venni a pályaorientációban, az oktatók képzésében és egy sor olyan tevékenységben, ami azt szolgálja, hogy a közös munkánk eredményes legyen. Azt szoktam mondani, hogy a szakképzési centrumok akkor látják el jól a feladatukat, ha a helyi munkaerőpiaci igényeket nagyon rugalmasan, mennyiségileg és minőségileg is kiszolgálják. Ehhez pedig az kell, hogy megfelelő impulzusokat kapjunk helyben a gazdálkodó szervezetektől is.

Salamonné Maráczi Erika: Én is azt mondhatom, hogy egyre jobb. Egyre több vállalkozás nemcsak elvár dolgokat, hanem tényleg aktívan részt vesz a képzésben. Egyre többen mondják el, hogy milyen óhajaik vannak. Tehát nemcsak a cégen belül duzzognak, hogy nem azt kapják, amit szeretnének, hanem előállnak kérésekkel, ötletekkel, egyre több helyről lehet hallani azt, hogy együtt készítenek programokat iskolákkal, szakképzési centrumokkal. Persze még nem tehetjük fel a kezünket, hogy végeztünk, mert még elég sok munka van, de mindenesetre elindult egy olyan együttműködés, ami jó lehet. Úgy gondolom, hogy ennek kellene egy kicsit több publicitást adni, hogy ahol működik, ami jól működik, azt mutassuk meg, hátha mások is kedvet kapnak.

Nagy Zoltán: Nagyon sok adat, információ összefut az NSZFH-nál, akár strukturáltan, akár esetileg a munkaerőpiaci igényekkel, a duális képzéssel, szakképzési munkaszerződéssel kapcsolatban is. Nyilván sokféle megkeresés érkezik a szakképzés oldaláról, de a munkaerőpiac oldaláról is. Ha a kapcsolatok intenzitását azon mérjük, hogy mennyire gyakran jelenik meg visszajelzés a vállalatok oldaláról, akkor egyértelműen látható, hogy meglehetősen intenzív ez az együttműködés, ráadásul úgy látom a számokból, erősödik is a kapcsolat. Lényeges, hogy idővel mindenki kezdi érezni a szerepét ebben a kooperációban.

Varga Emese: Köszönöm szépen. A következő kérdésem kifejezetten a Nyíregyházi Szakképzési Centrum főigazgatójához szól. Milyen viszonya van a szakképzési centrumnak a helyi vállalkozásokkal, erről mit tudnál mesélni?

Gurbánné Papp Mária: Ahhoz, hogy jól végezzük a dolgunkat, nagyon sok impulzus kell, és nem csak a vállalatoktól. Közvetlenül kapcsolatban kell lenni a gazdálkodó partnerekkel, a helyi önkormányzatokkal, a foglalkoztatási főosztályokkal. Egy megyei jogú városban van a mi centrumunk. Ahhoz, hogy tudjuk, mi várható a munkaerőpiac oldaláról, kiket kell képeznünk, ahhoz ismerni kell a város gazdaságfejlesztési koncepcióját, tudni kell, hogy milyen elképzelések léteznek. Nagyon nagy eredménynek tartom, hogy most már a város meghív bennünket a befektetői tárgyalásokra, bevon bennünket ebbe a munkába, ami számomra azt jelenti, hogy számítanak ránk, és kölcsönösen számíthatunk egymásra. Visszatérek az alapvető kérdéshez, hogy milyen a kapcsolatunk. Létrehoztunk egy adatbázist, hogy milyen lehetséges partnereink lehetnek, akikkel később együtt tudunk dolgozni, illetve közvetlenül is megkérdezzük őket, hogy várhatóan milyen munkaerőpiaci igényeket támasztanak az elkövetkezendő időben. Nagyon nehéz a jövőbe látni, prognosztizálni, maga a vállalkozás is nehezen tudja ezt megmondani. Nagyon a fülemben maradt az a mondat, amit tegnap Magyar Zita elnök asszony az előadásában mondott: nagyon fontos, hogy egyformán gondoljuk az együttműködést. Nagyon fontos – hét év után is azt látom –, hogy még mindig folyamatosan kell beszélnünk, hogy ugyanazt értjük-e a kooperáción. Nagyon sokszor azt szokták mondani a cégek, hogy kicsit „iskolaszagú”, amit mondok, én erre csak azt válaszolom, hogy az meg „vállalatszagú”, amit te mondasz. Tehát valahol középúton van az igazság. Mi most már ott tartunk, hogy foglalkoztatási paktum keretében munkacsoportok jöttek létre, négy nagy munkacsoport. A munkaerőpiac dinamikáját vizsgáló munkacsoportot egy nagyvállalat HR-igazgató irányítja. A modern képzéseket, a pályaorientáció összefogását én kaptam meg feladatként, valamint a helyi közlekedését is. Van tehát egy olyan együttműködés, amire egyébként polgármester úr is nagyon büszke. Ez egy hosszú munka eredménye, de sokat kell finomítanunk rajta, mert fontos, hogy ugyanazt gondoljuk egyes dolgokról. Ágazati fórumokat szervezünk, a vállalatok részt vesznek oktatóink továbbképzésében, társadalmi közösségvállalás keretében is segítenek nekünk, szaktantermeket hoznak létre, úgyhogy egyre jobb a kapcsolatunk.

Varga Emese: Nagyon gyümölcsözően hangzik. Köszönöm szépen. Tovább is adnám a szót Erikának és kiemelném ezt a munkaszagú és vállalatszagú kifejezést: hogyan tud a kommunikáció a cégek oldaláról finomodni, mit lát a munkaerőpiac ebben a történetben, illetve milyen elvárásai vannak a jelenlegi szakképzésben résztvevőkkel szemben a munkaerőpiacnak?

Salamonné Maráczi Erika: Egyszerű is, meg nehéz is megmondani, hogy mi az elvárás. Igazából a munkaerőpiacnak, a cégeknek szerintem három elvárása van a kikerült tanulóval vagy a náluk duális képzésen résztvevő tanulóval szemben.

• Legyen motivált. Tehát akarja tanulni a szakmáját.
• Legyen meg a szakmai cselekvőképessége. Azon a szinten, ahol éppen a képzésben van, vagy a képzés befejezése után van. A németeknél ezt nagyon pontosan megfogalmazzák. A szakmai cselekvőképesség a kompetenciák és az ismeretek összessége. Tehát a feladatot nem azért csináljuk így, mert így szoktuk, hanem azért csináljuk így, mert így kell. Nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is.
• Legyen képes és legyen kedve ahhoz, hogy tovább tanuljon. Hiszen ma már nem úgy működik, hogy van egy szakmám, aztán majd 40-50-60 év múlva elmegyek nyugdíjba, mert ma ez inkább úgy működik, hogy négy-öt évenként szükséges újat tanulni. Tehát képesnek is kell lenni, késznek is kell lennie arra, hogy tanuljon.

Ezek alapelvárások és nem rendkívüli kívánalmak. Nem azt várja el a gazdaság, hogy úgy kapjon kész embert, hogy az ő speciális igényeinek megfeleljen, hanem úgy kapjon embert, hogy az alapigényeknek megfeleljen, amit az adott cégeknél lehet fejleszteni. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara nem országos kamara, hanem egy bilaterális kamara, és ezért szoktuk nagyon sokszor bemutatni az anyaországunk példáit – a német példát. Nagyon jól működik a németországi duális rendszer, aminek lényege – ahogy már elhangzott – az együttműködés, tehát a cég és az iskola együttműködése, mert ezt egyedül nem lehet végezni. Tényleg egy nyelvet kell beszélni. Ebben az évben zárult egy négyéves szakképzés-fejlesztési projektünk, és abban bebizonyosodott, hogy amikor összeeresztettük, leültettük egy asztalhoz a céges képviselőt, a tanárt és a céges oktatót, akkor ott döbbentek rá, hogy egyről beszélnek, de nagyon nem egyformán, és ezt a párbeszédet kellene erősíteni, tehát minél jobban a cégek, az iskolák és a centrumok kapcsolatát.

Varga Emese: Ez nagyon jó átkötés, mert rögtön meg is kérdezem Nagy Zoltántól, hogyan lehet, vagy hogyan tudjuk ezt az egy nyelvet megteremteni a két szektor között?

Nagy Zoltán: A kooperáció a cégek és az intézmények, oktatók között nagyon fontos, de azért van még egy lényeges szereplő, akit, ha a struktúrák (iskola, vállalat) oldaláról közelítünk, akkor néha kevésbé látunk. Lényeges szereplő maga a tanuló, rajta keresztül pedig a családja. A képzésről van egy iskolai-intézményi gondolkodás és van a munkaerőpiac gondolkodása, de a tanulónak és családjának is vannak karriercéljai és elképzelései: miért ezt a képzést választotta, mit szeretne elérni? Azért sem szabad kihagyni őt, mint fontos szereplőt, hiszen komoly motivációs szempont, hogy tanuló mit szeretne a képzésből „kivenni”. Úgy fogalmaznék, hogy az iskola alapvető szereplő, de részben determinált a tevékenysége a tanulói és a családi elvárások által. Az NSZFH és a szakképzési centrumok pályaorientációs tevékenysége is fókuszál a tanuló egyéni karrier céljaira. A munkaerőpiac és az SZC-k közötti párbeszéd célja, hogy egy idő után együtt gondolkodjanak, de elengedhetetlen, hogy magát a tanulót is beemeljék ebbe az együttműködésbe, hiszen hozzá kell eljutniuk. Ezért is nagyon lényeges – a szekciónk témájára, az adatalapúságra visszautalva –, hogy rengeteg információnk van az egyénről, a tanulóról. Minél többet tudunk róla, annál inkább értjük az ő szempontjait, motivációit és tudjuk a számára a munkaerőpiaci és iskolai célokat, elvárásokat úgy lefordítani, hogy valóban a szakképzést válassza, de motiváltan, céltudatosan, felkészülten. Talán ez a céltudatosság lényeges elem ahhoz, hogy ne csupán részese legyen a képzésnek, hanem alakítója, formálója is, ami döntő hatással lesz a tanulói és családi elégedettségre, a későbbi munkaerőpiaci átlépésre.

Salamonné Maráczi Erika: A cégeknél rengeteg munkaerőpiaci adat van, de van egy ökölszabály is azzal kapcsolatban, hogy hogyan tervezünk tanulói létszámot. Már elhangzott, hogy akit ma fölveszek, azzal majd három év múlva lesz a vállalatnak dolga. Tehát amire mindenféleképpen oda kell figyelnie, az az adat, hogy mi lesz a cég biztos munkaerőfogyása, ki fog elmenni nyugdíjba? A másik kérdés pedig, hogy milyen a fluktuáció az adott cégnél, tehát ezzel is számolnia kell. Ilyenkor 4–5 éves átlagfluktuációval szoktunk számolni. A harmadik tényező, hogy milyen gazdasági fejlődés látszik, ezt a legnehezebb talán megbecsülni. A negyedik pedig az elmúlt évek tapasztalatai alapján a tanulói beválási arány. Ennek a négy dolognak az együttese hozza ki azt, hogy egy cég hány tanulót fog felvenni.

Gurbánné Papp Mária: Szeptember elsejétől minden szakképző iskolában elindult az önértékelési ciklus, illetve elkészült mindenkinek a minőségirányítási kézikönyve, a rendszer leírása. Ennek keretében a tanulói kérdőív, az oktatói kérdőív, a duális partner kérdőív, mind adatforrások lesznek, hogy visszatérjünk az adatalapú dolgokhoz. Ez mind segíteni fogja az egyre gördülékenyebb párbeszédet. A minőségirányítási rendszernek is ez egyik eszköze, fontos, hogy folyamatosan fejlődjön az intézményben a munka, hiszen a mi alapvető feladatunk a szakképzés folyamatos fejlesztése. Közös feladataink között pedig nagyon fontos szerepe van a pályaorientációnak, a szakképzés népszerűsítésének. Az új jogszabályi környezet rengeteg lehetőséget ad, és nagyon rugalmassá teheti ezt a feladatot számunkra, még egyszer hangsúlyoznám a folyamatos párbeszédet, és nemcsak egységesen kell gondolkodnunk, hanem ugyanazt kell gondolnunk dolgokról.

Varga Emese: Ez a párbeszéd már nagyon jól működik Nyíregyházán, de milyen tanácsot tudnál adni esetleg olyan kollégáknak, ahol esetleg ők tehetnék meg az első lépést a városvezetés felé?

Gurbánné Papp Mária: Nekem meggyőződésem, hogy nemcsak Nyíregyházán megy ez jól, hiszen mi, a szakképzési centrumok vezetői tartjuk a kapcsolatot egymással, működik a tudásmegosztás. Tehát nagyon sok helyen jól működik ez az együttműködés. Jólesik most, hogy olyan környezetben élünk, amikor rájöttek a gazdálkodó szervezetek, a vállalatok, a cégek, hogy nekik is be kell szállniuk ebbe. Ez egy hosszú folyamat, mert a szakképzés átalakításánál már úgy kezdtük el, hogy a cégek, a gazdálkodók igényei is megjelennek folyamatosan a képzésben. Az ágazati készségtanácsoknak nagyon jelentős szerepe van, de – mivel Erika elárulta, hogy mi ismerjük egymást –, más szakmai fórumon is szoktunk beszélgetni hasonló témákról. Emeljük ki, hogy a fenntartónak is elvárása valamennyi szakképzési centrummal szemben a cégekkel való kapcsolattartás. Nemcsak iskolai szinten, ne csak a duális képzésért felelős vezető tartsa a kapcsolatot, hanem a centrumnak legyen stratégiája is. Ebben meg kell jelennie a stratégiai ágazatoknak és azoknak a munkaerőpiaci igényeknek, amelyek ott helyben keletkeznek. Ezért hiszem, hogy sok helyen megfelelően működik ez a fajta kooperáció. Néhol bizonyosan jobban, mint máshol, de azt gondolom, hogy mindenhol más az igény rá, ezért helyben szükséges ezt a párbeszédet folytatni.

Varga Emese: Erika, az első megszólalásodban említetted, hogy jó lenne, hogy ha ezeket az eredményeket, jól működő kapcsolatokat publikálnánk, tudnál-e erre példát mondani, illetve ezzel kapcsolatban bármi javaslatot adni: milyen fórumokon lehetne még megjeleníteni a jól működő példákat, illetve mi az, ami már most is jól működik véleményed szerint?

Salamonné Maráczi Erika: Igazából rengeteg olyan fórum van, ahol ezek a példák megjelenhetnek. Nekünk bilaterális kamaraként egyik oldalról könnyű, mert nálunk vannak a nagy cégek, így könnyű népszerűsíteni körükben a képzési együttműködést. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamarának elég sok olyan fóruma van, akár a HR-vezetőknek, akár a vezetőknek szóló fórum, ahol a tapasztalatainkat rendszeresen el szoktuk mondani. Minden fórumon részt veszünk, ahol csak lehet. A Magyar Pedagógiai Társaságtól kezdve a kamarai rendezvényekig mindenütt, és elmondjuk, hogy ez a fajta együttműködési rendszer nagyon jó, és tudunk is hozni élő példákat. Tényleg rengeteg olyan példa van, amikor a cég keresi az iskolát, vagy az iskola a céget. Igazából egy jó szakképzési rendszert nem lehet csak iskolában, vagy csak a cégnél összerakni. Az egyik oldal a kirakósnak az egyik részét tudja hozni, a másik meg a másikat, ami nélkül ez nem működik majd. Ezt a kettőt kell valahogy összehangolni. Egyre több nagy cég nyit a kisebbek felé, mintát adva nekik, a jó gyakorlatokat átadva, úgyhogy ez is nagyon jó irány. Visszatérve arra, hogy milyen megoldásokat választhatnak a cégek, a saját élményeimből is merítek. Anyukám annak idején mindig azt mondta, hogy a gyereknek gyerek a barátja. Tehát a pályaorientációban az, hogy egy tanár vagy egy cégvezető, azaz egy felnőtt elmondja, hogy „gyere kisfiam, ide mihozzánk és legyél forgácsoló” sokszor kevésbé hatékony. Én gyakran azt mondom, hogy ha odaáll egy idősebb „néni” ezzel az üzenettel, akkor a gyerekek kevésbé veszik komolyan. Viszont, ha bevonják a cégek a tanulóikat, és ő mondja el a másik gyereknek, az sokkal nagyobb hatást gyakorol, ilyen módon is fontos a párbeszéd, az együttműködés, az együtt dolgozás. Úgy gondolom, hogy a cégek és az iskolák tudnak létrehozni közösen akár projekteket, akár feladatokat, akár át tudják dolgozni azt a helyi tantervet, amit közösen használnak, és akkor meg fognak felelni egymásnak is.

Varga Emese: A munkaerőpiaci előrejelző rendszer milyen hatással lehet az oktatási és a piaci szektorra, hogyan látjátok ezt?

Nagy Zoltán: Nagyon sokszereplős ez a rendszer. A munkaerőpiaci előrejelzés igénye és a kiépülő előrejelző rendszer szakpolitikai megrendelésre született meg. A szakpolitika érezte azt, hogy a rengeteg rendelkezésre álló információ olyan strukturált formában jelenjen meg, ami képes az ő döntéseit, az érzések, a benyomások helyett szilárd, számszerűsíthető tényekre, vagy legalábbis a szilárd tényekhez kapcsolódó extrapolációkra alapozni. Értelemszerűen senki nem lát a jövőbe, tehát naiv lenne az az elképzelés, hogy egy 10 éves előrejelzés lehet valaha is olyan pontos, hogy száz százalékosan előre jelezze a jövőt. Így van ez már csak azért is, mert amikor egy döntéshozó megkap egy szakmai előkészítő anyagot, amiben a várható folyamatok szerepelnek a munkaerőpiacról, akkor be fog avatkozni, hogy a kormányzat által képviselt társadalmi-gazdasági célokhoz illeszkedjenek ezek a folyamatok, ha az előrejelzés attól eltérő irányt mutatna. Mindig érdemes végiggondolni, hogy ha tudományos célú munkaerőpiaci előrejelző modellt alkotunk, akkor az is sikernek minősül, ha az nem vált be. Az alapján készülhet publikáció, feltárhatja a siker vagy kudarc okát. Azonban a képzők és a munkaerőpiac oldala is azt szeretné, ha a gyakorlatban felhasználható adatok, információk jelennének meg ebben az előrejelző rendszerben, amire stratégiákat és cselekvést lehet építeni. Az államigazgatás számára is olyan módon próbáljuk ezt a rendszert kiépíteni, hogy adatai alapján döntéseket hozhasson – például, ha azt látja, hogy valamely FEOR-hoz kapcsolódóan szükség van további munkavállalókra, akkor valamilyen ösztönző eszközt is bevezethet a képzésben akár regionális szinten is. Úgy gondolom, hogy helyén kezelve ezeket a bonyolult előrejelző rendszereket, és szem előtt tartva a gyakorlati célokat, nem pedig elméleti konstrukcióként tekintünk rá, és így vonjuk be a folyamat résztvevőit, akkor nagyon sok potenciál van benne. Már most látható, hogy a szakpolitika is nagyon kíváncsi ezekre az adatokra. Fontos számára, hogy lássa, hogy a szakképzési centrumokból a kibocsátás hogyan kapcsolódik a munkaerőpiachoz. Ezt azonban kifelé is láthatóvá kell tenni. Szerintem ez a rendszer elsősorban erre szolgál, és előkészíti a döntéshozatalt, támogatja a szakpolitika képviselőit, egyúttal széles körben informál is. Mi sok munkaerő-közvetítő céggel vagyunk kapcsolatban, sok vállalat megjelenik a duális képzések kapcsán is, kapcsolatban vagyunk természetesen a szakképzési centrumokkal is és mindkét oldalról folyamatosan kapjuk a visszajelzéseket. Szerintem ezt az előrejelző rendszert elképzelhetjük egyfajta ökoszisztémaként, aminek az lesz a szerepe, hogy minden résztvevő, a tanuló, a szülő, az intézményvezető, a cégvezető lássa, hogy számára mit tud ez adni. Nekünk ezért kell együtt dolgoznunk, hogy minél többet és pontosabban tegyünk ezért a rendszerért, de a végső cél persze a társadalmi boldogulás lenne.

Gurbánné Papp Mária: Igen, nagyon jó, hogy van egy ilyen előrejelző rendszer, de csak egy szempont az, ha kapunk ilyen előrejelzést, mert minden az adott környezettől, az adott helyzettől függ. Ha jön egy befektető, őt az fogja érdekelni, hogy hány fő és milyen végzettségű munkaerőre támaszkodhat, és nagyon sok befektetőnek már az is külön szempont, hogy biztosított-e a képzésük. Egyre többen vannak, akiknek komoly problémájuk, hogy tudjuk-e vállalni a titoktartást, de erre nagyon jó a duális képzés, mert rögtön azt tudjuk mondani, hogy igen, tudjuk vállalni a titoktartást, mert az ágazati alapoktatás az iskola feladata, tessék beszállni a szakirány oktatásába és a saját dolgozóját képezze ki, akkor nem fogjuk megismerni a titkot. Egyre többen vannak, akiknek nagy létszámban van szüksége munkaerőre, például betanított munkásra, hasonlóan, mint régen. Ez egy külön vállalati igény. Arra is fel kell készülniük a szakképző iskoláknak és centrumoknak, hogy az adott céggel közös képzési programot kell majd írnunk, az ő speciális igényeiket kell kiszolgálni. Együtt kell gondolkodni, de az egész duális képzés erről az együtt gondolkodásról szól. Nem mindig könnyű ezeket a munkaerőpiaci igényeket kielégíteni, mert – már beszéltem az eredményekről – arról is beszélek, hogy vannak problémák is. Nyíregyháza például vegyipari központ, de nagyon nehéz a beiskolázás, pedig a nagyvállalatok mellénk állnak beiskolázás során és szakképzés népszerűsítésében is. Mégis valami miatt a szülők ezekben a szakmában nehezen látják a gyerekeiket, ezért bár jó úton járunk, lehetnek ilyen problémák is: nem találkoznak az elképzelések, a család, a tanuló valami mást szeretne. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy gyorsan és rugalmasan kiszolgáljuk ezeket az igényeket.

Salamonné Maráczi Erika: Nagyon jó, hogy vannak ilyen adatok. A kamaránk félévenként konjunktúra-felmérést készít és azt vettük észre, hogy a munkaerőigény kétféle. A legnagyobb munkaerőigény, ami megjelenik a betelepülő cégeknél, az a betanított munkás, jellemzően a mennyiségi munkaerő az igény. Legyen alapképessége és legyen képes rövid idő alatt megtanulni egy meghatározott dolgot. A másik kimondottan a minőségi igény, amikor jó és alapos szakmai tudást igénylő feladatokra keresnek munkaerőt. Az egyik inkább a tömeggyártásra vagy nagy sorozatgyártásra, míg a másik az egyedi gyártásra, vagy a különleges cégekre jellemző, de mind a kettő megjelenik. A mennyiségi körülbelül 70–75 százaléka a munkaerőigénynek. Ezért nehéz a szülőknek is szakmát választani a gyermeküknek. Ezért lenne fontos, hogy aki pályaorientációval foglalkozik, az ne csak szakmát mutasson be, hanem egy karriertervet.

Például nem azt kell népszerűsíteni, hogy gyere el gépi forgácsolónak, hanem azt, hogy ha eljössz gépi forgácsolónak, pár év múlva ide, meg ide tudsz eljutni. Akkor lesz a tanulónak egy terve vagy elképzelése. Az a mondás, hogy a tanuló később állni fog egy esztergagép mellett napi nyolc órában nem annyira trendi. Viszont, ha elmondhatja, hogy két év múlva egy szuper gépet fog kezelni, vagy öt év múlva programozhat, ez tud olyan vonzó lenni, hogy kipróbálná. Ami megnehezíti még az előrejelzést, hogy a gazdasági ágazatok és az oktatásban lévő ágazatok nem fedik egymást. Nehéz sokszor párosítani ezeket, ezért lenne nagyon fontos a cégekkel a helyi kapcsolat, mert akkor a képző a helyi igényt is ki tudja elégíteni, illetve a jövőben meg lehetne találni azt az alapot, ami Soprontól Nyíregyházáig mindenkinek kell.

Nagy Zoltán: Nagyon fontos kiemelni azt, ami már az előzőekben elhangzott, hogy talán attól is nehéz ilyen előrejelzést készíteni, mert egy-egy iskola, vagy egy cég ugyanarról a dologról máshogy gondolkodik, és máshogy is beszél, sokszor más szavakkal is. Az államigazgatásban keletkező sokféle adat, legyen ez egy munkaerőpiaci adat, egy adóhatósági adat, egy képzési adat, azok valamilyen szervezési logika alapján jöttek létre. Sokszor nagyon régen kialakult struktúra, akár nemzetközi sztenderdek szerint. Amikor ezeket megpróbáljuk összekapcsolni – ilyen például a FEOR esete – a képzés adataival, akkor kiderül, hogy teljesen más volt az a szempont, ami alapján kialakították őket, ezért ma már nagyon nehéz őket megfeleltetni. Ez valóban egy lényeges módszertani probléma. A FEOR struktúra alapvetően statisztikai céllal keletkezett, tehát nem karriertervezési vagy esetleg előrejelzési céllal. Ezek valóban fontos kérdések.

Felmerült a pályaorientáció, ezért fontos megemlíteni a pályakövetési rendszert, amit fejlesztünk, mert az is lényeges információ, ha a szakképzést választom, akkor mennyi lesz az induló bérem. Azt látjuk, hogy a bér kérdése már a középfokú felvételinél is felmerül. Ezzel szeretnénk támogatni az intézményeket és a szakképzést, hiszen a pályakövetési rendszer adatait szeretnénk majd később intézményi bontásban is megjeleníteni. Támogatva ezzel akár a helyi tevékenységeket, a lokális rekrutációs munkát, amikor az általános iskolába elmennek a kollégák és bemutatják, hogy mi az, amit tőlünk várhatnak, akkor egy plusz információ legyen egy plusz érv. Mi azt látjuk az országos adatokból, hogy a szakképzést érdemes választani. Van olyan mutató, ami a bérelőnyt mutatja meg a szakképzettséggel rendelkező érettségizett és a szakképzettséggel nem rendelkező érettségizett között. E mutató alapján a technikusok bérelőnyben vannak a gimnazistákhoz képest. Ezek olyan fontos faktorok, amelyeket megpróbálunk visszacsatolni, de nem gondolom, hogy a helyi munkaerőpiac, a helyi viszonyok ismerete kikerülhető. Nincs az az adat, ami a személyes kapcsolatot, az általános iskolában meglévő személyes nexust bármikor is tudja majd pótolni.

Varga Emese: Köszönöm szépen. Négy percünk van még, ezért egy kilépő kérdést fel fogok még tenni. Többször felmerült már, hogy négy–öt éves ciklusokban gondolkodunk, szóba került a pályaorientáció is. Az a generáció, akik most tanulók, ők vélhetően gyakran fognak majd munkahelyet váltani, vagy akár pályát váltani. Pályaváltók vannak a régebbi generáció tagjai között is. Milyen motivációs különbségek mutatkoznak meg a tanulói jogviszonnyal rendelkező és a felnőttképzési jogviszonnyal rendelkezők között, vagyis az átképzésben milyen tapasztalatok vannak, vagy milyenek várhatóak a jövőben?

Salamonné Maráczi Erika: Nagy különbség van. Az egyik, hogy a szakképzésben tanulók, akiknek munkatapasztalata még nincsen, ők általában ismeretség alapján, valamilyen olyan információ alapján döntenek, amit sokszor baráttól vagy családtagtól kapnak. Ami a legaranyosabb, a nyolcadik osztály után a gyerekeknél általában az anyuka dönt. Ez a tapasztalat, ha valaki megnézi a papírokat, majdnem mindig az anyuka írja alá a továbbtanulási papírját a gyerekeknek. Nem feltétlenül tudatos a döntés. Ezért lenne jó, ha ezt a döntést azzal segítenénk, hogy akár horizontális, akár vertikális továbblépési lehetőséget tudnánk mutatni. Ezzel szemben a felnőttek már valamiért tanulnak. A másik dolog, hogy a felnőttnél az, hogy tanulni kell, család, munka, gyerek mellett, az sokkal nagyobb erőt, motivációt ad, hiszen akkor ezt meg kell csinálni. Sokszor a cég az, amelyik adja a motivációt, a szakmai előrelépésnek vagy a pozíció megtartásának feltétele a tanulás. A felnőttek már sokkal pontosabban tudják, hogy mit akarnak, azt is – a munkatapasztalat alapján –, hogy mire képesek. Sokan nagyon lelkesek, nagyon jó szakemberek, és nem akarnak fölfelé továbblépni, hanem inkább nagyobb területen szeretnének bevethetők lenni, vannak olyanok, akiket az ambíció inkább fölfelé visz. Tehát ők teljesen máshogy és más céllal tanulnak, sokkal kisebb a lemorzsolódás is az ő esetükben.

Gurbánné Papp Mária: Én nem úgy emlékszem, hogy feltétlenül a szülő van a legnagyobb hatással a tanulóra. Úgy látom, hogy az újabb kutatások alapján már a kortársak, az offline és online média sokkal nagyobb hatással lehet, úgyhogy mi a pályaorientációnál igyekszünk is megszólítani a fiatalokat, mert az lenne a jó, ha ők döntenének. Ezért készítünk például TikTok-videókat, mert a szülő a Facebookon, a gyerek meg a TikTokon fogja nézni az információkat, tehát megpróbálunk ehhez alkalmazkodni, mert jó lenne, ha a tanuló hozná a döntést. Nyilván nagyon fontos a felnőttek segítő támogatása. De nem állítanám, hogy a felnőtt feltétlenül motiváltabb, inkább személy- és helyzetfüggő ez. Tegnap egy előadásban elhangzott, hogy arra kell törekednünk, hogy egyre több bajnok iskola legyen. Én hiszem azt, hogy ezekben a bajnok iskolákban azért ezek a gyerekek valóban szeretnék megtanulni azt a szakmát, amit választotta. Ha arra gondolok, hogy miért választották a szakképzést, és ott azt láttuk, hogy a használható tudás miatt, akkor úgy vélem, hogy a hozzáállás jó. Valóban vannak olyan felnőttek, akik azért vesznek részt a felnőttképzésben, mert arra kényszerültek, mert pályakorrekcióra, pályamódosításra kényszerültek, egy másik szakmát kell választaniuk. Lehet, hogy nem ezt választotta volna magától, de ott fog tudni elhelyezkedni, és ő ezért fog pályát módosítani. Érdemes elgondolkodnunk, hogy milyen lesz az ő attitűdje. Vannak olyanok is, aki esetleg a hobbijuk miatt tanulnak, mert én találkozok orvossal, ügyvéddel, aki cukrász vagy szakács akar lenni. Azt nem tudom, mert nem láthatunk bele, hogy a saját dolgozók képzésénél milyen belső motiváltság fedezhető fel, vagy egyáltalán milyen folyamatok zajlanak ott. Azt gondolom, hogy nekünk a képzés részéről az a fontos, hogy felkészült szakembereket képezzünk, és hogy mi minden támogatást megadjunk a képzés során. Nyilván találkozunk mind a kettővel, de az oktató, aki naponta részese a képzésnek el fogja mondani, hogy éppen milyen visszajelzéseket, impulzusokat kapott ő.

Nagy Zoltán: Szerintem van még egy fontos dimenzió – a családi háttér –, amit nem szabad elfelejteni a tanuló életkora mellett. Lehet például, hogy felnőttnek számít, de még otthon lakik. A motivációja pedig nagyon egyedi lehet. Lényeges faktor, hogy a családja mennyire támogatja, mik a céljai és ezzel összefügg a motivációja is. A lemorzsolódás szót gyakran használjuk, pedig nagyon sokféle jelenség van amögött, hogy valaki miért hagyja ott az intézményt, miért távozik esetleg végzettség nélkül. Alapvetően meghatározó a család képzettségi szintje, és ebből adódóan a család bevonhatósága az iskolai munkába. Az oktatóknak nyilván napi tapasztalata az, hogy melyik szülőt lehet megszólítani, partnerként kezelni a diákokkal kapcsolatban és ki az, akit egyáltalán nem. Ilyen szempontból tanulságos információforrást jelentenek – mivel az NSZFH-nak feladata az új intézmény kijelölése a tanuló részére, ha valakit elbocsátanak – a fegyelmi eljárások jegyzőkönyvei, melyekből pontosan lehet látni, hogy a szülőt meg tudta-e az intézmény szólítani, és bizony sokszor sajnos nem. Én azt mondanám, hogy az életkor, vagy a jogviszony típusa mellett sokszor fontosabb az, hogy milyen család áll a tanuló mögött, milyen az ő személyes motivációja, és ebbe persze a céges kötelezettség éppúgy beletartozik, mint az, hogy van neki egyéni perspektívája vagy elképzelt karrierútja.

Varga Emese: Nagyon köszönöm, hogy itt voltatok velünk és körbejártuk ezt a témát.