Prof. Dr. Kovács Levente

Innováció a közoktatásban

Köszönöm szépen!

Tisztelt hölgyeim és uraim, sok szeretettel köszöntök én is mindenkit!

Egy olyan témáról szeretnék egy picit beszélni, ami mindannyiunkat valahol foglalkoztat, és sok esetben nem tudjuk – mi magunk sem felsőoktatásban, de a közoktatásban sem – hogyan képezzük le a hallgatók irányába az innovációt.

A dián az innováció jól ismert definícióját hoztam el, vélhetőleg mindannyian tudják, ismerik. Ha ábrázolni szeretnénk, akkor a tényezőket érdemes figyelembe venni.

A bemeneti oldalt, a kimeneti oldalt és értelemszerűen a kettőt befolyásoló – leginkább a verseny oldaláról megjelenő – fejlettségi kérdéseket és a támogatóknak a fejlettségi szintjét. Amikor a bemeneti oldalról beszélgetünk, akkor természetesen elsődlegesen előjön az, hogy a személyi állományunk – aki egyáltalán innovációval foglalkozik vagy foglalkozhat – milyen, milyen infrastrukturális berendezéseink, beruházásaink, épületeink vannak, amelyek egyébként ezekre alkalmasak, továbbá milyen a jogszabályi környezet.

A kimeneti oldal értelemszerű, hisz az innovációt a megfelelő kereslet diktálja, elsősorban az ipar oldaláról jelenik meg. Ez magával hozza a minőségi feltételeket és a minőségi követelményeket, természetesen egy vásárlóerőt, ami egyébként azt az innovációt majd képes lesz felkarolni, megvenni, piacra juttatni.

Fontos a verseny oldaláról látni, hogy kik a versenytársak, milyen közegben, milyen miliőben próbálunk innoválni, mik a lehetőségeink, mekkora a motiváció ezzel kapcsolatosan; vagyis mennyire motiváltak azok, akik egyébként innovátorként jelennek meg.

A támogatói fejlettség szempontjából megjelenik az a pont, ami elsődlegesen bennünket érdekel, hogy a képzési programokon keresztül mindez hogyan képezhető le. Nos, ahhoz, hogy ebbe belemenjünk, érdemes figyelembe venni azt, hogy milyen utat is járt be az elmúlt durván egy évtizedben Magyarország az innovációs hajlandóság és az innovációs növekmények tekintetében.

Kezdjük talán az általános diával, ami minden évben letölthető az úgynevezett European Innovation Scoreboardról, gyakorlatilag az általános innovációs mutatója Magyarországnak. Látható – az előző évhez képest nyilakkal jelölve –, hogy növekedtünk-e vagy csökkentünk-e. Összességében elmondható, hogy Magyarország egy moderált innovátor szerepkörben jelenik meg. Az európai átlag egyébként 83–84%, tehát van hova fejlődnünk még az átlaghoz képest. Ellenben, hogyha a pozitív oldalakat nézzük először, akkor a legnagyobb befektetett eredményt Magyarország elsősorban a humántőkében érte el, az innovátorok szerepkörében, és gyakorlatilag azokban a szempontokban, ami egyébként a befektetés ösztönzését jelentette.

Emellett vannak természetesen hátráltató tényezők, amelyek a kérdőjeleket és a felkiáltójeleket vonják maguk után. Ez elsősorban a fenntarthatóság tekintetében jelenik meg leginkább, de ugyanúgy a szabadalmak és az IP-jogoknak a kérdésében, illetve az innovációs lehetőségeink, pontosabban az ötleteink eladhatóságában. Vagyis mindabban hogyan tudjuk piacra juttatni, amit esetlegesen a különböző szereplők innoválnak.

A pozitív szempontok nem véletlenek, ugyanis Magyarország az elmúlt 10–12 évben rengeteg tőkét ömlesztett – a kormányzaton keresztül – elsősorban a kutatás-fejlesztési oldal fejlesztése irányába. Ez jelentette a cégeket is, jelentette a pályázati rendszert, és jelentette természetesen a felsőoktatást.

Látható, hogy ez a tőkebeáramlás egyébként elsődlegesen az egyetemek köré csoportosul, és ilyen szempontból talán eljuthatunk ahhoz a gondolathoz, hogy miért is volt fontos a modellváltás, hiszen az innovációs készség fejlesztése egy megfelelő befektetői szemléletnek a megjelenését igényli az egyetemek részéről. Vagyis a klasszikus egyetemi struktúrától el kell vonatkoztatni, és be kell vonni olyan jellegű szereplőket az ipar, a társadalom és természetesen a kormányzat oldaláról, ami utána katalizálni tudja a teljes innovációs ökoszisztémát az egyetemeken belül.

Csakhogy a helyzet az, hogy az egyetemek innoválni szeretnének, az nem egyenértékű azzal, hogy mekkora a tudományos és technológiai területen dolgozóknak az aránya. Ha ezt az Eurostat friss, féléves adata alapján nézzük, akkor mindamellett egyébként, hogy Magyarország közép-magyarországi régiója gyakorlatilag utoléri az európai élbolyt, a többi régióban azért van mit fejleszteni. Ha ezt a kérdést megnézzük a felsőoktatási végzettségi arány tekintetében is, akkor ez a szempontrendszer Magyarország különböző régióit illetően még inkább szembe ötlik. Hogyan tudunk mégis ebben a kérdéskörben nekiugrani, és egyáltalán felfelé tornázni azokat a célokat, amelyek egyébként nagyon ambiciózusak, és amihez mi magunk Óbudai Egyetemként is elébe állunk: a tudásalapú társadalom felépítése és ez által a nyugat-európai fejlett társadalmi mutatók elérése.

Világos a következtetés a diából, hogy tudásra és a tudást igénylő munkahelyekre van szükség, tehát az innovációt leginkább katalizáló munkahelyeket kell tudnunk megteremteni, növelni és kapacitálnunk az ipari szereplőket, hogy ezeket vállalják fel.

Ha a tőkefelhalmozást nézzük, ahogy említettem, Magyarország elég nagy mennyiségű tőkét áramoltatott a kutatás-fejlesztés és innováció területére az elmúlt évtizedben. Látható, hogy még Ausztriát is sikerül megelőzni, vagyis ebből a szempontból egyáltalán nem állunk rosszul.

Ha már ágazati oldalt nézünk, lebontva immár a V4-es régióra, illetve Ausztriára, akkor viszont az vehető ki, hogy a tudományos és műszaki tevékenységre fordítható hajlandóság GDP-arányossága a legjobb. Van azonban egy nagyon komoly figyelmeztetés, amit ebből levonhatunk. Nevezetesen, hogy hiába az állami ösztönzés, hiába az állami beruházás, ha a befektetések hatékonyságát nem tudjuk kellőképpen kihasználni, akkor súlyos árat fogunk fizetni, mert nem fogjuk tudni feltölteni szakemberekkel mindazt, amit esetlegesen infrastrukturális oldalon – a pénz szemszögéből nézve – az állam meg tud valósítani. Ebből a szempontból kellett nekünk is váltanunk, és befektető egyetemi szemléletet felépítenünk.

Az Óbudai Egyetemnek a stratégiája immáron egy befektető egyetemi szemlélet megvalósítása a teljes európai régiót illetően. Ez konkrétan mit jelent? Az alapját természetesen a klasszikus egyetemi alap jelenti. Jelenti azt, hogy az immáron frissített tantervek tekintetében iparhoz sokkal közelibb, az ipari igények elvárásait vonjuk be elsősorban a szaktárgyak megvalósításába, ami magával vonja természetesen a doktori képzést is.

Erre épül rá az innovációs ökoszisztéma lánc, ami kulminál a nemrégiben létrehozott tőkealapunkkal, amellyel elsősorban az innovációs hajlandóságot kezdjük a hallgatók esetében kapacitálni. Ez nem feltétlenül csak és kizárólag tehetséggondozás, több annál, hisz egy befektetési hajlandóságot is megpróbálunk ösztönözni bennük, abból kiindulva, hogy az innovációs ötleteknek körülbelül a 90 százaléka a 25 éves kor alatt születik. Tehát a középiskola, illetve a felsőoktatás oldaláról jöhet az innovációs ötletek jelentős része. Ha ezeket kellőképpen felépítjük, akkor az innovációs ökoszisztéma egy teljes láncolatot fog kapni, ami majd el tud vezetni egy befektető egyetemi szemlélethez, és a tudásalapú társadalomnak a megalapozásához, legalábbis a mi szemszögünkből nézve mindenképpen. Ehhez kell egy stabil anyagi háttér. Ehhez teremtett forrást a modellváltás, hogy azt a többlettámogatást, amit az egyetem kap, azt kellőképpen befektesse. Elsősorban az innovációs ökoszisztémának az építésére, másik oldaláról pedig természetesen a kollégák motiváltságának a megteremtésére, ami elsődlegesen pont az anyagi megbecsülésből indul.

De kellett hozzá egy vízió a teljes innovációs ökoszisztéma felépítését illetően is. Ez esetünkben konkrétan azt jelenti, hogy az első lépéstől kezdve a tehetséggondozás és az innovációs ötletbörze szeparáltan jelenik meg, megnézzük és katalizáljuk azokat az ötleteket, amik esetlegesen például a tudományos diákköri konferenciákon vagy szakdolgozatokon a hallgatók oldaláról „kiesnek”, már elnézést, hogy ezzel a pongyola kifejezéssel éltem. Ha ez megtörtént, akkor utána felépítünk rá egy Prof-of-Concept modellt, tehát a megfelelően mentorálható ötleteket már konkrét mentorokkal felvállalva visszük tovább az innovációs láncon, hogy aztán remélhetőleg eljuthasson arra a pontra, amikor viszont már az egyetem maga fektet be természetesen egy tudástranszfer politikát és szervezést is kötve az adott innovátor csapattal. Ha ez a láb is megállja a helyét, akkor jön a tőkealap és a különböző külső tőkebefektetőknek a kérdése.

Ehhez természetesen kell egy másfajta oktatás is. A klasszikus oktatás szabályozási körét láthatják az ábrán. A beiskolázástól kezdve előremenő ágban végigmennek a tantervek, megjelenik a szakmai gyakorlat, a szakdolgozatok, bízunk benne, hogy egyre nagyobb hajlandósággal megjelennek Erasmus programok, tehetséggondozó ötletek. Megvannak természetesen a lemorzsolódásnak is a különböző problémái és gondjai, és aztán visszamenő ágban természetesen az elhelyezkedés megmutatja, hogy mennyire éri vagy nem éri meg az adott egyetem diplomája.

Ezeket az állam, a modellváltott intézmények esetében minden esetben a hosszú távú finanszírozási szerződésen keresztül bekódolta. Tehát ő maga is befektet, elvárásokat fogalmaz meg immár az egyetemmel szemben, hogy végül is mit teljesítsen a teljes társadalom irányába. Hogyha úgy nézzük a diák is egy befektetés a társadalom oldaláról. Viszont – itt térünk rá egyébként a középiskola oldalára – látjuk, hogy a bemeneti oldal az szintén problémás. Ott is egyébként kezdenünk kell valamit. Ez értelemszerűen a szakképzés és a gimnázium oldala. Ebből a szempontból szintén meg kell találjuk azokat a lehetőségeket, ami az előző ábrákban prezentált innovációs hajlandóságot a hallgatóknál ösztönzi.

Hátrány, hogy a demográfiai mutatókat illetően, ha nézzük a fiatal korcsoportot, pontosabban a fiatalokat, a születéstől a jelenlegi KSH adatok szerint a 18 éves korosztályig, akkor látjuk, hogy az általános iskolai korosztálynál még mindig lefele fog menni a demográfiai mutató.

Ha megnézzük az érettségi vizsgával zárult STEM képzéseket (bennünket elsősorban természetesen ez érdekel, hisz az Óbudai Egyetem egy műszaki intézmény), akkor azt látjuk, hogy eloszlásban, tavaly a középszintű, illetve az emelt szintű érettségiknek az aránya a különböző tárgyakat illetően nem nagy a STEM-es arány. Nem is kicsi, ez is igaz, de tény és való, hogy van még mit fejleszteni. Ha ebben a kérdéskörben lépni szeretnénk, akkor példát kell tudnunk venni, hogy mit csinálnak máshol, másképp, talán jobban. Érdekes módon itt sem kell feltalálni a „spanyol viaszt”. Gyakorlatilag az általános ismeretanyagnak az oktatása, az úgynevezett just for learning (magyarul lefordítva elég furcsán hangzik „hátha tanul”) szemléletmódot követjük, annyit jelent, hogy megpróbáljuk az érettségire felkészíteni általános ismeretanyagból a hallgatókat, hátha úgymond „belemegy” valami matematikából, fizikából, magyarból, történelemből (több-kevesebb sikerrel).

Ezzel szemben, vagy pontosabban nem is ezzel szemben, hanem ezzel párhuzamosan az úgynevezett „tigrisállamok”, vagyis a távol-keleti országok pillanatok alatt fel tudtak zárkózni a világhoz. Ők bevezették az úgynevezett kreatív tanulás fogalmát. Négy darab E betűs szóval írják mindezt le, hogy ezt a dia első sorában kifejtettem, de igazából ez azt jelenti, hogy a softskillekre fókuszálnak, aminek egy nagyon-nagyon fontos eleme, hogy a kudarcélménynek a kezelését a hallgatóknál meg kell tudnunk tanítani. Ez látjuk saját egyetemünkön belül, hogy a bejövő hallgatók mindegy, hogy milyen iskolából jönnek, a kudarcélmény kérdéskörében nagyon alulteljesítenek, elsősorban inkább úgy fogalmaznék, hogy félnek a kudarctól.

Amíg ennek a szemlélete nem változik meg, addig nem lehet innovációs hajlandóságról beszélgetni. Megvannak a megfelelő oktatóanyagok, mi magunk is tanuljuk és vezetjük be lépésről lépésre. A legújabb műszaki trendeket nem oktatják tananyagban, és mégis előveszik az órákon, nemcsak azért, hogy trendinek mutatkozzon a tanár, hogy egyáltalán tudja, mit jelent, amiről beszél, hanem azért is, hogy végül is azoknak a hiátusain vagy pozitív elemein keresztül apelláljon a klasszikus ismeretanyagra. Ennek alapján az elképzelésünk mindaz, hogy egy adatalapú predikciós és allokációs diákút rendszert kezdünk kidolgozni.

Időközben hozzánk csatlakozott két gimnázium, amelyek szeptember elsejétől immár az Óbudai Egyetem fenntartásában tevékenykednek, ez egy diákkövető rendszer lenne, ahol a módszerek elsősorban kognitív és intelligens módszereken keresztül gyakorlatilag folyamatosan „screening”-elve lennének. Így próbáljuk majd nézni a hallgatónak a fejlődését, és megalkotni számára egy személyre szabott életutat. Azért mondom, hogy megpróbáljuk, mert természetesen a tananyag kötött és az adott osztály profilja meghatározza a hallgató érdeklődési körét. De ezen belül viszont lehetséges időben detektálni egy innovációs ötlet kialakítását.

A teljes felsőoktatásnak egy innováció oldalról detektált hátránya mindenhol a világon, hogy amikor egy hallgató bekerül a felsőoktatásba, akkor az első évben örül, hogyha bent is marad. Hiába volt neki innovatív ötlete 11–12. évfolyamon, azzal nem fog foglalkozni, márpedig az innováció szemszögéből nézve ez luxus. Ha egy évig parkoltatunk egy ötletet, akkor nagy a valószínűsége, hogy a hétmilliárd embertársunkból valahol a világon előbb-utóbb ki fogja találni más mindazt. Ezeket természetesen ki kell tudnunk szűrni, és kellőképpen rá kell tudnunk hatni. Úgyhogy ilyen szempontból az első pillanattól kezdve, ahogyan egy csemete, ha lehet így fogalmazni, bekerül az oktatási rendszerbe, már az általános iskola után elkezdjük a prediktív követését és visszük végig először az iskola tekintetében, aztán az egyetem tekintetében, és aztán pedig a kilépés pillanatában, amikor a munkaerőpiacra kikerül.

Ehhez nagyon fontos egyébként a szakképzés részéről maga az okleveles technikus képzés, amiben egy óriási lehetőséget látok, hogy egy tehetséges szakképzett hallgató lehetőséget kap egy egyetemre beiratkozni és a szaktudást kreditek formájában elismertetni. Ennek mentén, a szakképzési államtitkársággal karöltve egy tudásközpont modell kidolgozása a célunk, esetünkben elsősorban természettudományi és informatikai ismeretek tekintetében és annak országos szintű kiterjesztése. (Az okleveles technikus képzés kreditelismerési elképzelését ugyanakkor szeretnénk kiterjeszteni a gimnáziumok irányába is, bevonva a duális képzés fogalmi körébe.) Az okleveles technikus képzést tehát ilyen szempontból a kreditelismeréshez kötnénk, és az innovációs menedzsment szemléletet már a szakképzés oldalán beépíteni és lépésről lépésre előre vinni azzal a nem titkolt céllal, hogy a kudarcélmény kezelése is meg tudjon valósulni. Így a tudásigényesség és az innováció-menedzsment szemléletén keresztül hiszünk abban, hogy egy tudásalapú társadalomnak az alapjait tudjuk letenni. Immár komplexen, ahogy fogalmaztam a címben is, egy innovációs ökoszisztéma szempontjából most már nemcsak felsőoktatási szinten, hanem középoktatási szinten is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.