8. szekció:

OktOPusz – Kárpát-medencei Oktatásszakmai Műhely

PedCafé szekcióbeszélgetés – a jövő kávéja[1]

[1] Az asztalgazdák összefoglalói alapján összeállította: Csatlós Erzsébet Zsófia.

Amikor pedagógusok, oktatási szakemberek előtt felvillantjuk az együttgondolkodás, egymástól tanulás lehetőségét, mindig osztatlan sikert aratunk. Hiszen a pedagógia erről szól: együtt, közös erővel generáljunk olyan változásokat, melyek a jövőt a kedvező irányba alakítják. A XXV. Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencián tartott szekcióbeszélgetésen sem volt ez másképp.

A résztvevő kárpát-medencei pedagógusok egy kis ízelítőt kaptak abból a formabontó együttgondolkodási módszerből, amely PedCafé néven vált ismertté és közkedveltté. A módszer az OktOpusz – Kárpát-medencei Oktatásszakértői Adatbázis címmel jegyzett Erasmus+ program jógyakorlataként született.

Alapgondolata, hogy informális keretek között késztesse építő jellegű beszélgetésre a közoktatásban résztvevő pedagógusokat, olyan találkozók keretén belül, ahol mindenki jól érzi magát és hangot adhat a saját gondolatainak, elképzeléseinek egy adott témán belül. Egy ilyen jellegű találkozó lehetőséget ad arra, hogy a résztvevők elszakadjanak a mindennapok kihívásokkal teli közegétől, letegyék az őket nyomasztó gondokat, befelé és egymásra figyelve, az aktuális pillanatot megélve közelítsék meg az együtt meghatározott témát.

Ha tudunk úgy figyelni magunkra is, meg azokra is, akik előttünk vagy közöttünk ülnek, hogy az aktuális pillanatban vagyunk benne, akkor sokkal eredményesebb lesz a munkánk.

A szekcióbeszélgetést – egy ismert, és az üzleti szférában közkedvelt módszer – a Word Café köré szerveztük, mert ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy lényegi kérdésekkel kapcsolatos társalgások élő hálózatát hozzuk létre a való élet szolgálatában. Egy invitáló, befogadó környezetben, ahol könnyebben születnek meg kreatív és innovatív gondolatok, megteremti annak kereteit, hogy új utakat találjunk olyan tartalmas beszélgetések által, melyekben óriási, természetes erő rejlik.

Arra hivatott, hogy egy nagyobb csoport tagjainak ötleteit összekapcsolja, mely egyfajta „kollektív intelligenciát” eredményez és segít több nézőpontból is szemlélni és megérteni egy adott témakört a résztvevők számára, egymás segítségével. A fókusz nem kimondottan problémák megoldásán van, hanem bizonyos témakörök kibontására, felfedezésére és azokkal kapcsolatos innovációs gondolatok megosztására esik.

A módszer különösen hatékony a heterogén, vegyes csoportokban, akiket egy közös téma köt össze.

A kárpát-medencei magyar oktatás számos olyan problémával küszködik, melyeknek közös elemei eltérő körülményekre vetülnek: ország, törvénykezés, többségi nyelv, oktatáspolitika. De a lényeg tulajdonképpen ugyanaz: megtartani, élettel feltölteni a magyar közösségeket, átadni mindazt, amit őseinktől örökül kaptunk, élhető jövőt biztosítani a felnövekvő nemzedékeknek azáltal, hogy versenyképes tudással ruházzuk fel őket.

A szekcióbeszélgetést nyolc olyan kérdés köré szerveztük, amelyet fontosnak éreztünk a kárpát-medencei magyar oktatás vonatkozásban, illetve az OktOpusz – Kárpát-medencei Oktatásszakértői Adatbázis címmel jegyzett Erasmus+ program tovább folytatásának tekintetében:

• Hogyan építünk közösséget? Mi az, ami már működik? Lehetőség a kapcsolatfelvételre.
• A közösségépítésben mit jelent az OktOpuszhoz kapcsolódás a hálózat inspirálószövetében?
• Mit tehet a közösség, ami segít megőrizni a pedagógus hivatástudatát? A közösség, mint védőháló.
• Hogyan gondolkodhatunk másképp az együttműködésről? Formabontó együttműködési lehetőségek.
• Mit nyújthat az együttműködés? A közösség, mint erőforrás.
• Mivel tudja az egyén gazdagítani az épülő együttműködési kapcsolatokat? Egyéni értékből közös érték.
• Hogyan tanulhatunk egymás pedagógiai kultúrájából? Kisebbség-többség viszonya.
• Az élethosszig tanulás valóság, vagy csak szlogen? Új utak a szakmai fejlődésben.

A résztvevők négyszer húsz percben ismerkedtek a kérdésekkel, fogalmazták meg gondolataikat a nyolc asztal körül, melyekre a kérdéseket helyeztük. Az asztaltársaságok állandóan cserélődtek, csak az asztalgazda maradt ugyanaz, aki minden új asztaltársaságnak ismertette az addig elhangzottakat, arra inspirálva az újonnan érkezőket, hogy a saját gondolataikkal gazdagítsák, ezeket az asztalra helyezett papírra jegyezzék fel. Öröm volt hallani az izgalmas párbeszédeket, látni a lelkesedést a résztvevők szemében.

Amikor a rendelkezésre álló idő lejárt, az asztalgazdák összefoglalták az együtt alkotott gondolatfolyamokat.

Hogyan építsünk közösséget?

Először azt tisztáztuk, mi is a közösség, hogy miben különbözik emberek csoportjától a közösség, mitől lesz a közösség egy közösség. Számos jó gondolat fogalmazódott meg: közösen eltöltött idő, illetve sok idő, amit közösen eltöltünk. Az is fontos, hogy bizalommal legyünk egymás iránt, a vezető iránt. Megfogalmazódott a kérdés is, hogy kell-e egy közösségnek vezető? Ezt a kérdést nyitva hagytuk, bár a többség arra az állápontra helyezkedett, hogy ha nincs, akkor a közösség kitermeli. Közös történetekre van szükség, ha közösségről beszélünk: közös utazások, közös kirándulás, közös élmények. Ezeket a közös élményeket is átitatja a bizalom. Kell, hogy legyen egy közös cél, közös értékrend. A közösség tagjai érezzék jól magukat a közösségben és mindenki találja meg a hozzá illő feladatot. A vezető szerepe az, hogy úgy ossza el a feladatokat, hogy a közösség tagjai fontosnak és támogatva érezzék magukat. Léteznek rosszul működő, beteg vagy betegítő közösségek is, ezekről sem kell teljesen lemondani, az építkezést bármikor újra lehet kezdeni, új alapokra helyezve ezeket.

A közösségépítésben mit jelent az OktOpuszhoz kapcsolódás?

A beszélgetésben résztvevők két szempontból közelítették meg ezt a kérdést: egy részük saját tapasztalattal rendelkezik az OktOpusz közösségépítő erejét illetően, mások viszont kíváncsiak a benne rejlő lehetőségekre. Elhangzott az a gondolat is, hogy a kárpát-medencei pedagógusszövetségek az elmúlt 30 évben az együttműködés határokon átívelő lehetőségeit felépítették és működőképessé tették, ez a struktúra kapott most új, gyakorlati dimenziókat a közösen működtetetett Erasmus+ projekt által, ami sok olyan pedagógus bevonódását tette lehetővé, akik gondolataikkal, elképzeléseikkel felfrissítették ezt az együttműködést.

Kitermelt magából egy alulról szerveződő közösséget, mely értéket teremt. Csodálatos, hogy mindenki a saját értékeit tudja hozzátenni, és reménykedésre ad okot, hogy a benne rejlő erőt felismerték azok is, akik döntőképes pozícióban vannak az oktatáspolitikában.

Az OktOpusz ereje abban rejlik, hogy szakmai oldalról közelít a közösségépítéshez, ebben a tekintetben mindenképp hiánypótló. Rávilágított arra is, hogy közös célunk a kárpát-medencei magyar oktatás hálózatosítása és külön érdekes vonatkozása ennek a gondolatnak, hogy az érintett országok hogyan fognak majd ehhez viszonyulni.

Mit tehet a közösség, ami segít megőrizni a pedagógus hivatástudatát?

Abban mindannyian megegyeztünk, hogy nem szakma, hanem hivatás az, amit egy pedagógus felvállal és próbáltuk megfogalmazni, hogy melyek azok a közösségek, amelyek erőt adhatnak a hivatás gyakorlásához a mindennapokban: iskolai, családi, vallásos, helyi közösségek, baráti közösségek, szakmai közösségek, civil szervezetek, mint például az RMPSZ és az ÉMPE és természetesen végül, de nem utolsó sorban a szülői közösségek. Nagyon fontos, hogy érezzük a közösséghez tartozást, mert minden közösség visszajelzést ad.

Fontos az, hogy legyenek példaképeink. Nagyon fontos, hogy aktív részesei legyünk, egy vagy több közösségnek, és egy olyan bizalmi szintet érjünk el a közösségen belül, amikor már nemcsak adunk, hanem kapunk is. Hogy legyen bennünk kellő önismeret, önbecsülés és kellő bátorság ahhoz, hogy ha szükségünk van segítségre, akkor merjünk segítséget kérni akár a szülőktől, akár a kollégáktól, akár a helyi közösségtől. És jó esetben kapjunk is. Nagyon fontos, hogy érezzük a tiszteletet, mellyel a közösség viszonyul hozzánk.

Nagyon fontos az, hogy mennyire összetartó, mennyire szoros a közösség tagjai közötti kapcsolat, ki tudunk-e állni egymásért, persze a szakmaiságon belül, meg tudjuk-e védeni egymást, ha éppen arról van szó. Szóba került az is, hogy mennyire fontos a vezető szerepe.

Lényeges szempont az is, hogy mennyire világos a közösség számára az, hogy a mi iskolánk, a mi intézményünk mit képvisel, melyek a mi elveink, melyek a mi céljaink, hogy mindenki ugyanazt a szekeret tolja-húzza, vagy pedig csak elvagyunk, és telnek a napok.

Nagyon érdekes, de egyáltalán nem merült fel senki részéről az anyagi elismerés. Viszont nagyon fontos az, hogy az előmenetel lehetősége mindig adott legyen, mindenki tudja, hogyan fejlődhet, merre fejlődhet. Fontos, hogy legyen, aki megkérdezze a pedagógusokat hogyan érzik magukat, elengedhetetlen, hogy a mentálhigiéniával is foglalkozzunk a közösségeken belül.

Hogyan gondolkodhatunk másképp az együttműködésről?

Elsősorban próbáltuk értelmezni, hogy kinek mi a formabontás. Végül megegyeztünk abban, hogy a formabontó együttműködés azért nagyon fontos, mert a szabadságot feltételezi, szolgalelkűek nem lehetnek formabontóan együttműködők. Beszélgettünk arról is, hogy a formális szervezetek olykor nehezebben tudnak reagálni a helyi kezdeményezésekre, ezért is bátorítjuk ezt a fajta együttműködési lehetőséget, mert mindenképpen alulról jövő kezdeményezéseket erősít, a civil szemléletet és a helyi igényekre épít.

Nagyon sok jó gyakorlatot soroltunk fel, nagyon sok ötletet adtunk arra, hogy ki, kivel, kinek, mi között lenne szükség együttműködésre. Alapfeltételként határoztuk meg egymás megismerését. Az elhangzottak közül kiemelném azt a gondolatot, hogy a formabontó együttműködési lehetőségek mindenképpen azok, amik meglepnek, újszerűségükből adódóan kizökkentenek, és bár első látásra úgy tűnik, hogy hosszú idő telik el valami mással, de rendkívül megrövidítik azt az utat, amit általában az udvariassági körök jelentenek. Lehet, hogy első látásra úgy tűnik, hogy ma a PedCaféban csak kávéztunk, de valójában olyanfajta kapcsolatok erősödtek meg, amelyek a következő együttműködések érzelmi alapjait képezhetik.

Mit nyújthat az együttműködés?

A felvállalt felelősség a közösség iránt egyfajta erőt ad. Erőt merítünk abból, hogyha a közösségünk jól érzi magát – ahogy most is, itt. Erőt ad a bizalom, az, hogy közös célokat tudunk megfogalmazni, azokat elfogadja a közösség minden tagja és fel tud mögéje sorakozni. Erőt merítünk a közös tevékenységekből, vezetőként erőt merítünk abból, hogyha látjuk azt, hogy a kollégák önállóan, noszogatás nélkül dolgoznak, hogyha jó munkahangulat van. Erőt ad és elégtétellel tölt el az is, hogyha a közösség tagjai saját ötletekkel rendelkeznek, nem kell mindig csak a vezetőnek ötletelnie, gondolkodnia, hogy hogyan lehetne a munka hatékonyabb. Erőt merítünk a kollégáknak a jókedvéből, hogyha látjuk, hogy megy a munka, ha a közösség meg tudja fogalmazni az elvárásait. Ha az ötletekhez találunk követőket, támogatókat.

Egy iskolában nyilván a szülői közösség is rendkívül fontos. Tehát fontos a szülői közösségtől érkező visszajelzés, megerősítés is. A közösség minősége nagyon fontos a jóllétünkhöz, ahhoz, hogy erőt kapjunk, de ehhez a minőséghez mindannyian, akik a közösség tagjai vagyunk, hozzájárulunk, és nyilván rajtunk is múlik, hogy milyen lesz az a közösség. A jó légkör ragadós, a visszacsatolásából is tudunk erőt meríteni. A felmerülő problémákat, hogyha megosztjuk a közösség tagjaival, akkor azzal tulajdonképpen a megoldási lehetőségek is sokkal könnyebben jönnek, és ez is hozzá tud járulni a mi jóllétünkhöz.

A közös munka apró sikereiből is erőt tudunk meríteni, akárcsak egymás lelkesedéséből. A közösségnek legyen megtartó ereje ahhoz, hogy fel tudjuk vállalni azt is, amikor tévedtünk, tehát nem csak a pozitívumokat, hanem a negatívumokat is tudjuk kimondani, felvállalni. Ha több közösséghez tartozunk egyidejűleg, az több perspektívát ad, és az egyikben megtanult jó dolgokat át tudjuk vinni a másik közösségbe is, és ez a sokszínűség is tulajdonképpen nagyon sokszor tovább tud lendíteni minket a nehézségeken.

Mivel tudja az egyén gazdagítani az épülő együttműködési kapcsolatokat?

Ebben a vonatkozásban nagyon fontos, hogy milyen típusú együttműködési kapcsolatokról beszélgetünk: pedagógusok közötti, pedagógus–diák, osztályfőnök–diák, illetve vezető, főnök–-beosztott kapcsolatról. Nagyon fontos mindegyik típusú együttműködésben információkat, adatokat összegyűjteni és egymással megosztani. Nagyon fontosnak tartotta már az első csoport, és ez gyakorlatilag mindegyiknél visszajött, hogy minőségi időt fordítsuk az együttműködésre, tehát ne csak hallgassuk, hanem meghallgassuk egymást. Tapasztalatainkat osszuk meg, és fogadjuk el a másságot. Ez a másság már nem csak a viselkedésünk, illetve amit hozunk magunkkal, hanem a generációk közötti különbséget is magába foglalja.

Lényeges elem, hogy az idősebb generáció hogyan tudja úgy átadni a tapasztalatait a fiatal generációnak, hogy az el tudja azt fogadni, illetve fordítva, a fiatal generáció hogyan tudja segíteni az idősebb generációt az ő tudásával.

Nagyon fontosnak tartotta minden csapat a bizalmat, hiszen bizalom nélkül nincsen építő együttműködés. Az empátia is hangsúlyt kapott, az, hogy nézetkülönbségek mindig lesznek, voltak egy együttműködő csoportban, de ezek megvitatása az együttműködésben elengedhetetlen.

Fontos megállapítás, hogy mindenki azzal lépjen be az együttműködésbe, amiben a legjobb, azt adja a saját egyéniségéből, amiben ő a legjobb, és igazán akkor tud hatékonyan a csoportnak segíteni.

Nagyon fontos az, hogy nyitottan lépjünk be az együttműködő csoportba, hogy tudjunk egymástól tanulni, hogy létezzen ez a belső erő, ami a csoportot fenn tudja tartani, és legyen töltekezési lehetőség is, vagy valamilyen lelkesítő tevékenység, amivel a csoportmotivációt is fenn lehet tartani.

Egy együttműködő csoportban elengedhetetlen a mosoly és a szeretet, illetve azt is, hogy a kudarcélményeket hogyan fogadjuk el, hogyan éljük meg a kritikákat. Szem előtt kell tartanunk, hogy az egyén is tud hozzáadni a csoport értékéhez.

Hogyan tanulhatunk egymás pedagógiai kultúrájából?

A mi kérdésünk az volt, hogy akarunk-e, tudunk-e egymástól tanulni, és ebből a témából négy gondolatot emelek ki.

Az egyik és talán a legfontosabb az, hogy igen, akarunk. Mindenki ezt fogalmazta meg, hogy igen, akarunk egymástól tanulni. Ebből jött a másik gondolat, hogyha akarunk egymástól tanulni, akkor nyilvánvalóan fogunk is tudni egymástól tanulni. Tehát, ha az akarat megvan, akkor nincs, ami ebben minket meggátolna.

Az is felvetődött, hogy hogyan tudunk egymástól tanulni, és itt megfogalmazódott az a gondolat, hogy többféleképpen: például lehet egy alulról szerveződő tanulási folyamat, lehet egy felülről szerveződő tanulási folyamat, illetve ez a tanulás civil kezdeményezésként is elképzelhető.

Ahhoz, hogy egymástól tudjunk tanulni és hitelesen át tudjunk adni információkat és tudást, nagy szerepe van az önismeretnek, és annak, hogy biztosak legyünk abban, hogy amit mi tudunk, az jó. Csak akkor tudjuk ezt átadni hitelesen. Az is felvetődött, hogy a többség a kisebbségtől, a kisebbség a többségtől hogyan tanul. Ezt a vonatkozást minden csoport másképp értelmezte. Volt, aki a nemzeti kisebbségekre gondolt, volt, aki azt emelte ki, hogy a tanár mindig kisebbségben van a diákokkal szemben. Általában a kisebbségek gyakrabban nyitnak a többség felé, mint fordítva. Záró gondolatként azt fogalmaznám meg, ami szintén elhangzott, hogy mindenkitől lehet tanulni valamilyen formában

Az élethosszig tanulás valóság, vagy csak szlogen?

Abban minden csoport, aki az asztalnál megfordult egyetértett, hogy számunkra ez egy valóság, hiszen azért vagyunk itt együtt, mert tanulni akarunk. Tehát nehezen is tudjuk azt megfogalmazni, hogy van-e olyan közösség, aki esetleg ezt nem akarja, mert mi ugye akarjuk. De tulajdonképpen valóság azért is, mert azt mindannyian tudjuk, hogy állandóan lépést kell tartani a körülöttünk zajló változásokkal.

A gyerekek, a társadalom, a szülők elvárása feltétlenül oda vezet, hogy másként kell viszonyulni, másképpen kell lépni, ehhez pedig tanulni kell folyamatosan. A körülöttünk lévő valóság kikényszeríti a belső igényt az állandó tanulásra. Az élethosszig tartó tanulás sokkal inkább szakmai életforma, mint üres szlogen. A pedagógus társadalom nincs teljes egészében erre még felkészülve, de tanulékony. Abban a kérdésben, hogy hogyan lehet a komfortzónájukból kimozdítani azokat a pedagógusokat, akik még nem érzik a fontoságát ennek, megegyeztünk, hogy szerencsére kevés az ilyen pedagógus, szinte mindenki érzi a változás, fejlődés fontosságát. És abban is megegyeztünk, hogy meg kell tanulnunk egymástól tanulni, a szervezeti struktúrák azok, amik ezt elő tudják segíteni.

Nem feltétlenül csak a formálisan megszervezett továbbképzések azok, amik hozzásegítenek az élethosszig való tanulás megvalósításához, hanem azok a kisebb vagy nagyobb sejtecskék, amikből összeáll az egész rendszer. Lényeges, hogy el tudjuk-e fogadni a gondolatot, hogy egymástól nagyon-nagyon sokat tudunk tanulni.

Megegyeztünk abban is, hogy akármennyire túlterhelt a pedagógustársadalom, a pedagógusok, ha találkoznak, akkor egészen biztos nagyon hamar a szakmáról kezdenek beszélgetni, és jól érzik magukat.