Schanda Tamás
Köszöntő
Tisztelt Polonkai Tanárnő!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Államtitkár asszony, Államtitkár úr, Elnök úr!
Nagyon köszönöm, hogy itt lehetek!
Meglepő megtiszteltetés, hogy a konferencia kedves szervezői felkértek, hogy szóljak néhány szót, még hogyha az oktatásirányítás, oktatásfejlesztés ügyétől most messzebb is vagyok. Kedves gesztus, egyszer remélem, majd megértem.
Közben persze komoly fejfájást is okoz. Talán több mint egy évtizede, 12 éve van lehetőségem időről időre Önökkel lenni, ami ugye még mindig kevesebb, mint a konferenciasorozat történetének a fele. Hogy melyik fele volt izgalmasabb, eredményesebb, sikeresebb, vagy még inkább a közös szenvedélyünk az oktatás, a köznevelés területén értékteremtőbb – azt nálam komolyabb szaktekintélyek tudják csak megválaszolni.
Az viszont különös öröm számomra, hogy az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemmel közösen valósul meg ez a mai program, illetve a következő napoknak a programja. Örülök, hogy néhány lapot közösen írhattunk rektor asszonnyal az egyetem huzatos történelemkönyvébe.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem fogok tudni akkora bejelentést tenni, mint 2019-ben, amikor itt mondhattam el, hogy a felsőoktatási felvételi követelmények közül kikerül a nyelvvizsga-előírás. De történt azóta persze más is. 2019 óta viszont engedjenek meg nekem egy személyes dicsekvést. Született három gyermekem. Johanna, Barabás és Jonatán. Négy, három és kétévesek, ketten óvodások, egyikük nagymama bölcsibe jár, amíg a feleségem tanárként dolgozik.
Így vált, és így válik naponta egyre világosabbá – az elv gyakorlattá –, hogy az oktatás és a családok ügye nem elválasztható egymástól. A család az életünk alapjait és kereteit jelenti. Minden út ide vezet vissza. Ez az a tér, ahol a legtöbbször hangzik el, hogy bocsánat. Ez az a hely, ahol először tapasztaljuk meg a szeretetet, de ahol először és talán a legtöbbször szembesülünk a fájdalommal és a terhekkel is, ahol a lemondás nem jelent veszteséget, ahol megtanuljuk megélni a valódi, de nem abszolút szabadságot és szuverenitást. Éppen ezért a család a személyes fejlődésnek is a legfontosabb terepe.
Ha másért nem is, legalább ezért kell vigyázni, a családot is helyettesíteni akaró etatista politikával. Elsőre akár ésszerű megoldásnak is tűnhet a családi feladatok és kötelezettségek, sőt a felelősség átvétele. Különösen akkor, hogyha az adott család csődöt mondott, nem működik megfelelően. A családok szétesése pedig a nyugati világban szomorú tény – egyértelmű realitás.
De megteszünk-e vajon mindent a legtermészetesebb közösségünk gyógyításáért? Felmérjük-e az egyéni és a közösségi felelősségünket? Állami-közösségi oldalról ki merjük-e mondani, hogy mi következik az emberi természetből? Vállaljuk-e minden döntésben, hogy mi is a normalitás? Megadjuk-e a neveléshez és a személyes fejlődéshez szükséges szabadságot a családoknak? Időnként nem csak helyettesíteni akarjuk-e, ami gyógyítható? Erről is érdemes beszélnünk.
Gloviczki Zoltánnal egyre inkább egyetértve vallom, az iskola és az óvoda arra való, hogy a szülők segítségére legyen abban, hogy boldog és boldogulni képes felnőtteket neveljenek.
Mi, szülők ragaszkodunk a nevelés szabadságához. A gyermeknevelés joga nem az államé. Persze nem is az NGO-ké, nem a média- és tudatiparé, hanem a szülőké. A gyerekek nevelése a szülők joga, kötelezettsége és felelőssége. Itt az iskolákban, a köznevelésben nincsen helye semmiféle ideológiának. A jó oktatáspolitika ugyanis a családok szabadságában gyökeredzik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt másfél évben a magyar köztársasági elnököt kísérve sok találkozásban volt részem. Most vasárnap éppen Izraelben jártunk szolidaritási látogatáson, de az elmúlt évben Kijevben, Koszovóban, az iraki Kurdisztánban is megfordultunk. De láttam közelről magyar segítséggel a Hungary Helps program keretében fejlesztett afrikai iskolákat is. Ezeken a helyeken járva, az ott élőkkel találkozva gyorsan felértékelődik az emberben a biztonság jelentősége. Az, hogy Magyarországon olyan helyen vagyunk és olyan oktatást tudunk biztosítani a gyerekeink számára, ahol biztonságban lehetnek. Nekünk ez természetes, a világ más pontjain már, vagy még nem az.
Szülőként, apaként kevés dermesztőbb van, mint amikor az ember azt látja, hogy a világban a konfliktusok nem csökkennek, hanem növekednek, éleződnek. Háború Ukrajnában, Izraelben, a Kaukázusban konfliktus, a Balkánon is súlyosbodik a helyzet, iskolai terrortámadás Nyugat-Európában.
A biztonság, a biztonságunk, a gyermekeink biztonsága a mi feladatunk. Meg kell őriznünk külső és belső biztonságunkat, mert anélkül minden tervünk, stratégiánk és vágyunk az oktatás területén is egy pillanat alatt szertefoszlik. Ahogy megtörtént a világ ezen pontjain is. És ez csak a fizikai biztonságnak a kérdése, jól tudjuk, bőven van más veszély is.
Köszönet tehát azokért a programokért, ügyekért, kezdeményezésekért, amik az iskolák külső és belső biztonságát tovább növelik, amik fizikai és lelki, érzelmi biztonságot nyújtanak a gyermekeinknek. Csak bátorítani tudom, hogy beszéljünk erről is minél többet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jövőnk kulcsa, hogy milyen felnőtté válnak a mai diákok, a gyermekeink. És a szomszéd gyereke is. Versenyképes tudással rendelkező, magabiztos, stabil értékrendű fiatalokra van szüksége a jövő Magyarországának. Ehhez elhivatott, jól teljesítő, megbecsült pedagógusokra és minőségi iskolákra, nevelésre van szükség.
A jó iskolában a diák, a pedagógus és a szülő egységére van szükség.
Szükség van a tanárra, aki a diákra figyel, őt helyezi középpontba, a diák hosszú távú érdekeiért dolgozik. Szükség van olyan diákokra, akik a tehetségüket szorgalommal egészítik ki. Szükség van olyan szülőkre, akik ott vannak a gyermekeik és a pedagógusok mellett. Ezt a hármas köteléket nem szabad megbontani sem érdekérvényesítéssel, sem nem megfelelő szabályozással, sem nem megfelelő kommunikációval.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Tanárnő!
Idén két magyar Nobel-díjast is ünneplünk napjainkban. Karikó Katalin és Krausz Ferenc maguk is vallják, hogy nélkülözhetetlen volt számukra az a tudás, amit tanáraiktól a magyar iskolákban kaptak. Valódi tanáregyéniségek nélkül nem juthatnak el a tehetségek még a pályáig sem, nemhogy a pályának a csúcsára. Csak az igazi pedagógusok az általános iskolákban, a szakiskolákban, a középiskolákban, az egyetemeken azok, akik észrevétlenül is magasságokba tudják repíteni a tehetséges fiatalokat. Ők adnak lendületet, ők adják meg a kezdőlökést, amely nélkül nincs elindulás.
A pedagógus a köznevelés szíve-lelke, ezért minden közéleti vitát félretéve, legyünk reálisak: nem egyszerű az ágazati és intézményi vezetők dolga, hiszen valójában nem csak a bérkérdés az, ami feszíti az oktatási rendszerünket, rendszereinket. Nem csak arról van szó – persze arról is –, de jó lenne, hogyha minél hamarabb végre lezárulna ez a vita a bérkérdésről is.
Valójában sokkal inkább egy összetett feladatról van szó, hogy hogyan tudjuk megteremteni és megőrizni a pedagógusok elhivatottságát, motivációját, hogyan lesz és hogyan marad vonzó a pedagógus szakma. Ráadásul a legnagyobb kérdés – elég csak a pedagógus kollégák korfájára nézni – nem a ma és a holnap tanárainak az ügye, hanem a következő években és évtizedekben ezen a pályán dolgozóké.
Mi szülők egyértelműen azt szeretnénk – ez nem is kérdés –, ha a legjobbak választanák a pedagógushivatást. Azt szeretnénk, ha a legelhivatottabbak lennének azok, akik gyermekeink nevelését – velünk együtt – végzik. Ezért fontos, hogy hogyan tudjuk ezt a hivatást minél inkább vonzóvá és megbecsültté tenni. Beszéljünk őszintén erről is!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy olyan időszakban gyűltünk most össze, amikor a gyorsan változó világ újradefiniálja a tudás és a tanulás fogalmát, ahol az oktatásban megjelenő kihívások és dilemmák súlyosabbak, mint valaha. Előttünk áll az az absztrakt térkép, amely az oktatás jövőjét kísérli meg fölrajzolni. Ez a térkép tele van útvesztőkkel és ismeretlen ösvényekkel, amelyek bátorságot és újító szellemet követelnek.
A digitalizáció vihara átsöpör, valójában már át is söpört a klasszikus tantermeken és új dimenziókat nyit meg az e-learning és a mesterséges intelligencia által vezérelt tanulási módszerek előtt. Az oktatási paradigmák szüntelen változása előtt állva hogyan is tudjuk megtalálni a helyes egyensúlyt az emberi érintés és a gépek hatékonysága között?
Vagy a gyakorlati probléma: az elmúlt években még előfordult velem, kudarcos egyetemi oktatóval, hogy a diákjaim nem írták meg az egyik vagy a másik beadandót. Amióta létezik a ChatGPT, azóta ilyen nincsen. Vagy én lettem szigorúbb – engedjük meg ezt a lehetőséget is – vagy az újabb nemzedék szorgalmasabb, tételezzük fel ezt, vagy új eszközöket kell keresnünk.
A World Economic Forum átfogó kutatása alapján a 2023 és 2027 közötti időszakban a munkavállalók képességeinek 44 százalékát érinti majd az, hogy a technológia gyorsabban fejlődik, mint ahogy a vállalatok képesek megszervezni, megtervezni és bővíteni a képzési programjaikat. Ez a szám azt jelenti, hogy a következő négy évben a jelenleg leginkább felértékelt tíz készség közül csaknem a fele át fog rendeződni. Ez a munkaadók oldaláról is jelentős kihívás és jelentős fejlesztéseket igényel. Érdemes erről is beszélnünk!
Hiszem azt, hogy a mesterséges intelligencia korában az a jó iskola – csak az a jó iskola –, amelyik egyszerre őrzi a régi, a nemzeti, a hagyományos kulturális értékeket és használja az újat, a technológiát, a modern ismereteket és módszereket.
Mondhatjuk úgy is: a jó iskola progresszíven oktat és konzervatívan nevel. Ilyen iskolákra van szükség Magyarországon. Beszéljünk erről is!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jövőkép 25 év tapasztalata alapján – ez a konferenciának a mottója. Jövőképet rajzolni mindig nehéz, de hálás feladat, amit szenvedéllyel lehet és érdemes is csinálni. Hál' Istennek itt a teremben sokan vannak hozzáértő és elkötelezett szakemberek, ezért engedjék meg, hogy sok sikert kívánjak. És hogyha ez az én dolgom – ebben nem vagyok egészen bizonyos – akkor a közös tanácskozást örömmel megnyitom.
Legkedvesebb Polonkai tanárnőnek az elnökléshez, Maruzsa Zoltán barátomnak az előadásához sok sikert kívánok! Köszönöm szépen!
