Jubilemi ünnepség

Bella Tibor

Köszöntő

>

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Szakértők!

Kedves Barátaim, ahogy az előbb hallottuk, itt ismeretségek és barátságok köttetnek, hiszen ez a konferencia egyben közösséget is teremt. Igen, ehhez a közösséghez tartozni egy különlegesen kellemes és jó érzés. Aki ezt most tapasztalja először, az majd át fogja érezni, amikor már a sokadiknál lesz itt. Visszaemlékezve látni fogja majd – talán a képeken is –, hogy milyenek voltunk 20–25 évvel ezelőtt.

Majdnem minden konferencián itt voltam, úgyhogy amikor végignéztem én is az elmúlt konferenciák tartalmait és felsejlettek az emlékek, igencsak zavarba jöttem. Végül is most én itt mit mondjak, mert oly sok mindent kéne mondani, de valami tartalmasat, valami olyat, ami más, mint száraz szakmai felsorolás méltatása. Inkább arra gondoltam, hogy olyanra célzok, hogyan született meg a konferencia.

Az akkori időben – ahogy a visszaemlékezésből hallottuk – tulajdonképpen egy rést találtak a szakértői egyesületek (KÖSZE, ISZE), a Suliszerviz és az akkori OKÉV, az OH elődje. A törvények megszületnek, és nem csak az van, hogy továbbképzéseket kell tartani, hogy értelmezzük a megszületett jogszabályokat, hanem egy komoly eszmecserét is kellene róla folytatni, nem csak megmagyarázni az éppen történteket, hanem valami jövőbeli irányt is kéne mutatni. Ezért egy ilyenfajta szervezés indult el, és nőtte ki magát, akkor is egyediként. Bevalljuk őszintén, hogy aztán 25 év távlatába visszatekintve azt mondhatjuk, hogy az országban teljesen egyediként, ilyen tartalommal, ilyen profizmussal, ilyen külsőségekkel, a szakmához méltó helyeken, ilyen módon megszervezve csak ez a konferencia maradt.

Tulajdonképpen az egyedisége nem csak abból áll, hogy olyan témákat feszeget, amely mindannyiunkat érdekel, izgat, feszít, akik ide eljönnek, mint pedagógus, mint a szakmánk iránt különösen sokat érző és sokat tenni akaró személyiségek. Mindenekelőtt azért is, mert valljuk be őszintén, az országunkban ez az elmúlt időszak – és anekdotázhatunk úgy is, hogy a múlt század vagy a múlt évezred – változásaiban politikai szempontból óriási hadakozások és változások voltak, és vannak jelen pillanatban is. De ez a konferencia– én nem tudom, hogyan zsonglőrködtek Marikáék és Csabáék – meg tudott maradni a szakmaiságban, meg tudott maradni abban, hogy pedagógusként gondolkodjunk az ország jövőjéről, és az oktatás, mint egy korona legyen és lebegjen mindig a politikusok előtt. Persze ezt nem mindig sikerült elérni, de nyilvánvalóan ez volt a cél, hogy elérjük. És az, hogy ilyen hosszú ideig fennmaradt, az az ő profizmusuknak köszönhető.

Visszaemlékezésként elmondhatom, amikor Marikáékat megismertem – talán 1999/2000 táján, éppen egy nagy forradalmi törvényi változás jött létre, a minőségbiztosítást éppen behozzák az oktatásba, a Comenius formájában – ekkor csatlakoztam Marikáékhoz. Engem elbűvölt az a fajta tevékenység és szakmaiság, amit ők akkor tettek. Nemcsak felkészítettek a feladat elvégzésére, nemcsak profi módon továbbfejlesztették a pedagógus szakmára vonatkozó minőségbiztosítást, hanem ezt profi módon meg is követelték, és egy összetartó csapatot hoztak létre. Ez ámulatba ejtett, és ezt azóta is teszik, sőt talán még magasabb szintre emelték.

A munkájuk legfényesebb csillaga kétségkívül ez a konferencia sorozat megszervezése.

E tanácskozás lényege végül is az, hogy a magyar közoktatásnak mindig a legfeszítettebb kérdéseivel foglalkozik, mindig a jövőbe mutató, érdekes és igazán talán nagyon kevesekben megfogalmazott jövőképpel kezd el kutakodni. Olyanokkal, amire nem is gondolunk, hogy ez be fog következni, de tíz év távlatába visszagondolva azt mondjuk, hogy jé, hát én ezen a konferencián ezt már hallottam. Azt hiszem, hogy nemcsak az a lényege, hogy ezt ők témaként felkarolták, felkutatták, megkeresték, hanem a legautentikusabb személyeket találták meg rá, és győzték meg őket, hogy jöjjenek, és mondják el a gondolataikat.

Azt hiszem, hogy nem kell bizonygatnom az itt lévők közül talán senkinek sem, de a huszonöt év vagy majd huszonöt év ittlétem feljogosít arra, hogy azt mondjam, ebben a konferenciában biztos, hogy mindig találtunk olyan előadást, mindig volt olyan szekció, mindig volt olyan kiállító, amit magunkkal a tarsolyunkban hazavittünk, és azt mondtuk, hogy ezentúl ezzel így akarok foglalkozni. Ez motoszkáljon bennünk, hogy most már, így akarom csinálni. Elmesélek egy személyes élményt. Azt mondom, hogy az én iskolám kiváló, gondolom mindegyikünk iskolája kiváló természetesen, és eredményes tehetséggondozással foglalkozik, de itt éreztem meg azt, hogy tehetséggondozással csak úgy lehet foglalkozni, ha profi módon én is megtanulom, hogy mi az a modern felfogású tehetséggondozás. Hát elmentem Egerbe, elvégeztem és megtanultam. Megtanultam? A csíráját megéreztem, hogy mi az a tehetséggondozás, aztán később morzsáiban összeszedegettem, és elindítottam az iskolámban ezt a fajta gondolkodásmódot is. Én azt hiszem, hogy erre is való ezek a konferenciák.

A szakmaiságon túl ehhez óriási szervezőkészségre, elszántságra és persze kitartásra van szükség, hatalmas erőre, amely én úgy érzem, hogy Kónyáné Tóth Mária igazgató asszony és Molnár Csaba ügyvezető úr személyében megtestesült. Ez a profizmus és rutin a tehetségük erejéből kiérlelődött.

Számomra megtisztelő, hogy szerényen részt vehettem ebben a folyamatban. Egy picikét beleláthattam az ő hatalmas munkájukba, szervezésükbe. Megkülönböztetett tisztelettel gratulálok mind Marikának, mind Csabának, és természetesen munkatársaiknak, annak a háttércsapatnak, amellyel együtt óriási munkát végeztek.

Remélem, hogy még sokáig ülhetünk itt és örülhetünk a profin megszervezett konferenciák szellemi táplálékának.

Ne felejtsük el, hogy azok az ismeretségek, amelyeket itt kötünk, az a fajta informális tudás, amelyet a folyosón vagy két koccintás közepette szerzünk, azok a kulturális események, amelyeket megszerveznek vagy felkínálnak számunkra, az mind egy óriási feltöltődést ad azért, hogy otthon tovább folytassuk a magyar közoktatás jobbításáért való küzdelmünket.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.