Nagy Zoltán, Bukta Márta, Kiss Gyöngyi, Dobi Csaba, Varga Dorina

Téma alapú panelbeszélgetés: Látlelet a megújuló szakképzésről

Résztvevők:

Bukta Márta főigazgató – Szerencsi Szakképzési Centrum

Dobi Csaba gépészmérnök hallgató – Debreceni Egyetem Műszaki Kar (a Debreceni Szakképzési Centrum Mechwart András Gépipari és Informatikai Technikumban végzett gépgyártástechnológiai technikusként, majd a Vámosgép Gép és Acélszerkezet Gyártó Kft. duális képzési programjában vett részt)

Kiss Gyöngyi gépészmérnök-mérnöktanár, szakmai oktató, munkaközösség-vezető – Debreceni Szakképzési Centrum Építéstechnológiai és Műszaki Szakképző Iskola

Varga Dorina tanuló (gimnáziumi érettségi utáni szakképzésben) – Debreceni Szakképzési Centrum Péchy Mihály Építőipari Technikum, Hunép Zrt. első duális képzéses évfolyama

Moderátor:

Nagy Zoltán államigazgatási elnökhelyettes – Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

Elkezdjük a panelbeszélgetést. Az én nevem Nagy Zoltán, én vagyok ennek a szekciónak a vezetője, amely alapvetően a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal szervezésében a szakképzés elmúlt négy évéről szeretne egy látleletet adni.

Ezt a fantáziadús címet is adtuk neki, hogy Látlelet a megújuló szakképzésről. Több kérdést fogunk megbeszélni (például a duális képzést, a mobilitást a képzésen belül). A beszélgető partnereim, jobbról kezdem, és majd utána, miután bemutattam mindenkit, fogom is kérni, hogy mondjanak pár szót magukról. Kiss Gyöngyi, aki oktató a Debreceni Szakképzési Centrumban, Varga Dorina, végzős tanuló ugyanott. Dobi Csaba, aki már egyetemi hallgató, de a szakképzésből lépett át, most elsőéves hallgató és Bukta Márta főigazgató a Szerencsi Szakképzési Centrum részéről. Kérném is, hogy pár szóban – abban maradtunk, hogy tegeződni fogunk – mutatkozzatok be. Szélről kezdjük.

Bukta Márta: Üdvözlök mindenkit, Bukta Márta vagyok, a Szerencsi Szakképzési Centrum főigazgatója. 2019-től látom el ezt a tisztséget. 30 éve dolgozom az oktatásban. Általános iskolában kezdtem el dolgozni matematika-fizika szakos tanárként. Öt év múlva kerültem be a szakképzésbe, most már úgy mondom, hogy technikumban dolgozom. Ott is dolgoztam végig oktatóként, munkaközösség-vezetőként, igazgatóhelyettesként és igazgatóként, majd bekerültem a centrum vezetésébe, és most már itt dolgozom a szakképzésért, több mint 25 éve. Remélem, hogy még van pár jó évünk, amelyben szintén ezt a nemes feladatot el tudjuk látni.

Dobi Csaba: Köszöntök mindenkit! Dobi Csaba vagyok, 20 éves. A Debreceni Szakképzési Centrum Mechwart András Szakközépiskolájába jártam. Öt évet jártam oda, és ebben az évben kezdtem a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Elég sok tapasztalatom gyűlt össze a középiskoláról, az egyetemre való átjutásról, és remélem, hogy megoszthatom mindenkivel.

Varga Dorina: Köszöntök én is mindenkit! Varga Dorina vagyok, a DSzC Péchy Mihály Építőipari Technikumnak a kétéves képzésében veszek részt. Hajdúnánáson jártam gimnáziumba, és az érettségim után iratkoztam be a technikumba. Szerencsém volt, hogy duális képzésben tudtam részt venni idén februártól.

Kiss Gyöngyi: Én is üdvözlök mindenkit, Kiss Gyöngyi vagyok, a Debreceni Szakképzési Centrum Építéstechnológiai és Műszaki Szakképző Iskola oktatója. Fontos elmondani, hogy én szakmai oktató vagyok, az azt jelenti, hogy gépészmérnök, mérnöktanár, létesítménymérnök. Ez azt jelenti, hogy víz-, gáz-, fűtésszerelő képzésben lévő szakképzésben tanítok tanulókat. 15 éve vagyok a szakmában. Az iskolánk egy nagyon jól összetett iskola, tehát a dobbantó programtól kezdve egészen a szakképzésig minden formában, vagyis legalábbis a legtöbb részében jelen vagyunk, és ezen a szinten próbáljuk tanulóinkat megsegíteni.

Nagy Zoltán: Köszönöm szépen a bemutatkozást. A szakképzés 4.0 stratégiai céljait szedtük itt csokorba, és kicsit ezek mentén fogunk majd beszélgetni. Az egyik kérdésem az lenne mindannyiótokhoz, hogy hogyan jelennek meg szerintetek a munkaerőpiaci igények a képzésben, és mennyire alkalmazkodóképes a munkaerőpiaci igényekkel kapcsolatban a szakképzés? Hogy tapasztaltátok?

Varga Dorina: A duális képzésnek az elkezdése számomra – saját tapasztalatról tudok csak beszélni – egy kétkörös állásinterjúnak tűnt, ezzel kezdődött. Én azt éreztem, hogy szó szerint versenyzünk a többiekkel azért, hogy bejuthassunk, mert mindnyájan szerettünk volna a legjobb helyre menni és olyan helyre, ahol hosszú távra tervezünk mi is. Szerencsére a legtöbb cég kecsegtető ajánlatot adott azzal, hogy hosszú távra terveznek velünk, akár a képzés elvégzése után és továbbtanulási szándékunk mellett is próbáltak ösztönözni. Megkérdezték mindig, hogy mivel tudunk többet adni, és nem úgy működik ez az egész, vagyis megláttam a többi osztálytársamon keresztül, hogy feldobták a lábukat, és csak élvezték, hogy megyünk minden nap, hanem hajtott a bizonyítási vágy, hogy olyan mentorokkal, olyan munkatársakkal dolgozunk, akik már tapasztaltak, idősebbek voltak, és ittuk a szavukat, bizonyítani akartunk mindig, napról napra egyre jobban. Azért is nyitottak szerintem egyre jobban efelé, mert nagyon kell a munkaerő, mert keveset szeretnének dolgozni sok pénzért. Sajnos az építőipart annyira nem is fizetik meg, és lányként még nagyobb bizonyítási vágyam volt, hogy bementem, és azt éreztem, hogy lány is vagyok, és még többet kell bizonyítanom.

Dobi Csaba: A cégek igényei viszonylag nagyok, mivel nehéz jó cégekhez bejutni duális képzés kapcsán. Mennyire rugalmasak? Szigorú munkakörülmények vannak ott, mert olyan gyakorlati dolgokat csinálunk, hogy muszáj odafigyelni mind a szünetekre, hogy együtt legyünk, összedolgozzunk, és hogy az iskolával is tartsuk a lépést elméleti szinten. Viszonylag jól kommunikálják a cégek és az iskolák, hogy amit elméletből tanultunk, azt gyakorlatban meg is mutatják nekünk ott.

Kiss Gyöngyi: Munkaerőpiaci igények. Én úgy gondolom, hogy mivel én szakképző iskolában tanítok, azért mi már régóta kapcsolatban vagyunk a vállalkozói világgal, hisz a szakképző iskolában tanuló diákok egyhetes váltásban folyamatosan kint dolgoztak a vállalkozóknál. A kinti vállalkozók fogalmazták meg felénk a kérést, hogy felméréseik alapján munkaerőhiányban szenvednek. Egyre több olyan vállalat van, aki statisztikákat készít arról, hogy mennyi mondjuk egy átlag szerelőjének az életkora, ami ugye beszélgetések alapján ki is derült, hogy gyakorlatilag mondjuk például a gáziparban 55 évet mondtak nekünk, és azok a régi öreg mesterek kiöregednek, és helyükre utánpótlás kell. Természetesen ezek a vállalatok az iskolákat keresték meg, hogy segítsenek abban, hogy megnöveljék a létszámot. Úgy gondolom, hogy mi az iskolában – mind a vezetés, mind a szakképzési centrum részéről – rettenetesen rugalmasak vagyunk, mindenféle megoldást és közös pontokat próbálunk keresni abban, hogy hogyan tudjuk elősegíteni minél több és olyan munkaerő képzését, ami minőségben is megállja a helyét. Természetesen ez egy nagy segítség, hogy most már duális képző, duális partnerként vagyunk, hisz napi kapcsolatot tartunk, és így az ő igényeiket folyamatosan tudják közvetíteni felénk, mi pedig erre szinte azonnal – bár azért tudjuk, hogy az oktatás egy picit lassabb – próbálunk reagálni, még úgy is, hogy az oktatóinkat próbáljuk meg a szakmai képzés irányába terelni, hogy ők is képezzék magukat arra, ami a kinti gazdaságban szükséges.

Bukta Márta: Én kicsit más oldalról látom a dolgot és a történetet. Itt végig, míg beszélgettetek, azért eszembe jutott – nem tudom, ki mennyire jött a szakképzés világából –, de remélem, azt mindenki tudja, hogy a gyerekek a duális partnerhez az ágazati alapvizsga után kerülhetnek. A kezdet kezdetén nem is magát az adott szakmát tanulják, hanem az ágazat összességével ismerkednek meg, és így van lehetőségük duális partnerhez menni. Reméljük, hogy egy jól kidolgozott közös képzési program segítségével, mert ez az alapja az én olvasatomban az egész rugalmasságnak, és arra, hogy tudjon reagálni rá az iskola is és a cég is, hogy egy jó együttműködés alakuljon ki közöttük. Sokszor elhangzott az, hogy mit is várnak a munkavállalóktól a munkáltatók, vagy milyen igényei vannak egy-egy nagyvállalatnak, mert azért ők azok, valljuk be őszintén, akik jobban fel tudnak erre készülni, hiszen ők azok, akik képesek arra, hogy felmérjék, hogy milyen szakterületen, milyen szakmában lesz majd utánpótlásra szükségük. De úgy általában is, aki ismer engem, az tudja, szoktam személyes történeteket hozni. A lányom éppen munkát keres, és azt a választ kaptam, mikor beszélgettem az egyik leendő főnökével, hogy mit vár, és leírt három dolgot. Lefordítottam, hogy ez hogyan jelenik meg a szakképzésben, de van egy negyedik is, amire még nem kaptam meg a választ. Azt írta, hogy tanulékony legyen, megbízható és alázatos. A tanulékonysághoz azt írtam magamban, hogy igen, a rugalmasság. Tudjon változtatni, képes legyen a változásra, úgy tudjon kikerülni bárki is a munkaerőpiacra. Én a megbízhatósághoz inkább az önállóságot tudnám társítani, hogy tudjon önállóan, de akár csapatban is dolgozni. Alázatos legyen, azaz tisztelje a munkát. Még előtte elnökhelyettes úrral beszélgettünk, hogy igen, a szakképzésben minden mindennel összefügg, és így eszembe jutott a mi centrumunk víziója, hogy a gyerekek olyan tanulóink legyenek majd, akik tisztelik a munkát, én ezt látom az alázatosságban például, hogy ez is egy olyan terület, amit elvárnak a munkáltatók. De az utolsó, amit leírt nekem a hölgy, arra nem tudtam választ kapni, mert az volt, hogy ne legyen késős.

Hogy ez mit jelent pontosan, ezt nem tudom, hogy egy húszéves embertől, aki elkezdi a munkáját, mennyire várható ez, hogy ne legyen késős. De mit jelent az, hogy ne legyen késés? Megfordítom a panelbeszélgetést, hogy mi várjuk tőletek a kérdéseket, de én is felteszek egy kérdést, hogy ha majd valaki erre nekem választ adna, hogy szerintetek azalatt, hogy ne legyen késős egy tanuló sem, senki sem, aki munkába áll, ez most pontosan mit is fog jelenteni.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben a kérdés kapcsán. A szakképzésnek az a legnagyobb kérdése, hogy tud-e erre rugalmasan reagálni, és ebben viszont tényleg nagyon fontos, hogy olyan oktatók legyenek, akik erre képesek, és akarjanak ők maguk is változni és változtatni is az eddigi berögződéseiken, és ehhez kell az, hogy továbbképezzék magukat.

Nagy Zoltán: Köszönöm szépen a válaszokat. Ez utóbbi megerősít abban, hogy munkaerőpiaci szempontból sokszor nem a szaktudás vagy a szakmai ismeretek, hanem a kompetencia és az attitűd elemek, amelyek a meghatározóak, mert a ne legyen késős, az nyilvánvalóan munkaerőpiaci attitűdöt jelent, azzal együtt, hogy nyilván a képzési folyamatnak ez éppúgy része kell legyen, mint a szakmai tudás megszerzése. Tehát valamiféle, én ezt mindig úgy definiálom, hogy maga a duális képzés, az egy munkakultúrára is megtanít, tehát szocializációs közegként jelenik meg. Ilyen módon az átlépésnek az a traumája, ami egy éles váltás lehet egyik rendszerből a másikra, az jóval kevésbé élessé válik. Itt talán adja magát az a kérdés, hogy a szakképzésben tanultak, tapasztaltak, de nemcsak a szakmai ismeret, hanem amit ott akár a munka világáról is valaki megtanult, az hogyan hasznosítható szerintetek a munkaerőpiacon, és melyek a legfontosabb kihívások? Mi a legnehezebb, amikor valaki átlép a szakképzésből a munkaerőpiacra?

Bukta Márta: Folytatom az előző gondolatomat. Még reagálnék is arra, amit elnökhelyettes úr mondott. Van a szakképzésnek egy víziója, hogy mindenki úgy kerüljön ki innen, minden magyar fiatal, mindenkinek legyen majd egy-egy szakmája, úgy 2030-ra minden magyar fiatal úgy kerüljön majd ki a munkaerőpiacra. Ezt úgy szoktam lefordítani az igazgató kollégáknak is, nagyon sokszor az oktatók felé is, hogy a mai szakképzésnek alapvetően az a feladata, hogy a gyerekeket felkészítse a munkaerőpiacra. Nem a szakmai tudásra, hanem az attitűdökre, a kompetenciákra, hogy képes legyen majd tanulni. Ez az, amit majd elvárnak ott is, amikor átlép a munkaerőpiacra, hogy ott kell megállnia a helyét, hogy a jég hátán is meg tudjon élni. Volt egy ilyen gondolat is már, hogy olyan gyerekek legyenek, akikre majd mindannyian büszkék tudunk lenni, akik az iskoláinkból kikerülnek. Például, ha az én gondolataimat nézem, hogyha egyszer azt látnák meg egy bizonyítványban – elnézést kérek minden más SZC-től –, hogy „Hol szerezted?”– Szerencsi SZC, akkor tudják, hogy egy olyan gyereket fognak fölvenni dolgozni, aki tényleg megállja a helyét a munkaerőpiacon.

Ez lenne az egyik legnagyobb dicséret nekünk, ha így tudnák őket kiválasztani?

Teljesen egyetértek azzal kapcsolatosan, hogy tanulékony legyen az a tanuló, úgy menjen oda, hogy az iskolából megkapott háttértudással és alázattal és tisztelettel tanuljon azoktól a kollégáktól, vagy oktatótól, amikor éppen állásba kerül az a diák/tanuló, hogy érdekelje is, és tudja is, hogy mit hogyan csinál, és akarja azt a tudást, hogy befogadja magába, hogy igenis akarja azt csinálni, és így egy hatalmas dolgozói kapcsolat tud létrejönni egy emberrel.

Nagy Zoltán: Mi a legnehezebb, amikor az ember átmegy a munkaerőpiacra?

Bukta Márta: Amikor kilép az iskolából, akkor megnyílik a világ. Szerintem az a legnagyobb kihívás, hogy mindenki azt keresi, hogy tapasztalat, mert most kiszabadul egy iskolából valaki, egyből a tapasztalat, és most a duális képzésnek az előnyét mondanám, hogy már akkor ott van a kezében x év, hogyha egy év, két év, de tapasztalat, amit a munkahelyen szerzett. Alapból a legnagyobb kihívás ez, amit keresnek, hogy legyen tapasztalata is, mert szerintem összefügg, amit kint tanul az ember, meg amit bent így együttműködik igazán a kettő, mert rendben van, hogy az ember megtanulja, és meg kell, de látnia kell gyakorlatban. De ez ugyanígy fordítva. Nem kezdünk el bármit vasaltatni úgy, hogy nem tudjuk az elvét. Szerintem ezek, ami az ambíció, hogy látnia kell a munkavállalónak is, meg aki a munkát adja, én ennyit tudok hozzá tenni.

Kiss Gyöngyi: Én úgy gondolom, hogy a szakképzés átszervezésével az, hogy az első évben bennmaradhatnak a tanulók és az oktatási intézményben nemcsak az oktatási tananyagot, de nevelést is kapnak, ezzel egy nagyon erős alapot tudunk adni a gyereknek. Mi adjuk az első szociális ráhangolódást arra, hogy mi jelent az, hogy munkaerő. Próbáljuk lelkiekben felkészíteni azokat a gyerekeket, hogy még most itt vagy velünk, még most mi védünk téged, de ha kikerülsz az életbe, egy más környezeti világba fogsz kerülni. És hogy azért valamennyire szerencsések vagyunk, én ezt szeretném elmondani, hogy azért a felnőttképzéssel, hogy bejöttek a felnőttképzések, az iskolákban megvalósulnak a felnőttképzések, azért mára már az iskolák egy része nemcsak az alapoktatásra rendezkedett be, hanem a teljes oktatásra, a teljes szakmának az oktatására, tehát elég jól tudunk hozzá alkalmazkodni. Ami nagyon megváltozott most a kinti gazdaságban, nyitnak a cégek az iskolák felé. Ez azt jelenti, én mindig szoktam mondani, hogy egy olyan elíziumi világban élünk, köszönjük a tudást, de hát honnan jön az a tudás? Nekünk is tanulni kell, és mi elvárjuk a cégektől, hogy segítsenek nekünk ebben a tudásban. Mondják meg ők, hogy mi az, ami kell, ami szükséges, és képezzenek bennünket is abba az irányba. Nagyon sok partnercég van már, aki személyesen bejön, és mondanám azt, hogy megismerkednek a munkaerővel, hisz már az iskolában ismerkedik meg velük, hisz szakmai előadásokat tartanak, órákon, kis szegregált szekciókban is tartanak gyakorlati foglalkozásokat, megmutatják, milyen anyagokkal, mit dolgoznak, felsorolják a partnercégeiket. Szerintem nagyon jó közös kapcsolatot lehet kialakítani velük.

Nagy Zoltán: Adná magát az a kérdés, vagy inkább a felvetés, és kíváncsi vagyok itt a véleményetekre, hogy a cégek mennyire aktívak abban, hogy bekapcsolódjanak. Tudom, hogy biztos sokrétű ez a dolog, de hogy láttátok, hogy megérkezik mondjuk egy tanuló, odamegy egy intézmény, hogy hát ezeket a tanulókat küldjük. Mit vár a cég. Tehát ő tulajdonképpen ennek befogadója vagy alakítója is akar lenni, hogyan érzékeltétek az elmúlt években? Mert magát az átlépést könnyítené meg, hogy ne legyen éles váltás, de ehhez a cégeknek az aktív részvétele kell, ne csak befogadói, alakítói is legyenek ennek az egész képzési folyamatnak, képesek legyenek kapcsolódni magához a tanulóhoz. Tehát amikor bemegy, akkor hogyan tekintenek rá? Ő egy munkavállaló, egy tanuló, mert jogtechnikailag mindkettő egyszerre természetesen. Arra vagyok kíváncsi, hogy a cégek hozzáállása milyen, mi az, amit ők látnak akár az intézményben, a képzésben, akár a tanulóban?

Kiss Gyöngyi: Szerintem azzal, hogy szakképzési munkaszerződés lett a neve, már maga a szó befolyásolja azt, hogy mit akarnak, mit várunk el egy tanulótól. Ezzel, hogy szakképzési munkaszerződés rájuk az vonatkozik, hogy munkaerőt fog kapni. Persze ez változó, mert azért valljuk be őszintén, vannak kisebb vállalkozók, vannak nagyvállalatok, mindegyiknek más az igénye. Van, aki azt mondja, sőt van olyan, nekünk vannak olyan vállalkozóink, akik azt mondják – a mi iskolánkban tanult anno –, hogy én kaptam ettől az iskolától valamit, most pedig vissza akarok adni valamit, tehát az a minimum, hogy bekapcsolódok az oktatásba, és segítek továbbadni azt a szakmai tudást, ami bennem van. Van ez a része. Van olyan része is, aki azt mondja, hogy én azért jöttem ide, és azért szeretnék tanulókat alkalmazni, mert saját magamnak szeretném képezni ezeket. Ez is van. És természetesen van igény arra is, hogy ők bekapcsolódjanak az oktatásba. Tehát, hogy ők is segítsék a mi dolgainkat, hisz mindig halljuk, hogy kikerültek ilyen szakképzősök, de annyira nem jók. Hát mondjátok meg, hogy mi az, ami nem jó.

Dobi Csaba: Hát belülről mi, tanulók úgy látjuk, hogy mind a kettőt próbálják kialakítani bennünk, a tanulót és egyben a dolgozót is. Viszont a dolgozói részen próbálnak még minket odakecsegtetni, könnyebb feladatokat adnak nekünk, viszont kezdik megmutatni azt, hogy milyen is lenne élesben, bevisznek a gyártásba, megmutatják, hogy mi történik ott, és így jobban el tudjuk dönteni azt, hogy teljes mértékben ott maradunk-e annál a cégnél, de tanulóként is jól érezzük ott magunkat. Végül inkább tanulóként tekintenek ránk, és próbálnak felkészíteni bennünket arra, hogy milyen a céghez elmenni iskola után.

Varga Dorina: Én is azt gondolom, hogy kicsit munkatársként is tekintenek ránk, nyilván nem adnak olyan feladatokat, amit például egy mérnök csinál, de mégis azt érezzük, hogy szerves tagjai vagyunk a folyamatnak. Én például az elején nem tudtam, hogy mit fogok ott csinálni, még falazni is beálltam, de nekem az tetszik ebben az egészben, hogy idősebbektől is tanulhatunk, bár még ők is próbálnak fejlődni, meg tanulják is a velünk való munkát. Tetszett, mikor azt mondták – az első nap amikor bementem –, hogy minden nap tanulsz valamit, hogy hiába hagyod ott az iskolapadot, mindig jön valami újabb technológia. Nálunk nagyon össze van kapcsolva a képzőhely az iskolával, és nagyon tartják a kapcsolatot, volt szó olyanról, hogy lesz, amikor oktatásokon veszünk részt, de kint a képzőhelyeken, a duális partnerhelynél. Ennek a kialakítása nehézkes, de nyitottak a tanításra is, meg arra is, hogy tapasztalatot szerezzünk.

Bukta Márta: Úgy gondolom, hogy – kezdem megint egy kicsit az iskola oldaláról, mert ugye az iskolának is feladata, hogy jó partneri kapcsolat legyen a cégekkel – egy karriernap idején például a cégek elmennek, és megnézik, hogy kik a tanulók, akik közül majd választhatnak. Nem véletlen, amit mondtál – hogy versenyeztettek benneteket –, mert a cégek is válogatnak a gyerekek közül, hogy ki az, akiben látnak olyan lehetőséget, hogy amikor hozzájuk bekerül a duális partnerségben, a szakképzési munkaszerződéssel nálunk tanul – ez már válasz is arra, hogy szerintem elsősorban tanulónak tekintik őket –, akkor leendő munkavállalójuknak tekinthessék, hogy ott legyenek a munkahelyválasztásánál. Azért gondolom, hogy elsősorban tanulóknak tekintik őket, mert a cégek is tartanak szülői értekezletet. Vannak olyan cégek, akik a szülőkkel is ugyanúgy tartják a kapcsolatot, hiszen ők is benne vannak a pakliban, tehát azért a gyerekek egy része még nem 18 év feletti, nem úgy kezdett el villanyszerelést tanulni a 10.-ben kikerülő, hogy elmúlt 18 éves. Tehát ugyanúgy kell a szülőkkel is tartani a kapcsolatot, ha probléma van, akkor megbeszélni a szülővel is. Ha például a munkahelyen van probléma, amit mi, tapasztalt munkavállalók nem úgy élünk meg, mert nekünk nem írnak be az ellenőrzőnkbe, vagy nem a szülőt hívják föl, de ők elsősorban tanulóként gondolnak rájuk. Pontosabban egy másik szó járt még a fejemben, talán jobban jellemzi a helyzetet: gyakornokként. Tehát az egy átmeneti állapotban lévő, aki még nem tud önállóan dolgozni, sőt nem is szabad, hogy önállóan dolgozzon, nem bíznak rá tényleg több milliós berendezést, mert azért nem az lesz, hogy rögtön a piros gombot nyomd meg, és akkor leáll az egész rendszere a gyárnak, hanem inkább, hogy megtanuljon majd velük együtt dolgozni, és az ő cégüknek a rendszerét tanulja meg.

Itt visszatérnék még egy gondolatra, hogy mit is várnak el tőlük, mert bekerülnek hozzájuk és elvárnak fiatalként, hogy olyan környezetbe kerüljenek, ahol jól is érzik magukat. Azért ők még gyerekek, azért akárhogy nézzük, tehát nem lehet tőlük mindent elvárni, hanem ezt nekik be kell mutatni, hogy hogyan fogják tudni, abban ők is partnerek kell legyenek, hogy jól is érezzék magukat majd egy munkahelyen.

Nagy Zoltán: Az azért érdekes, hogy a cégeknek munkaerő kell, aki esetleg az ország szintjén nézi a folyamatokat, látja azt, hogy egyrészt nagyjából 4,7–4,8 millió munkavállaló van most az országban a KSH szerint. Évente átlagosan kb. fél évvel idősödik a teljes populáció. Ez nyilván abból adódik, hogy rossz a korfája a társadalomnak, és a nagy létszámú generációk kimennek. Én azt látom, vagy az az én várakozásom, hogy egyre erősebb a verseny az egyébként fiatal és képzett munkaerőért. Tehát a cégek számára ez nemcsak egy képzési folyamat, hanem egy beetetés is valamilyen módon, hiszen látják, hogy ennek a tanuló korosztálynak 77%-a fog rendelkezni érettségivel, nagyjából 10 valamennyi százaléka, aki alapfokú végzettségű vagy az alatti lesz. Aki képzett munkaerőt szeretne találni – az adatokból azt gondolnám – annak egyre inkább köztük kell keresnie a munkavállalókat, mert sokkal nehezebb a Fülöp-szigetekről vagy bárhonnét beszerezni a munkavállalót. Ezt a változást, a cégeknek hozzáállásában Ti mennyire vettétek észre akár a munkátok, akár a duális képzés során? Vagy ebben nagyok a különbségek?

Bukta Márta: Nagyok. Nagyok a különbségek. A mi centrumunknak két nagyvállalattal – a Mollal és a Jabillal – is van duális partneri kapcsolata, és rengeteg-rengeteg apró kisvállalkozással, mert mondjuk egy turizmus-vendéglátásban azért a kisebb helyi éttermekbe vagy vállalatokhoz tudnak elmenni dolgozni. Teljesen más egy kisvállalkozó, aki mindennapi kenyeréért küzd, mint egy nagyvállalat, akinek van egy stratégiája, hogy hogyan fog tudni majd magához szakképzett munkaerőt behozni. Teljesen másképp reagálnak ezekre a kérdésekre.

Kiss Gyöngyi: Én a példát az épületgépészetből fogom hozni. Elindult egy olyan dolog, megalakultak olyan egyesületek és olyan szervezetek, akik népszerűsítették ezt a szakmát. Lehet, hogy az általunk képzett tanulók nem feltétlenül egy-egy vállalkozó kedvére alakulnak, de adott a lehetőség az egyéni vállalkozásra, és mivel a vállalkozói világban támogatásra is kerülnek ezek a vállalkozások, így szívesen nyitnak a gyerekek afelé, hogyha ők kikerülnek. Természetesen a gyakorlat hiányzik nekik, de vannak olyan jó partnereink, akiknél a gyerek elgondolkodik azon, hogy esetleg vállalkozóként kezdhesse meg kezdeti életét is. Mi azt csináltuk, legalábbis én azt próbáltam megvalósítani a mi iskolánkban, hogy bevonzottuk azokat a nagy gyártó cégeket, akik a készülékeket gyártják – mert azoknak a partnerei a vállalkozók –, így mintha a gyártó cégek mondták volna, hogy emberek, nekünk ők kellenek. Így nálunk – én azt mondanám – nyitott ez a dolog. Tehát a gyártó cégek azok, akik egy kicsit a vállalkozókat lökik afelé, hogy igenis legyenek az oktatásban, lépjenek be és segítsék ezt a világot.

Nagy Zoltán: Mennyire látjátok? Inkább nektek kellett küzdeni a cégért vagy a cég is küzdött értetek?

Kiss Gyöngyi: Mindenki jobban szeretné a minőségi munkát, ezért azt gondolom, hogy nálunk mi küzdöttünk azért, hogy be tudjunk olyan helyekre jutni, ahova szeretnénk. Nyilván nagy az igény is erre, mert kevés a partner, de én személy szerint nem tapasztaltam azt, hogy ez másként működne. Ha majd odakerül a sor, hogy több munkaerőre lesz szükségük, akkor biztos ők is küzdenének.

Bukta Márta: Én sem vettem észre azt, hogy a cégek küzdenének a tanulókért, viszont azért inkább küzdenek, hogy abból az iskolából szeretnék a tanulókat duális képzésre vagy gyakornokként felvenni.

Kiss Gyöngyi: Mi pedig megpróbáltuk a legjobbat teljesíteni, hogy bekerüljünk hozzájuk.

Nagy Zoltán: Az előző előadások egyik fontos hívószava a rugalmasság volt, a képzési rugalmasság. Mennyire látjátok azt, hogy a szakképzés képes a tanuló egyéni igényeinek megfelelő rugalmas képzést kínálni? Mennyire lehet eltérni? Mert az oktatás lehet egy cső is, mint a hurkatöltő. Az elején belép az ember, és végigmegy rajta kötelezően. Aki ezt nem tudja, azt hívjuk lemorzsolódónak. Nyilván nem ez lenne a cél a szakképzésben, hanem hogy ha vannak egyéni igények, vagy egyéni igénnyel rendelkező tanulók, akkor valahogy ők is megtalálják az útjukat. Ez lehet egy késleltetett út, a legklasszikusabb, ha most valaki megbukik, attól még befejezhesse a képzést egy év hátránnyal vagy válthasson képzést, átmehessen egyik ágazatból a másik ágazatba, technikumba, szakképzőbe. Mennyire látjátok, hogy megtalálja a rendszer a tanulók egyéni igényeit?

Bukta Márta: Szerintem a jelen szakképzési rendszernek éppen ez a legeslegnagyobb előnye, és a legeslegnagyobb vívmánya, ez az abszolút rugalmasság, hogy minden tanulóra gondol. Gondol a tehetségekre is és azokra is, akik a lemorzsolódás közelében vannak, mindkét végletre. Én matekos vagyok, így amikor egy Gauss-görbét nézek, akkor mind a két végére odafigyelek, plusz azokra, akik középen vannak a csúcsnál. Tehát gondolni kell a tehetséges tanulókra is, gondolni kell azokra, akiknek rengeteg lehetőséget kell biztosítani ahhoz, hogy megtalálják helyüket majd egy nagyvállalatnál, egy cégnél, vagy – ahogy például a délelőtti előadásban látott két fiatalember –, akik egy teljesen új dologgal, 17–18 évesen olyan elképesztő innovációval álltak elő, hogy nekem is leesett az állam, de a másik részére is gondolni kell például, ez a rugalmas tanulási utak másik oldala. A mi centrumunkról azért azt tudni kell, hogy öt városban vannak iskoláink. Nagyon-nagyon sok hátrányos helyzetű tanuló van, nem akarom ezzel a számmal untatni a kedves közönséget. Aki bármit is tud Borsod-Abaúj-Zemplén megyéről, annak nem ismeretlen terület a Bodrogköz, a Taktaköz vagy a van egy tiszaújvárosi iskolánk is, ahová a gyerekek nagyrészt nem Tiszaújvárosból jönnek, hanem a Girincs–Kesznyéten–Kiscsécs „aranyháromszögből”. Már biztosan hallott a többség erről a részről, tudják, hogy ott milyen helyzetű tanulók vannak. Nekem speciel az egyik kedvenc témám – tényleg a szívem csücske – a rugalmas tanulás, így órákat tudnék róla beszélni, de nem teszem meg, mert óriási vívmánynak tartom azt a részét, hogy ezekkel a tanulókkal lehet dolgozni. A centrumunk már a 2020-as átalakulás – vagy hívjuk reformnak – során pilot programban elindította a dobbantót, akkor még 11 tanulóval, és most már két iskolánkban van dobbantó osztálycsoport, most 36 ilyen tanulónk van. Összesen két csoportban, de ez hamarosan három csoport lesz, mert az egyik csoportot most már szét tudja osztani az intézmény, mert megvan hozzá a megfelelő oktatói team. Utána műhelyiskolába mentek át a gyerekek, míg '21-ben kilencen kezdték el a műhelyiskolát, és négyen szereztek egy részszakma képesítést, az még falazó kőművesként volt. Az idei évben már négy részszakmában tudnak a gyerekek szakképesítést szerezni, mert a részszakma még nem teljes szakma, és most öten vannak már olyanok, akik tudták folytatni teljes szakmában is a tanulmányaikat, és ez egy óriási nagy dolog.

Azt még azért hadd tegyem hozzá, hogy nálunk nemcsak tanulói jogviszonyosok vannak a dobbantóban, hanem felnőttek is. Pontosan azért, hogy alapfokú iskolai végzettséget tudjanak szerezni és szakmát tudjanak szerezni, és mint említettem, sok-sok személyes dolgot tudok említeni, de egyet hadd mondjak el. Mondtad ugye, hogy a műhelyiskolában részszakmát szereznek, és azt már szakképesítésnek tekintik. Na, erre a történet a következő. Az egyik iskolánkban említette igazgató asszony, hogy a fiatalember elkezdte a dobbantót, és tanulás mellett még ő besegített egy építésnél mint segédmunkás. Amikor megtudták, hogy dobbantóban jár a 17 éves fiatalember, megtették csoportvezetőnek. Nem kellett hozzá részszakma sem, csak azt hallották, hogy jár a dobbantóba, hogy tanul, és ő lett a csoportvezető.

Kiss Gyöngyi: Én úgy gondolom, hogy csatlakoznék ehhez. Én is azt gondolom, hogy a szakképzésnek pontosan ezt az előnyét lehet kihangsúlyozni, ezt a rugalmasságot, az átjárhatóságot. Nekünk is voltak híd, dobbantó és orientációs osztályaink. Nyitottak vagyunk azon gyerekek számára, akik még nem igazán döntötték el, hogy mi felé is próbáljanak tendálni, vagy mi az, amit ők még választhatnak. Mivel már volt szó a dobbantóról és a műhelyiskoláról, én azért még egy lehetőséget elmondanék azzal, hogy ágazati alapképzéssel indítunk. Az ágazatban még mindig ott van az esély arra, hogy megismeri az ágazaton belüli szakmákat, és az ágazati vizsgák után dönthessen, tehát még mindig van egy éve arra, hogy dönthessen. Bár azt is tudom, hogy amikor felvételre kerülnek, azért nagyban befolyásolja a döntésüket az orvosi alkalmassági. Ez tény és való. Viszont azért mi már kerültünk abba a helyzetbe, hogy kiderült a tanulóról, hogy maga az egész ágazat nem annyira nyitott felé, és tudtunk neki ajánlani olyat, amit viszont a széles paletta miatt el tudott fogadni, és még mindig itt van velünk. Most nem csak ágazaton belül tudnak szakmát választani, mert a műszaki területet hadd említsem meg, hiszen ott három olyan ágazat van egyben – a gépészet, a specializált gép- és járműgyártás, illetve az elektrotechnikai elektronika –, amiben ugyanaz az ágazati alapoktatás. Tehát ott három szakterület felé tud a tanuló gondolkodni, hogy melyik az, ami neki nagyon-nagyon fontos, tud választani belőle. Az épületgépészet – az én nagy szívfájdalmam, hogy az kimarad –, de mindig elmondják, hogy az épületgépészet és a gépészet nem ugyanaz. A másik három ágazat az viszont teljesen egy alapról indul, és akkor is tud választani sok-sok szakma között.

Nagy Zoltán: Ugye Dorinának még egy sajátos átjárása is volt köznevelés szakképzés között. Engem az is érdekelne, hogy ott mennyire láttad azt, hogy át lehet jönni egyik rendszerből a másikba. Ugye a tanulói utaknál az, hogy mennyire személyre szabott, ebbe szerintem ez is beletartozik.

Varga Dorina: Igen, egy matek-fizikás gimnáziumba jártam, és utána mentem át a Péchybe. Ez az átváltás azért is egészítette ki ezt az egészet, mert adott egy jó alapot, majd utána, ahogy átmentem, jó volt, hogy ráfeküdhettem a szakmára. Visszatérve a rugalmasságra, én nem a cégbeli rugalmasságra térnék ki, hanem inkább az iskola felőlire. Mert ez nem ment zökkenőmentesen elsőnek, de a tanárok nagyon jól motiváltak minket, és tényleg bármiben elakadtunk, mindig tudtunk hozzájuk fordulni, azaz az ő rugalmasságuk, az ő segítőkészségük volt fontos, mert nem a cég felől kellett inkább alkalmazkodni, hanem maga az, hogy az egész osztály kiment duális képzésbe, de az elméleti anyaggal is haladnunk kellett. A szüleimnek erről sokat meséltem, mert bennem is volt kétely, hogyan fog ez párhuzamba haladni, ez az egyensúly hogyan lesz meg. Van nyilván sok olyan dolog, amit magyarázni kell – például a statika, az ábrázoló geometria –, ami úgy nem megy, hogy elküldenek egy anyagot, és akkor majd ez megtörténik, hanem nagyon sok plusz órás magyarázás volt, és ezért viszont a tanárok, akik előrébb vittek minket, hogy lassabban ugyan, de tényleg haladtunk, és maradtunk abban a tempóban, amibe kellett.

Bukta Márta: Nekem egy gondolat azért beugrott, hogy a közoktatás megint csak egy történet, régi vesszőparipám, de ahogy a szakképzés átalakult, úgy adná magát a másik is. Már tudjuk a jövő évi felvételivel kapcsolatban, hogy szakirányból hogyan megy a gyerek tovább, mennyire nyitott lehet az útja a felsőoktatás felé (az oktatás technikusi dolgokról még nem is beszélgettünk). Ez évek óta megvan a szakképzésben – te el is mondtad, hogy azért is jöttél a szakképzésbe, nemcsak a gyakorlati és a tapasztalatszerzés miatt, hanem hogy megadja azt a tudást –, amikor bekerül az a gyerek egy gépészmérnöki karra, egy gépgyártástechnológiai technikusról vagy villamosmérnöki karra egy elektronikai technikusról, hogy megvan az a szakmai alapja, amivel ott sokkal könnyebben fog tudni boldogulni, mint az, aki egy spec-matekról érkezett, mert míg egy speciális matekosnak lehet, hogy könnyen megy az első analízis vizsga bármelyik egyetemen, addig a szakirányú szakmai dolgokhoz már nem mindig kell sokat hozzátenni, főleg akkor nem, hogyha olyan iskolából érkezik, ahol nagyon jó, akár duális partnernél való kapcsolattal tanulta meg a gyerek a mindennapi dolgokat egy-egy területen, vagy akár magától az iskolától, még régen elméletként és gyakorlatként. Bár a specialitásnak is megvan a hátránya, erre is van egy személyes történetem, bár ez egy ismerős fia, illetve az egyik matematika vizsgán volt, és megkérdezte a mellette ülő fiatalember, mikor az első Zh-t írták halmazokból: „Te, mi ez a fordított u-betű? Mit jelent?” Azt válaszolta neki, hogy „Hát az, hogy nagy bajban vagy.” Mert hogyha valaki a metszet jelét nem ismeri föl, akkor az már elég nagy bajban van, de ehhez képest már onnantól kezdve a gyerekeknek oké, hogy még a matek nem úgy ment, ahogy menni kellett, de amikor már odakerült, hogy mondjuk a mechatronika részét, vagy bármi mást tanultak, sokkal könnyebb volt, mert szakképzésből jöttek, és a szakmai alapokkal sokkal jobban tisztában voltak. De nemcsak a gépészetet, akár a közgázt, akár bármelyik területet említeném, hogy sokkal egyszerűbb, ha már olyan fogalmakkal tisztában van. Jó, hogy Obádovics tanár úr nem hallotta, és mint előadásában elmondta, hogy mikor bemennek a gyerekekhez az egyetemre, az első órán az oktatók is belecsapnak a lecsóba, és ott van a kis egyetemista, és megijedt, hogy miről beszélnek.

Nagy Zoltán: Akkor adódik is a kérdés, hogy a fontos cél – ezt helyettes államtitkár asszony el is mondta –, hogy a mérnökképzés utánpótlását alapvetően a szakképzés adja. Hogy látjátok egyrészt, hogy a szakképzésből a felsőoktatásba való átlépésnek melyek a nehézségei, melyek a könnyebbségei, vagy melyek azok a szempontok, amelyek megkönnyítik, milyen ez az út? A másik az, hogy a szakképzésnek mennyire feladata az, hogy motiváljon a felsőoktatás irányába? Ez kicsit provokatív kérdés, mert ugye ez mindig egy kétarcú, hogy dolgozni menjen – gazdasági értelemben nézve –, akkor GDP-t termel vagy tanulni menjen, akkor még nem termel GDP-t. Most egyszerűsítsük le a személyes sorsokat ilyen statisztikai szempontokra, bár a magasabban képzett majd többet fog termelni. De nemcsak villamosmérnökre, hanem villanyszerelőre is szükség van. Ha a villanyszerelőből nem lesz elég, de sok lesz a villamosmérnök, az se jó. Most summa summarum, hogy látjátok ezt az átlépést? Funkciója-e a szakképzésnek az, hogy minél több embert juttasson oda?

Kiss Gyöngyi: Én meglepő választ fogok mondani. Mivel mi szakmunkástanulókat képzünk, természetesen van lehetőség is, mint oktató. Rendkívül örülök neki, hogyha a három év elvégzése után – mert erre is van rugalmas megoldásunk – leteszi az érettségit, majd utána a felsőoktatásban folytatja tanulmányait. Én rendkívül büszke vagyok rá, és segítünk is nekik mindig, folyamatosan mellettük is maradunk, próbáljuk őket támogatni, de az én tapasztalatom az, hogy ez a kevesebb. Az a tanuló, aki elvégezte szakmunkásként az adott szakmát, valamint a hozzátartozó plusz végzettségeket – valljuk be, hogy azért a tanulók egy része azért ezzel nincs tisztában, hogy ő elvégezte a szakképzést, és a gazdaság követel tőle még egyéb végzettségeket is. Jó kapcsolatot ápolunk a szakterületekkel, ezért mi tisztában vagyunk, hogy melyek azok a végzettségek. Próbáljuk is még behozni az iskolába, hogy azért próbáld már még ezt is, meg ezt is elvégezni. Most gondolok ilyen kis egyszerűekre, hogy tűzvédelmi vizsga, ADS stb. Ezek kellenek ahhoz, hogy ő kint tudjon dolgozni. A mi tanulóink nagy része marad a munkában. Marad a munkában, majd rájön arra, hogy neki az ágazaton belül még szüksége van végzettségre ahhoz, hogy több lábon megálljon, és visszajön hozzánk tanulni. Örülünk neki, ha mondjuk például a szakmai képzésünkben másodszakmásként folytatja a tanulását, de annak is örülünk, ha a felnőttoktatásunkba lép vissza. Vagy azt mondja, hogy nagyon jó volt itt, és tökre szerettük ezt az egészet, de váltanék egy másik szakmát, vagy egy hozzá kapcsolódó szakmaként mondok egy ilyen szélsőséges esetet, elvégzem a víz- és csatornarendszer szerelőjét, és egy burkolót hozzáteszek, mert akkor még be is tudom a fürdőszobát burkolni. Szerintem nagyon teljes a kép.

Dobi Csaba: Saját tapasztalat szerint, amilyen szakképzési iskolában voltam, ott az volt az alap már, hogy aki odamegy, az tovább fog tanulni, és olyan szinten is van az iskola, hogy olyan oktatási feltételeik voltak, és anyagot adtak le, amelyek már szinte az egyetemre valók, vagyis az egyetemen van. Amikor átjutottam ebben az évben az egyetemre, hát megvolt az az izgulás persze, hogy hogy fogom bírni, hogy csak matek, fizika, hogy lesz az. Viszont arra összpontosítottam, hogy tényleg én ezt szeretném csinálni, szeretem is, amit csinálni kell, értem is, amit csinálok, és hiába nem vagyok olyan erős fizikából, matekból, mint a gimnáziumból jött tanulók. Azt ők megtanulták öt év alatt, viszont nekünk mos könnyebb megtanulni, másfél-két év alatt behozzuk a lemaradást. Amikor beülünk egy szakmai órára, és mi már úgy ülünk be arra az órára, hogy szinte semmi újat nem tudnak mondani. Értjük, amit mondanak nekünk, és az ismert dolgokat egészíti ki az egyetemi tananyaggal. Viszont aki mellettem ül gimnáziumos emberként, néz rám, hogy hallod, most miről van szó? Olyankor próbálom magyarázni neki, viszont nem lehet megtanulni azt a szakmát, amit öt éven keresztül tanultam. Neki meg el kellene sajátítani pikk-pakk azt a dolgot, abban a második félévben, vagy akár egész egyetem alatt. Nagyon nehéz dolga lesz, és ezért örülök, hogy a szakképzési centrumban ilyen iskolák vannak, hogy segítenek előre minket az egyetemen belül.

Bukta Márta: Nekem az jutott az előbb eszembe, hogy meglepődnél, hogy hány villamosmérnök iratkozik be villanyszerelőnek. Egyébként, mert ez a másik oldala. Most a felsőoktatás felé, hogy mennyire nyitott maga a szakképzés. Most három dolog is eszembe jutott, van az előzetes hallgatói jogviszony, ami még egy teljesen új dolog, még erről keveset beszéltünk, meg még nem is annyira elterjedt szerintem, de ez még a jövő dolga. Aztán a következő évekről már beszélgettünk, amikor a most érettségizőknek már együtt lesz az érettségi és a technikusi vizsgája, és az egyben már szinte egyenes út a felsőoktatás felé, ha szakirányba megy tovább, úgy fogják tudni számolni a pontjaikat, maga a technikusi vizsga is, mint egy emelt érettségi tárgy jelenik meg, és igen, ott a másik oldala, hogyha megvan a szakmai bizonyítványa, és az érettségi négytárgyas. Nekem azért volt meglepő, hogy szakmai szemmel nézem, hogy ugyanúgy négytárgyas érettségi lesz a gyerekeknek. Most akármelyik területet nézem, mert igazából az lesz. És hát igen, az utolsó pedig maga az okleveles technikusi képzés, ami egy új vívmány, egy új gondolata a szakképzés rendszerének. Mi az oktatási ágazatban vagyunk érintettek, mint okleveles technikusi képzés, ami egy új ágazat, ez is 2022-ben egyáltalán nem is a húszas átállással, hanem utána került bevezetésre, vagy egyáltalán megalkotásra. Az, hogy például kreditbeszámítással tudnak a tanulók továbbmenni a felsőoktatásba, okleveles technikusi képzésben vesznek részt, és véres harcok vívnak a gyerekek a kreditért. Ez így van.

Egy okleveles technikusi tanulónak megvan az az őrült nagy előnye, hogy minimum 30 kredittel fog indulni már a felsőfokú tanulmányok területén. De van, hogy – mi pont az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemmel vagyunk kapcsolatban – az oktatás ágazatban az egyik szakmában ott 30 kreditet, az óvodai nevelőnek pedig 60 kreditet tudnak beszámítani, és tudnak már akár egy évvel is rövidebb idő alatt végezni. És az egy nagyon nagy előny, hogy a gyerekeknek már ilyen kreditbeszámításokkal tudnak nekiindulni.

Nagy Zoltán: Köszönöm szépen. A szakképzés átalakításának egyik legfontosabb célja a digitalizáció volt. Ez most a köznevelési szabályozás oldalról kapott azért egy lábjegyzetet a telefonhasználat kapcsán, de ezzel mi most szakképzési oldalról nem foglalkoznánk. De mennyire látjátok azt, hogy a digitalizáció maga a képzésbe mennyire került be, tehát a digitális eszközhasználat, a digitális kompetencia, és maga az iskoláknak az infrastruktúrája mennyire elfogadható 2024-ben, tartja-e a lépést az elvárásokkal. Most legyen ez akár a számítógép, legyen az szakmai oktatásban használt digitális eszköz, ez ágazatonként, szakmánként eltérő. Hogy látjátok?

Kiss Gyöngyi: Pont így akartam kezdeni a mondatomat, hogy ez ágazatonként és szakmánként eltérő, de azért valljuk be, hogy egy érdekes szituációba kerültünk, mert a pandémia ideje alatt megerősítettük a tanulóinkat, hogy használd a telefonodat, vedd elő a tabletet, nem hiszem, hogy nincs otthon gép, valahogy oldd meg, hogy legyen, menj át a szomszédba, tök mindegy, de be kell, hogy kapcsolódj ebbe a folyamatba, majd most azt mondjuk neki, hogy nincs ilyen. Ezt nem mondhatjuk. Felkészültek arra az oktatók, hogy digitálisan mi is fejlődjünk. Közös platformokat hoztunk létre, ami megkönnyítette a tanulóval való kapcsolatainkat is, hisz azonnal el tudjuk őket érni ezeken a digitális platformokon. Gondolok itt a Messengerre, rá lehet írni azonnal, bár hozzáteszem, hogy ide is kellene egy kis kultúrafejlődés, hogy hánytól hány óráig szabad beszélgetni egymással, és mettől meddig szabad telefonálni, mert érdekes telefonokat szoktam kapni 8 óra után, vagy hajnal háromkor, igen, hát én nem nagyon tudok ilyenkor már válaszolni, mert nincs nálam közelben ilyen, sőt, egyébként alszom.

De ettől függetlenül mi képeztük magunkat erre, megtanultuk azokat, hogyan vigyük be az oktatásba a színesítést, a játékosítást, és ezeket digitális platformokon keresztül, de nemcsak magunkat képeztük, hanem a cégek is megmutatták, és rengeteg applikáció van, amivel be tudom kapcsolni a klímát. A mi gyerekeink nagyon ügyesen tudják is, úgyhogy veszélyes is elmenni velük olyan helyre, ahol klíma van, mert a telefont azonnal előveszik és kapcsolják, hogy szerintünk itt hűvös az idő. Tehát, tudják ezt használni, de hát ez a jövő. És nemcsak ebben, hanem a gépekben már wifi vagy bluetooth-kapcsolatos szerszámaink vannak. Tehát ezt a gyerekeknek meg kell tanítani. Én úgy gondolom, nem elvenni kell tőlük, hanem az okos használatot megtanítani.

Bukta Márta: Teljes mértékben egyetértek. Ez ugyanolyan matematika szakosként, mint amikor benne volt a kerettantervben, hogy a számítógép ésszerű használata. Megkérdeztem a matematika szakos kollégákat anno, amikor szaktanácsadó voltam, és néztek ránk nagy kerek szemekkel, nem engedik használni a számológépet. Merthogy az például a központi felvételin nem lehet használni. Mondom, nem ezt kérik, hanem úgy tanítsd meg nekik, és igen, megtanítani akár a számológép használatát, akár az okoseszközök használatát, hogy értelemszerűen tudják használni. Az oktatóknak is hozzá kell – ha tetszik, ha nem – ehhez fejlődni. Mert rumom esetében elmondanám, hogy én az oktatóknak működtetek egy úgynevezett digitális módszertani munkacsoportot, amiben havonta egyszer egy-egy témát megpróbálunk körüljárni. Vagy egymásnak jó gyakorlatokat elmondani, vagy felhívni figyelmet például a köznevelésben zajló folyamatokra, mint például a pályaorientációs online kérdőívezés, mert nem mindenki tudja azt sem, hogy a középiskolában ilyet csinál a köznevelés, hogy a gyerekeknek ajánlja, hogy melyik irányba menjenek tovább. El tudnak mozdulni akár majd a pályaorientáció részén, de kellenek a digitális eszközök, mert minden-minden – akár a turizmus-vendéglátásban egy gép – már olyan, hogy felhő alapon tárolja a recepteket, és onnan le tudja hívni a gyerek, mert ilyen is van, ilyennel is rendelkezünk. Igen, a digitális eszközök a gépészetben, az épületgépészetben, a kapcsolatoknál, ezek mind-mind olyanok, amelyekkel rendelkezniük kell, és ezeket az eszközöket az oktatóknak is ismerniük kell.

Nagy Zoltán: Ha lehet, akkor most Csabát és Dorinát kérdezném, hogy ők hogyan látják, az oktatók felkészültek-e, mert általában mindig ez szokott a kérdés lenni, és hogy valóban bekerül az oktatási folyamatba az eszközhasználat? Ti hogyan látjátok: képes erre az oktatói gárda, egyébként meg az intézménynek van elég eszköze?

Dobi Csaba: Nekünk szerencsére követelmény is, hogy használjuk, mert ugye vizsgát kell tenni. Nemcsak ágazatit, hanem a technikusit is. Ott portfóliót, prezentációt kell bemutatni, és ezeken dolgozunk napi szinten. Külön anyagokat töltenek fel. A mi iskolánk a Classroom-ot használja, és amíg duális képzésen vagyunk, plusz anyagokat töltenek fel oda a tanárok, meg nyilván az órai anyagot is feltöltik, mint az egyetemen vagy más helyeegy iskolának a fejlődés a mozgatórugója, az lenne az alapja az egésznek. Ebéd előtt tudtam beszélni Csépe Valéria professzor asszonnyal, és azt mondta, hogy azért jár ide évről évre, mert ő is mindig fejlődik. Hát azért vagyunk, hogy fejlődjünk, és ne egyhelyben toporogjunk. Ha a digitális eszközökkel való ellátottságot nézzük, hát a mi centrumunkban is, merem mondani, hogy nem tudom, hány okostantermet odahordtunk az iskolákba, használják ki. Azért vannak az oktatók, hogy használják ki ezeket a lehetőségeket. Igen, kellett a Covid alatt az a része, hogy ők maguk is gyorsan átálljanak, ez tény és való, nem volt olyan egyszerű meghatározni, hogy melyik platform legyen az, amelyet használnak, de utána az már váljon rutinszerűvé. Az én cent

ken. Szóval nekünk így fejlett és gépekben is, maga a használati eszközökben és számítógépekben is ugyanúgy ott meg tudjuk csinálni, mint például az Archicad tervezőprogramok. Megfelelően fel vannak szerelve. És az oktatók így boldogok? (Persze, Nevetés.) Már vannak továbbképzések.

Varga Dorina: Én még abban az időszakban voltam középiskolás, amikor lehetett bevinni telefont, okos eszközt, és sokkal egyszerűbb volt úgy kommunikálni a házi anyagokat, érettségit mindent, mind diákok egymás között, de oktató és diák között is. Feltöltéshez nálunk is a Classroom volt jelen, és azon belül feltöltötte a tanár az anyagokat, mert sokkal egyszerűbb volt elrendezni, számontartani, hogy mit és hogyan fogunk csinálni, de a gyakorlatba belevéve, ha éppenséggel elméletben magyarázott egy gépészetes tanár nekünk valamilyen eljárást, vagy bármi anyagkezelést egyszerűen kivetítőn meg tudta mutatni egyből utána, hogy mire is gondolt, és hogyan is kell elképzelni. És így sokkal jobban megmarad a fejünkben, hogy hogyan is működik, és hogy micsoda az egyáltalán.

Kiss Gyöngyi: Egy gondolatot még mondtam Dorinának, hogy említse már meg a portfóliót, amit ő készít, ezért súgtam itt oda neki, de azért még egyetlen egy gondolat a szakmai képzésben. Ők kikerülnek az életbe, és árajánlatokat fognak kérni tőlük. Na most egy árajánlatot kézzel megírva kockás lapon, az egy kicsit érdekes, vagy mondanám azt, hogy komolytalanná teszi a céget, meg hát magát a munkavállalót is, és ezzel, hogy belépett a képbe ez a portfólió a vizsgarendszerbe, rákényszerítettük a Word, az Excel és egyéb irodai alkalmazásoknak a használatára.

Nagy Zoltán: Az utolsó kérdést tenném fel. Sokat beszélünk arról, hogy milyen a szakképzés, mi jó benne, hogy szeretnénk még jobbá tenni, illetve úgy tűnik – ez legyen a személyes véleményem, de tőlem független szereplők is úgy látják –, hogy a szakképzés nagyon sok innovációt hajtott végre az elmúlt években, miközben vele szemben a köznevelésben, mintha ilyenek nem történtek volna meg. Mi szeretnénk a szakképzés vonzerejét azért is növelni, mert hiszünk abban, hogy ez egy jó irány. A tanulóknak olyan kínálatot ad, amelyben viszonylag sok dologból tudnak választani, sok irányból jöhetnek, sok irányba mehetnek. Mondjuk úgy, hogy rugalmas. Ti hogyan növelnétek tovább a szakképzés vonzerejét a fiatalok körében? Mi az, amitől jobbá, még érdekesebbé válhat egy olyan fiatalnak, aki be akar jönni akár nyolcadik után, vagy akár picit később?

Bukta Márta: Erre azt szokták mondani, hogy győztes csapaton ne változtass. Én hiszek a szakképzésnek ebben az új rendszerében, másként nem is csinálná az ember, mert már van tapasztalata. Én csak azt kívánom magunknak, hogy ez a rendszer így maradjon, ahogy van.

Talán még a pályaorientáció összehangolása lehet egy olyan terület, hogy mindenki egy irányba menjen. Azt mindenki megnézheti, hogy mi a víziója a szakképzés 4.0-nak – minden abból indult ki még valamikor 2018-ban: minden munkavállaló, minden magyar fiatal úgy kerüljön ki a munkaerőpiacra, hogy megfelelő készségekkel, képességekkel rendelkezik. Ezt a mondatot mindig elmondom, mert az általános iskoláknak és a köznevelésnek nagyon-nagyon fontos szerepe van abban, hogy értsék azok a gyerekek, akik most jelenleg ott vannak: előbb vagy utóbb, de a munkaerőpiacra kerülnek. Legyenek orvosok, villanyszerelők vagy gyártószalag mellett álló segédmunkások, de a munkaerőpiacra kerülnek. Ezt valahogy át kellene vinni mindenkinek a tudatába, aki az oktatásban részt vesz, hogy mindenkinek ez a feladata, hogy a gyerekeket a munkaerőpiacon történő helytállásra fölkészíteni. Ez most a szakképzésben tanító oktatók alapvető feladata.

Dobi Csaba: Szoktam járni a cégem képviseletében ilyen előadásokra és toborzásokra. Az a baj, hogy nagyon nem tud változni a rendszer, azon kívül, hogy elmennek toborzásokra, mert a gyerekek nem annyira vevők rá. Hetedik–nyolcadikban sokan még nem tudják eldönteni, hogy mit is akarnak. Voltunk pont most a napokban egy ilyen karrier héten, ahol az iskola részéről is voltam, meg a cég részéről is, és arról beszéltünk utána, hogy úgy jöttek oda a gyerekek, hogy még nem tudták eldönteni, hogy mit akarnak, és pánikszerűen keresgélik, hogy hova kéne továbbmenni. Talán az lenne a legjobb, ha minél hamarabb és minél alacsonyabb évfolyamban, már általános iskola elejétől kezdve lenne egy nyitott lap nekik, hogy belelássanak abba, mit is akarnak tenni, nemcsak hetedik–nyolcadikosokat szólítani meg, mert nálunk is anno ez volt a legnagyobb probléma, hogy sokan az utolsó pillanatban pánikoltak, tehát mindenkire nyitottnak kellene lenni.

Varga Dorina: Egyetértek veled, mert visszagondolva, amikor általánosban voltam, az osztálynak a háromnegyede ugyanígy pánikszerűen kitört, hogy ők azt se tudják, mit akarnak lenni. Azt se tudták, hogy milyen szakmák vannak, hova mennek, mit szeretnének. Az általános iskolában kellene már felvetni feléjük, hogy ezek a szakmák vannak, esetleg érdekelnének-e, bár szülők tehetnek azért, hogy megmutassák: kisfiam, kislányom, hogy tetszik ez vagy mi szeretnél. Amikor én nyolcadikos voltam, és szintén voltak pályaorientációs napok, hogy a középiskolák kimentek az iskolákhoz vagy szerveztek egy-egy nagyobb fesztivált. Jó volt végigmenni, megbeszélni a diákokkal vagy a tanárokkal, hogy miről is szól, mit is várhatunk, mit kellene tanulni, mik a tanári tapasztalatok az ő intézményükben. Ez hatalmas segítség tud lenni, hogy melyik iskolát is válasszuk, és melyik szakmát erősítsük, mert ez nagyon tetszik, én ezt tényleg tanulni akarom. Még talán az internetes világban történő promózást (Tik-Tok, Facebook stb.), hogy néha feldobáljon nekünk egy-egy ismertetőt, és amikor kíváncsiak vagyunk rá, elsőnek nem biztos, hogy az iskolának a honlapjára megyünk rá, hanem elkezdünk keresgetni Facebookon, hogy ez hogyis van.

Kiss Gyöngyi: Nekem az jutott az eszembe – az úton idefelé is beszélgettünk róla –, ezért elmesélem ezt a kedvenc történetemet. Az óvodában a gyerekem egyik témahete a munka volt, mert vannak témahetek nekik (család stb.). Az óvónő kérdezte tőlem, hogy hogyan lehet azt megoldani, hogy érdekes témahetet tartson az óvodásoknak. Nagyon egyszerű, be kell jönni hozzánk, meg kell nézni a tanműhelyben, hogy mit csinálunk, és ott kézzel meg lehet fogni a dolgokat, a pici gyerekeknek érdekessé lehet tenni ezt a világot. De előtte egy kérdés, hát gyerekekről van szó, őket is interjúvoljuk meg, mik akarnak lenni? A válaszok a következők voltak: rendőr, tűzoltó, orvos. Megmondom, miért, mert ezzel találkozik. Az orvossal napi szinten, gyakorlatilag vizsgálatokra viszik, státuszvizsgálatokra. Mentős, mert ugye az szirénázik jobbról balra, meg a tűzoltó is, és ezek ilyen ismert szakmák. Bejöttek hozzánk, kipróbálták, fúrtak, faragtak, téglát raktak – szigorúan játszóruhát hozzatok magukkal – kúsztak-másztak, visszakerültek az óvodába. Kértem az óvónő, ismét kellene egy felmérést készíteni – persze ők csak rajzolni tudnak, így aztán rajzoltak nekünk. Kiderült, hogy festő, kőműves és bádogos akart lenni mindegyik. Azt gondolom, hogy ennél jobb esettanulmány nem is kell arra, hogy már óvodás kortól kezdjük ezt el, aztán folytattuk mi ezt tovább, általános iskola alsóban, akiket szintén megkérdeztünk, hogy mik akarnak lenni. Ők már tágították a kört: tanár, fogorvos, ügyvéd és politikusok is akartak lenni., A látogatás után elmondták a tanárok, hogy érdekes történet kerekedett ki, mert a háromnegyedük gépész szeretne lenni, gépszerelő, vízszerelő, illetve festő, mert a festő az mindig menő, mert látta, hogy ott festette, hengerelte, ez nagyon tetszett neki. Én úgy gondolom, hogy nem lehet elég korán kezdeni azt, hogy megmutassuk a gyerekeknek, hogy léteznek szakmák, és azok a szakmák mit takarnak. Még egy történetet engedjenek meg nekem. Nem gondolnám sértőnek, amit most fogok mondani, de általános iskolában föltettem a kérdést, hogy mit csinál a kőműves? A következő választ kaptam: a követ műveli.

Nagy Zoltán: Nagyon szépen köszönöm a válaszokat. A legutolsó sztoriból a youtuber nekem még hiányzott, mert azzal szerintem mindenki találkozik.

A beszélgetésnek az volt a címe, hogy Látlelet a megújuló szakképzésről. Azt gondolom, és ez is volt a cél, hogy egy sok szempontú megközelítés sikeredett, mert ebben a rendszerben egyszerre vannak jelen a tanulók, az oktatók, a vezetők. Duális partnert most azért nem akartunk hívni, mert egyrészt van egy duális szekció, illetve tavaly körbejártuk ezt a témát.

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetőtársaknak, Kiss Gyöngyinek, Varga Dorinának, Dobi Csabának és Bukta Mártának, hogy bár nagyon-nagyon sokféle szempont jelent meg, de engem megerősített abban az elhangzottak nagy része, hogy amely rendszer szintjén az elmúlt négy évben megvalósult, az nagyon előre mutat. Sok olyan szempontot hozott be, legyen az a rugalmasság, a munkaerőpiachoz való kapcsolódás, amely akár oktatói-intézményi oldalon is pozitív, de hogy a tanulóknak azt a lehetőségét, hogy az iskola meg a munka világa között ne legyen éles a váltás, ezt segítse. Mert végső soron egyszer mindenki dolgozni fog. Talán leszámítva a milliárdos örökösöket, de az viszonylag egy ritka fajta. Ha a rendszer arra képes, hogy a tanulók számára támogató legyen, hogy az életük boldogabb legyen, hogy a munkájuk számukra sikereket hozzon, meg az életük is, akkor valószínűleg jó irányba indult el.

Köszönöm mindenkinek, aki itt volt ma velünk, és részt vett ebben a beszélgetésben. Ha esetleg lenne kérdés, akkor azt nyugodtan tegyék fel. Ha nem, akkor ez nekem egy boldog megerősítés, hogy kiveséztük ezeket a témákat, és el is búcsúzunk. Köszönöm szépen még egyszer mindenkinek, és reméljük, hogy hasonló szakmai programokat fognak még találni itt az elkövetkező másfél napban.