2. Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

2025 - Nagy Zoltán, Dr. Magyar Zita, Domján Zsuzsa, Gede Eszter, Pájer Attila – 10 évesek a szakképzési centrumok. A magyar szakképzés megújítása – tapasztalatok és jó gyakorlatok

Résztvevők:

Magyar Zita, elnök – Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

Domján Zsuzsa, főigazgató – Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum

Gede Eszter, kancellár – Győri Szakképzési Centrum

Pájer Attila, kancellár – Nyíregyházi Szakképzési Centrum

Moderátor:

Nagy Zoltán, államigazgatási elnökhelyettes – Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal

A panelbeszélgetés a szakképzési centrumok 10 évének és a 2019–2020-as szakképzési reform öt évének tapasztalatait foglalja össze, a rendszer erősségeire, nehézségeire és jövőbeli irányaira fókuszálva.

Kiindulópont: 10 év centrum, 5 éves a megújult szakképzés

Nagy Zoltán moderátorként a beszélgetést a két jubileum – a 2015-ben létrejött szakképzési centrumok és a 2020-ban megújult szakképzés – köré szervezi, és azt kéri a résztvevőktől, hogy egy szóval jellemezzék az elmúlt tíz évet. Gede Eszter a „kihívás, kaland, élmény” és „csapatmunka” szavakkal írja le az időszakot, amelyben a centrumstruktúra „hőskorból” fokozatosan letisztult, stabil működéssé vált. Dr. Magyar Zita kulcsszava a „dinamizmus”: egy nagy rendszert sikerült egyszerre mozdítani, miközben a szakképzés hite saját megújulási képességében erősödött. Domján Zsuzsa számára az elmúlt tíz év esszenciája a „változás” – jogszabályi, szerkezeti, tartalmi és duális képzési szinten is – amely nagy teher mellett is jól szervezett átállást hozott. Pájer Attila a „gőzmozdony” metaforát használja: nehéz, erőfeszítésekkel teli indulás után ma már egy innovatív, lendületes, „robogó” rendszert lát, amelynek látszanak az eredményei.

A centrumok célja és működési logikája

Gede Eszter szerint a centrumok 2015-ös létrejötte válasz volt arra, hogy a szakképzésnek tudatosan a munkaerőpiac igényeihez kell igazodnia, és ehhez olyan szervezeti keret kellett, amely összehangolja a szakmaszerkezetet, támogatja a regionális kínálat-tervezést, és hatékonyabb forrásfelhasználást tesz lehetővé. Ugyanakkor a legnagyobb kihívás az iskolák bizalmának elnyerése volt: meg kellett értetni, hogy a centrum nem az önállóság elvétele, hanem „védőernyő” és szakmai-támogató háttér.

Domján Zsuzsa a centrumok két kulcsfeladatát emeli ki:

• a képzési portfólió ésszerűsítését (párhuzamosságok csökkentése, „mindenki mindenre nyitna” jelenség fékezése);
• a tudásmegosztást, amelyben a centrumon belüli iskolák egymást „húzzák”, jó gyakorlatokat vesznek át, versengve, de közösségként fejlődnek.

 

Pájer Attila kelet-magyarországi, sok iskola–sok település kontextusban mutatja be a centrumépítést. Nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy az iskolák nem egymás versenytársai, hanem „egymásért” dolgoznak. A szakmacsoportok racionalizálása, párhuzamosságok leépítése és közös gazdálkodás fokozatosan vezetett el oda, hogy ma már a közös munka és a munkaerőpiac kiszolgálása került fókuszba.

Méretgazdaságosság és erőforrás-használat

A méretgazdaságosság kapcsán a megszólalók egyetértenek abban, hogy az elv – közös erőforrások, racionalizálás – fontos, de a gyakorlatot a helyi realitások jelentősen korlátozzák. Pájer Attila kiemeli: vannak helyzetek, amikor a gazdasági racionalitás ellenére is fenn kell tartani kis létszámú szakmákat (például: hegesztő, ács), mert a tanulók nem utaznak 10–15 km-t, illetve a helyi munkaerőpiacnak is szüksége van még néhány végzettre – különben „a szakmát veszítjük el”.

Domján Zsuzsa rámutat, hogy Budapesten erősebben érvényesülnek a méretgazdaságossági előnyök:

• közös munkáltatói kör révén rugalmasan mozgathatóak a pedagógusok;
• azonnali helyettesítés és tudásmegosztás valósul meg;
• az iskolák egymás eszközeit, infrastruktúráját is használják (például versenyeknél);
• a tanári és tanulói mobilitás a centrumon belül természetessé vált.

Gede Eszter hozzáteszi, hogy a centrumok a szűkös humánerőforrás (speciális tudású oktatók, iskolapszichológusok) és a drága eszközök (ipar 4.0 gyártósor, ipari robotok) hatékonyabb kihasználását is lehetővé teszik; egyetlen közös bázis több iskolát tud kiszolgálni. Kancellári nézőpontból fontos, hogy 19 iskola irányítását 30 fős központi csapat viszi, ami önálló intézményi gazdálkodással szemben jelentős munkaerő-megtakarítást jelent.

Új struktúra: technikum, szakképző iskola, felnőttek

A 2019-es törvényben megfogalmazott átalakítás legnagyobb eredményének dr. Magyar Zita a „munkatársak hitének” megerősödését tartja. Azt, hogy az oktatók, szülők és tanulók is úgy érzik, hogy „valami jót csinálunk”, és ebben közösen állnak a változás mögött. A technikum erős „hívószóvá” vált, a Covid-krízis ellenére is sikerült végigvinni az új képzési folyamatot, a technikusképzés első kifutó évfolyamai már mérhető eredményeket hoztak.

Gede Eszter szerint a technikum presztízsét különösen az erősítette, hogy:

• egyenes utat kínál a felsőoktatás felé, a „mérnökképzés előszobájaként”;
• megjelent az okleveles technikusképzés;
• ma már „verseny” van a végzettekért a munkaerőpiac és a felsőoktatás között.

Ugyanakkor rámutat, hogy a szakképző iskola tanulói jogviszonyban kevésbé tudta hozni ugyanezt a vonzerőt, és ma egyre inkább a felnőttek terepévé válik; itt még tudatos szakmapresztízs-építésre – különösen a duális partnerek bevonásával – van szükség.

Domján Zsuzsa a tanulói oldalról két fontos elemet emel ki:

• az ösztöndíj jelentősen növelte a szakképzés vonzerejét, különösen a hátrányosabb helyzetű tanulók körében;
• az érettségi és szakmai vizsga új struktúrája (az ötödik érettségi tárgy kiváltása szakmai vizsgával, előrehozott érettségi lehetősége, 5. év szakmai fókusza) mérhetően csökkentette a tanulói terhelést, miközben a végzettek egyszerre szereznek érettségit és szakmai végzettséget.

Pájer Attila óriási értéknek tartja a felnőttoktatás ingyenességét, amely „bárkinek, bármilyen életkorban” lehetőséget ad a tanulásra és az előrelépésre.

Duális képzés: lehetőségek és nehézségek

A duális képzés kapcsán Gede Eszter kiemeli: a technikumi duális képzés bővítése nagy kihívás, de jelentős előrelépés történt: egyre több gazdasági szereplő érti meg, hogy a szakképzésben való aktív részvétel saját jövőbeli munkaerő-ellátásának záloga. Kulcsfontosságú lépés volt a tömbösített szakmai oktatás elterjesztése, amely lehetővé teszi, hogy a technikumi tanulók is értelmes időblokkokban legyenek a duális partnereknél. Nagy potenciált lát az ágazati képzőközpontokban, amelyek különösen a kisebb cégek bevonását teszik lehetővé.

Domján Zsuzsa a pedagógiai dimenzióra hívja fel a figyelmet: a duális képzőhelyeken nem pedagógusok tanítanak, és bár a kamarák sokat tettek az érzékenyítésért, időnként alapvető iskola–munkahely szemléleti különbségek ütköznek ki (például: tanár „kényszerszabadságra” küldésének ötlete a tömbösítés miatt). Ugyanakkor kiemeli a cégek pozitív szerepét is: társadalmi felelősségvállalás, eszköztámogatás, tanárok szakmai továbbképzése, tanulók beiskolázásának segítése mind erősödő együttműködési formák.

Pájer Attila a gyakorlati problémák három körét nevezi meg:

• a partnerek nagyon heterogén motivációját (vannak, akik támogatás nélkül is „szívvel-lélekkel” dolgoznak, mások inkább a támogatásért),
• az adminisztrációtól való idegenkedést,
• a kamarák kontroll- és támogató szerepének szükséges erősítését.

Emellett rámutat, hogy sok gazdálkodó kiváló gyakorlati képző, de az elméleti tartalmak átadására nincs kellő erőforrása; ez további fejlesztést igényel a duális rendszerben.

Pályaorientáció és demográfiai kihívások

A jövőre vonatkozóan Nagy Zoltán a csökkenő gyereklétszám, valamint a köznevelés és szakképzés közötti „verseny” fényében kérdez rá a pályaorientáció lehetséges irányaira.

Dr. Magyar Zita szerint óriási erőforrást fordítanak a pályaorientációra, de az eredményesség erősen függ a nyolcadikos osztályfőnökök és pályaorientációs felelősök hozzáállásától, őket is meg kell nyerni. Az elemzések alapján a diákok elsődlegesen az iskolák honlapjáról tájékozódnak, ezért a digitális jelenlét minősége kritikus tényező.

Domján Zsuzsa budapesti kontextusban rámutat:

• a főváros gimnáziumi kínálata erős versenyt jelent,
• a budapesti centrumok sokszor egymás konkurensei,
• a kortárscsoportok véleménye és a „jó hír” átadása rendkívül nagy hatású – a vonzó, gyakorlatorientált, jó hangulatú iskolák (például: Gépészeti Centrum) pályaorientációs gondok nélkül töltik fel 9. évfolyamukat.

Pájer Attila vidéki nézőpontból írja le a változást: korábban a centrumok sokszor be sem jutottak az általános iskolákba, ma már egyre inkább hívják őket, a szülői befolyás mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az online felületek, a saját döntéseik. Úgy látja, a szakképzés megítélése pozitív irányba mozdult, „csábítóbb” lett mind a gyerekek, mind a szülők szemében.

Gede Eszter hozzáteszi: a honlapok kiemelt tájékoztató szerepe miatt – ezekre az általános iskolában hívják fel a figyelmet – különösen fontos az általános iskolai osztályfőnökökkel és pályaorientációs felelősökkel való tudatos együttműködés.

Mit változtatnának – és mit nem?

A beszélgetés végén Nagy Zoltán azt kérdezi: ha 2026-tól csak egy dolgot változtathatnának a szakképzésben, mi lenne az, és mit nem módosítanának semmiképp.

Gede Eszter:

• nem változtatna a szakképzés „széles kínálatán”, hogy a rendszer „mindenkinek tudjon valamit nyújtani” a tehetségesektől a rugalmas tanulási utakig;
• változtatna a társadalom gondolkodásán, hogy jobban lássa és értékelje a szakképzésben rejlő lehetőségeket.

Domján Zsuzsa úgy fogalmaz, „mindig jobb és jobb iskolát kell csinálni”: nemcsak bevonzani, hanem meg is tartani a tanulókat, minden gyereknek megkeresni a saját útját, és őszintén kommunikálni a szülőkkel. Nem változtatná meg az intézményi struktúrát és a szakképzésben jelen lévő dinamizmust, mert ezek szerinte jól működő kereteket adnak.

Pájer Attila a „finomhangolás” híve: a jelenlegi, működő rendszert nem szabad újabb nagyszabású reformokkal szétzilálni, a korábbi világbanki és más programok tanulsága, hogy sosem volt idő a kiteljesedésre. Most inkább kisebb módosításokra, tapasztalat-alapú hangolásra van szükség, nagy beavatkozásra nem.

Dr. Magyar Zita ezt megerősítve „stratégiai nyugalomról” beszél: időt adna a változásoknak, hogy láthatóak legyenek a tanulói életutak, a vizsgaeredmények, a duális tapasztalatok. A cél nem az újabb nagy átalakítás, hanem annak felismerése, hol nem kell egyáltalán, és hol szükséges csak kicsit hozzányúlni a rendszerhez. A bizalom megtartása – tanulók, szülők és társadalom részéről – kulcskérdés, hiszen a szakképzés karrierutat ígér, és ennek beteljesítéséhez hosszabb távú stabilitás szükséges.