Boros Sándor

Az érték, ami élmény!

Köszöntök minden kedves érdeklődőt. Nagy örömömre szolgált, amikor Ungvári Zsigmond nagyon régi lovas barátom felhívott, beszéltünk erről a konferenciáról, és szóba került, hogy beszélhetnénk egy kicsit a hortobágyi életről, illetve a ménesről. Természetes, hogy ez feladatunk is. Ezen kívül egy lovas embernek azért ez egy olyan dolog, ami elég könnyen megy – ahogy egy szülőnek vagy nagyszülőnek az unokáról, gyerekről mesélni –, mindig egy hálás feladat, mindig nagyon szívesen teszi. Azt gondolom, hogy egy lovas ember a lovairól vagy a lovaglásról, arról mindig nagyon-nagyon szívesen beszélget és mesél.

A Hortobágyról szeretnék először is néhány dolgot elmondani. Tehát maga a Hortobágy egyszerre három dolgot is jelent. Jelenti magát az 1200 négyzetkilométeres területet, ami gyakorlatilag a térségnek a neve, illetve magát a települést, ami mostanra kialakult ott Hortobágy – Mátán, illetve a Hortobágy folyót, amiről az egész történet elindult és elkezdődött. Ugye ez a Hortobágy folyó, amely arról is ismert és híres, hogy gyakorlatilag mind a két irányba képes folyni, és ameddig el nem kezdték vízügyi szakemberek ezt a dolgot piszkálni, addig jelentősen segített a környék vízmegtartásában, illetve vízelvezetésében. Azóta egy kicsit nehezebben megy, amióta az ember ebbe belekavart.

Természetes, hogy a Hortobággyal kapcsolatosan mi mindig azt szeretnénk, hogy az embereknek az érték, az élmény jutna eszébe, ezen kívül a hagyomány és a kultúra. Gyakorlatilag mindegy milyen sorrendben, de akik odaérkeznek hozzánk, vagy esetleg hazafelé tartanak, azt szeretném, hogyha ezek a gondolatok járnának az ő fejükben is.

Természetes, hogy maga Hortobágy nagyon sok mindent takar, ahol a természet, az állatok és az ember gyakorlatilag egy egységet képeznek, ahol az állat része a természetnek, a legelőknek, illetve az ember, aki egy hidat képez a legelő állattartás és a természet között. Ennek az egész folyamatnak a megőrzésében ez egy kulcsfontosságú szimbiózis, ami gyakorlatilag mind a három fél számára előnyös és fontos tud lenni.

A Hortobágyon alakult ki – és a mai napig szerencsére működik – hazánk legrégebbi ménese: a Mátai Ménes. Szeretném, hogyha a ménes történetén végigmegyünk, akkor mindenki számára egy kicsit a helyére kerülne ez a dolog. Sokszor egy kis zavar képződik a hortobágyi ménes meg a Mátai Ménes elnevezés kapcsán, és általában nem azonosítják a kettőt. Mielőtt még a ménes történetbe belekezdenék, a helyszínválasztással kapcsolatosan: mikor itt kint az egri várban várakoztam az előadás előtt, az jutott eszembe, ami akár Hortobágyon, akár a versailles-i kastély kertjében, vagy Örkénytábor mellett a Hírös Lovardában, hogy hazánknak és a lovas életünknek is vannak olyan helyszínei, amelyek már régóta kisugárzással bírnak. Vannak olyan helyszínek, ahol az emberek érezték ezt a kisugárzást, és alkottak valamit. Hazánkban is sok ilyen helyszínünk van, és azt gondolom, hogy elsősorban nem újakat kell alakítani, hanem ezeket a régieket kell megpróbálni megfelelő fényében megőrizni, illetve fejleszteni.

A Hortobágy is egy ilyen helyszín számunkra. Szokták mondani, hogy a Hortobágy egy puszta, nincs ott semmi. Egy mai fiatalnak, akinek gyors ingerekre van szüksége, mint ami a mai életben elvárt és fontos, nekik biztos, hogy egy picit lassú, egy picit csendesebb az élet. Szoktam azt mondani viccesen, hogy én debreceni lakos vagyok, de Hortobágyon élek a szó minden értelmében. Minden nap, amikor megyek Hortobágyra, vagy jövök haza, nincs két nap, amikor egyforma lenne a puszta, tehát minden nap más arcát mutatja. Hortobágy is egy olyan hely, ahol, hogyha egy picit megállunk és sikerül megnyugodni, elcsendesedni, akkor gyakorlatilag az a nagy semmi az apró mozaikokká alakul és életre kel. Sok apró részlet figyelhető meg, amiből tanulni tudunk, illetve amiben élményt és értéket láthatunk. Ehhez ott kell lenni, egy kicsit úgymond meg kell nyugodni, és egy kicsit ki kell simulni, hogy ezek mindenki számára láthatóvá és átélhetővé váljanak.

Szeretnék egy picit a ménesre rátérni, illetve visszakanyarodni a ménes történetéhez, ami szorosan összekapcsolódik Debrecen várossal, hiszen gyakorlatilag Magyarország egyik legrégebbi méneséről beszélünk, ami több szempontból is különleges, hiszen a legtöbb ménes Európában vagy Magyarországon általában mindig a hadsereg szolgálatában, valamilyen katonai vagy császári-királyi befolyás alapján létrehozott ménes volt. A hortobágyi az nem ilyen. A hortobágyi ménest Debrecen városa, illetve a környékbeli gazdag közösségek, a polgárok igénye hívta életre, így alakult ki. Az első írásos emlék 1671-re vezethető vissza, amikor Debrecen szabad királyi város egy szoboszlai tőzsérnek legeltetési engedélyt adott, hogy Debrecen város lovait, illetve a környékbeli gazdaközösségeknek a lovait a Debrecen városhoz tartozó hortobágyi legelőkön legeltesse. Ezek a lovak általában a polgárok, illetve a város igényeit, a mezőgazdasági munkát segítették, ezeket az igényeket elégítették ki. Többnyire tavasszal, ősszel voltak kitéve jelentősebb igénybevételnek, ezért a nyári időszakra kihajtották őket a legelőre. Általában a csikók is ezen időszakban születtek, és később, mire az őszi betakarításra ismét szükség volt rájuk, akkor úgymond visszakerültek ismét munkába. Tehát az egész ménes kialakulása nem egy tudatos lótenyésztésként indult, hanem pásztorló, legeltető állattartásként. Akkor még nem is csikósoknak hívták, hanem ménes pásztoroknak, akik vigyázták a lovakat, a ménest. Később ez a folyamat is egy picit tudatosabbá vált.

A ménes eleinte Hortobágy-pusztának a Kösely menti területén kapott legelőterületet, hiszen ez az egyik legideálisabb, legjobb rész a legeltető állattartásra. Később természetes, hogy ahogy változott, növekedett a ménes, újabb helyszíneket is kellett keresni. Debrecen város első állatorvosa, Dr. Dely Mátyás feljegyzései alapján tudjuk, hogy gyakran ötezer ló is legelt kint a hortobágyi legelőkön. Ezen időszakban a lovaknak még egészen más, sokkal fontosabb szerepe volt a gazdák, illetve a város életében. Később, amikor a lótenyésztést elkezdték tudatosabban befolyásolni, akár a gazdák, akár Debrecen városa, akkor – 1771-től – Ohatra költözve működött tovább a ménes. A korabeli leírások alapján ekkor a ménesnek egy virágzó időszakáról beszélhetünk. „A város tőke ménese szép és hasznot hajt.” Tehát ez egy szerencsés, egy jó időszak volt a ménes életében. Később a ménes állapota egy picit leromlott, illetve az igények, a divat is hozta magával, hogy Debrecen város tanácsa újabb rendeletet hozott. 1837-től a hortobágyi kancákat is nóniusz ménekkel fedeztessék, később pedig hat darab nóniusz törzskancát is vásároltak, pontosabban szürkemarhára cseréltek Mezőhegyessel. Így indult el az 1800-as évek végétől Hortobágyon is a nóniusz fajta tudatos kialakítása, illetve tenyésztése.

Ebben az időszakban – Kozma Ferenc munkássága eredményeképpen – egy nagyon gyümölcsöző, virágzó időszak volt a magyar lótenyésztésben, így Hortobágyon is. A nóniusz fajta nagyon komoly minőségre és tenyésztési szintre tett szert, amelynek eredményeképpen a párizsi világkiállításon az ideális ló címet elnyerte a Nóniusz XXXVI-os mén, és aranyérmes lett. Ez az elismerés új lendületet adott a hortobágyi nóniusz tenyésztésnek. Építettek Kungyörgyön egy – a kornak megfelelően modernnek számító – méncsikónevelő telepet. Elkezdték kialakítani Máta-pusztán a ménes központi részét, ahol a ménes jelenleg is található.

A második világháború a ménes lóállományát jelentősen lecsökkentette. A háború után az elmenekített, illetve elbújtatott kancákból próbálták a Mátai Ménest újraszervezni. 1948-tól már a Hortobágyi Állami Gazdaság lett a ménes tulajdonosa és fenntartója. 1992-ben építette fel a Mátai Lovasfalut az Epona Kft., akihez a ménes is átkerült. Egy útkeresés indult el a nóniusz fajtának a kor igényeihez való igazítására. A díjugrató, a díjlovagló, a fogathajtó, illetve a military szakágban is próbáltak olyan irányt találni, ahol már nemcsak a mezőgazdasági, vagy katonai céllal történik a felhasználás, hanem az új igényeknek megfelelően a sportban is eredményes legyen.

2001-től kezdve a tulajdonos és a fenntartó a Hortobágyi Nemzeti Park lett, majd a Nemzeti Parktól – az őshonos állatok legeltetésével foglalkozó, illetve erre a célra létrehozott – Hortobágy Nonprofit Kft.-hez került a ménes tulajdonjoga, amely jelen pillanatban is a ménes fenntartója. A Nonprofit Kft. nemcsak a nemzeti kincsünknek számító nóniusz fajtának a génmegőrzésével, hanem szürkemarhák, illetve a bivaly, valamint a rackajuhok legeltető állattartásával is foglalkozik.

A génmegőrzés a nagy állami méneseinkben nagyon hasonló modell alapján működik, tehát Mezőhegyes, Szilvásvárad vagy Hortobágy is közel 250 lovas állományra, modellre állt be, ami a génmegőrzéshez elegendő, megfelelő. Egyfajta variabilitást fenn tudunk tartani, válogatni mindig lehet a tenyészcéloknak, illetve az igényeknek megfelelően. Gazdaságilag ésszerű keretek között körülbelül egy ilyen létszámú állományt tud üzemeltetni minden állami ménes. Ez azt jelenti, hogy 40–60 darab közötti a törzskanca állomány, amelyet fedeztetünk, illetve az ehhez kapcsolódó évjáratok, amelyek nevelődnek. Jelen pillanatban a ménes 195 darab lovat számlál, illetve az ez évi szaporulat, amely 35 nóniusz csikót és 3 sportlovat foglal magába.

Magáról a fajtáról csak néhány mondatot kell ejtenünk. A, B, C és D genealógiai vonalakat alakítottak ki a méneknél, ez elsősorban a rokontenyésztés elkerülése céljából volt szükséges, vagy a különböző típusú méneket sorolták be vonalakba. Ez elsősorban tenyésztésszervezési szempontból volt lényeges, ami pedig legalább ennyire fontos, azok a kancacsaládok, amelyek akár a mezőhegyesi, akár a hortobágyi vagy a népies kancacsaládok a mai napig fellelhetőek, illetve megmaradtak. Azért nagyon sok kancacsalád volt, amely vagy a háborúban, vagy egyszerűen a használat során derült ki, hogy nem a legelőnyösebb, és ezért ezek a kancacsaládok eltűntek, viszont azok a családok, amelyek megmaradtak nálunk, és nagyon jó használati értékkel bírtak, azok nagyon komoly szelekciós kipróbálás után stabilizálódtak, és a mai napig a legértékesebb kancacsaládjainkká váltak. Ezekből élünk, ezekből próbálunk a mai nap is tovább építkezni. A nóniusz fajta elsősorban használati ló, mindig is az elsődleges értékét a használhatósága adta.

Úgy a katonaság, a hadsereg számára logisztikai szerepeket betöltve igás, málhás, illetve hátas használati szerepben egyaránt megállta a helyét. A gazdák számára a mezőgazdasági munkákban, illetve a polgárok számára pedig szintén a kezelhetősége, a nagy szervezeti szilárdsága és a használhatósága volt mindig a legnagyobb érték.

A tenyésztésnél a kor igényei folyamatosan változnak, és az tud megmaradni, aki képes a változásokhoz valamilyen szinten alkalmazkodni. Természetes, hogy a magas genetikai értékek megőrzése mellett a fajtát egy kicsit a mai kor igényeihez kell igazítani. Ez pedig a szabadidő, illetve a sportban történő felhasználás. A rendvédelmi, illetve a katonai felhasználásban is mindenféleképpen nagyon előnyös választás lehet a nóniusz fajta, hiszen gyakorlatilag több száz éve erre tenyésztik és használják. Ezt idehaza is láthatjuk, de a nóniuszok már Törökországban, Hollandiában, Dániában is fellelhetőek a rendvédelmi szerveknél.

A hagyományőrzés nemcsak külsőségeiben, hanem a tenyésztési folyamatokban is jelen van. A kancák próbáztatása és a fedeztetési folyamat is természetes úton történik, így külföldről is járnak hozzánk megnézni különböző szakmai csoportok, mert a világban már nagyrészt maga a tenyésztési eljárás egy egészen más léptékkel, egészen más lépcsőfokokon zajlik, történik. A nóniusz mének kiválasztásánál elsősorban a karaktert és a mozgásminőséget helyeztük hangsúlyosabb szerepbe. Hiszen akár a fogatsportban, vagy a hátas használatban ezen tulajdonságok alapvetőek lesznek.

A 250 lovat nagyon sokszor úgy képzelik el az emberek, a látogatók, hogy egyszerre szeretnék valahol megnézni, de ez természetesen nem lehetséges. Hanem a 250 ló is nemek, életkorok alapján különböző kisebb ménesekre van bontva, és ennek megfelelően több területen, több helyszínen vannak tartásban. A rácsfoki méncsikónevelő-telep – 2–3 kilométerre van a ménes jelenlegi központjától –, ahol a mének a választási koruktól kezdve hároméves korukig nőnek. Az erdő mögötti ménes, az úgynevezett renyhe ménes, ahol az 1–3 éves kancacsikók vannak. Az ő legelőterületük a Pece-kút körüli legelőterület és ez a csikósok által legeltetett bemutató ménes. A mai napig ezt a formát szeretnénk megőrizni és bemutatni mindig a közönség számára, illetve azokat a folyamatokat, amelyek a ménesben a lovak szocializációja során, illetve – ezzel a legeltető állattartással – a megfelelő szervezeti szilárdság kialakítása során előnyös tulajdonságok, ezt szeretnénk a fajtában megtartani és stabilizálni ezután is. A piros cserepes istálló – ami a központban található – már az anyakanca ménesnek a helye. Azt szoktuk mondani, hogy ez a ménesnek úgymond a szíve. Az egyik legféltettebb, az egyik legjobban óvott hely, az anyakancák istállója, ahol a törzskancák és a szopós csikók ellátása folyik. Ők napi szinten járnak ki a számukra kijelölt legelőterületekre.

A sportkipróbálás a nóniuszban elsősorban a fogatsportban történik. Kovács Szabolcs Tamás nevű hajtónk a kettesfogathajtó országos bajnokságban szerepel, illetve nemzeti és nemzetközi versenyek résztvevője.

Az eszközeik nagy részét a dolgozóink saját kezűleg maguk készítik. A látogatóink megismerkedhetnek akár a ménes életével, akár a pásztorkultúrával, vagy a lovas kultúrával rendezvényeinken, ahol nem titkolt cél, hogy nemcsak azt a közönséget szeretnénk megtartani, aki már járt Hortobágyon és jól érzi magát, szeret kijárni, hanem nagyon szeretnénk, hogyha a kilátogató családok és gyerekek szívesen járnának hozzánk vissza. Illetve mindenkinek, ha a Hortobágy jut eszébe, akkor az a négy szó, amiről a beszélgetés elején beszéltünk, az élmény, az érték, a kultúra és a hagyomány is eszébe jutna és ezekkel találkozna.