Dr. Fonyódi Ildikó, Dallos Zsófia
Paradíjlovaglás a Párizsi Paralimpián
Nagyon szépen köszönjük a meghívást! Komplexebben kezdenénk, és a parasportról beszélnénk, hogy hogyan jutottunk ki a paralimpiára, és utána az ottani élményekről, amelyek szerintem életre szólóak voltak mind a kettőnk számára.
Igen, akkor én kezdeném, és nagyon köszönöm, hogy itt lehetek. A paralimpia egyébként önmagában már '72-ben volt, de a lovaglás '96-ban Athénban szerepelt először.
A klasszifikáció, ahol besorolják a sérültségi kategóriába a sportolókat, fizikai és látásproblémával is lehetséges. A lovaglásban egyébként kötelező programok vannak, és nálunk is, mint ahogy a díjlovaglásban a kűr az már a legjobbak közé kerülésnél lehetséges. Amit gyakran kevernek, ez az én esetemben is sokszor előfordul, hogy a parasport, tehát a paralovaglás az nem egyenlő magával a fejlesztő lovaglással, a hippoterápiával vagy a gyógypedagógiai lovaglással. Ezek rendkívül kedveltek manapság. Viszont a paralimpián szereplő parasport a fogyatékos személyek lovaglása, illetve ebben az esetben élsportja. A klasszifikáció az, amikor a sportolót besorolják egy adott Grade-be, osztályba.
Ha erről egy kicsit bővebben mesélhetek, akkor ezt úgy tudjátok elképzelni, hogy két része van, van egy orvosi része és van egy lovon történő része. Ahhoz, hogy az ember nemzetközi besorolást kapjon a Nemzetközi Lovas Szövetségtől, ahhoz először szükséges, hogy orvosi papírokat küldjön be a Nemzetközi Lovas Szövetségbe, és itt már elválik, hogy az ember besorolható vagy sem nemzetközi szinten. Itt is mindig hangsúlyozzák, hogy nem arról van szó, hogy adott esetben valakinek nincs egy sérültsége, csak nem elég sérült ahhoz, hogy mondjuk a nemzetközi kategóriában elismert parasportoló lehessen. Ha ezt az ember teljesíti, akkor kerül sor egy nemzetközi klasszifikációra, ami az én esetemben 2022-ben Olaszországban történt, és ebben az esetben gyakorlatilag egy orvos, egy fejlesztő és egy gyógytornász csináltat végig egy nagyon komplex vizsgálatot. Ez egy másfél-két órás orvosi, illetve gyógytornászi vizsgálat, ami alapján pontokat ér el az ember. Minél több pontja van, annál kevésbé sérült, és minél kevesebb pontja van, annál sérültebb. Egyébként minden sportágban különböző osztályok vannak. Lovaglásban 1-től 5-ös Grade-ig, és az én esetemben, hiszen az hál' Istennek látszik, hogy a sérülésem után jól sikerült regenerálódnom, az 5-ös Grade-ben vagyok, ami a legkevésbé sérült kategória. Itt még a díjlovagláshoz képest annyit tudok elmondani, hogy az 1-es Grade-ben gyakorlatilag olyan szinten sérült sportolók vannak, akiknek nincsen lába, tolószékesek, így ők sokszor speciális eszközökkel fel vannak erősítve, kvázi szíjazva a lovakra, vagy adott esetben mondjuk hármas Grade-ig csak lépés, ügetés engedélyezett. Míg a 4-es, 5-ös Grade-ben már úgymond normál, komolyabb díjlovas feladatok vannak, tehát az én esetemben, például az 5-ös Grade-ben van ügetés oldaljárás, vágta oldaljárás, tehát gyakorlatilag az már egy komoly díjlovas program, és mondjuk ebben az esetben nincs is annyi kiegészítő segítségre lehetőség, mint amit majd még említeni fogok később a kisebb Grade-ekben.
Andics Bernadett az, akit Magyarországon ismerünk mint magyar paradíjlovast. Ő 20 évvel ezelőtt, 2004-ben szerepelt az olimpián. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy azoknak is érthető legyen, akik nincsenek azzal tisztában, hogy sportágspecifikusan a lovaglás mennyi kihívást rejt magában, hiszen ezzel én idén nagyon sokszor szembesültem, merthogy a Paralimpiai Bizottság húsz éve nem találkozott lovas parasportolóval, és nekik is azzal kellett szembesülniük, hogy mennyire hihetetlen más a paralovaglás az összes többi parasporthoz képest. Önmagában az is nagy dolog, hogy egy lovat is kell utaztatni – Párizs egy tényleg közeli olimpia volt. Magának a sportolóknak a helyszíni kihívásai is jelentősek, így egy parasportolónak is, aki lovagol, pontosan tudja, hogy milyen fontos a körülmény. Mi is esőben érkeztünk – én elképesztő elismeréssel adózom az összes parasportolót kísérőnek, mert ott kerekesszékekkel, mankókkal, látássérültekkel voltunk egy lovardában. Aki lovas, az tudja, hogy önmagában egy esős nap milyen kihívásokat rejt egy ép ember előtt, és a parasportolóknak mennyire mások a körülmények. Én korábban triatlonoztam, nagyon-nagyon sokat mozogtam, de az állatorvosi vizsgálatot (a felvezetést, az úgynevezett Vet-check-et például már nem tudom megcsinálni, mert nem tudok futni, úgyhogy sok parasportolónak még külön arra is segítsége van, hogy a lovat felvezesse. Ez az első megmérettetés a nemzetközi versenyeken, hiszen ugyanúgy, ahogy az embernek egészségesnek kell lennie, a lónak is fittnek kell lennie a versenyre. A paralimpia annyiban másabb, mint a normál lovasversenyek – ahol tilos a segítők igénybevétele –, hogy nálunk megkülönböztető jelzéssel, a 3-as Grade-ig melegíthetik külön edzők, lovasok, segítők a lovakat. Az én szintemen ez nem megengedett. Az alacsony szinteken viszont igen, és itt ezeknek az embereknek van egy karszalagjuk, más négyszögben lovagolhatnak. Vannak olyan négyszögek, ahol például az ki van jelölve, hogy milyen jármódban lehet menni. Például nekem van vágta is a programomban, az ő programjukban nincs, így én nem is melegíthetek abban a négyszögben, ahol ők.
A Friendly Horse szintén egy parasport-különlegesség. Aki lovagol, az tudja, hogy a lovak nagyon gyakran félnek attól, hogyha egyedül maradnak egy nagy arénában, és hogy a sportolókat óvják, védjék, ezért lehetőség van odaállítani a négyszög szélére egy lovat. Számomra az mindig egy nagyon kedves gesztus, hogy ezt felajánlják, tehát erre nincs ott a helyszínen egy külön biztosított ló, hanem ezt mindig az ott résztvevő sportolók maguk ajánlják fel, hogy a saját versenylovukat bevezetik egy másik lovas versenyprogramja közben a pálya szélére, és egy ötperces programot egy kijelölt helyen végigáll ez a barátságos ló és segít a társainak. Én egy ménnel voltam kint, így én nem tudtam volna sokat segíteni, mert ő nem nagyon nyugodt.
A különleges segédeszközök, ugye nekem is a lábam kompenzálására például nemzetközi szinten is lehet pálcát használnom, amit egyébként a FEI nemzetközi versenyein díjlovaglásban nem engedélyezett. Például én használhatnék mágneses kengyelt, hogy ne csúszkáljon a lábam a kengyelben. Különleges szárak vannak a végtaghiányosság esetében, amelybe be tudják bújtatni a lovasok a kezüket, látássérültek esetében meg megengedett hanggal irányítani. Ilyenkor a négyszög különböző kijelölt pontjain állnak segítők, akik a hangerőt növelve, csökkentve mondják a feladatot, és a lovasok így tájékozódnak. Teljesen vak lovast is láttam, ahol a segítők szaladgáltak négyen a négyszög szélén, és elirányították a lovast. A veszélyek szerintem az én esetemben is – nekem lábprotézisem van –, hogy elképesztő teljesítmény a sportolóktól az, hogy végtaghiánnyal mondjuk odaerősítve ezt vállalják és megcsinálják, illetve minden elismerésem a lovak előtt, amit képesek teljesíteni. Én a díjlovas lelkemmel, tehát nem a paradíjlovas lelkemmel azt tudom mondani, hogy számomra az az igazán jó ló most már, amire én azt tudom mondani, hogy tényleg alkalmas paradíjlónak, mert egyébként az elvárások mind mozgásban, mind kvalitásban teljesen ugyanazok, viszont azzal a plusszal kell egy lónak rendelkeznie, olyan hozzáállással és olyan habitussal, amely alkalmas arra, hogy egy sérült sportolót odasegítsen ahhoz, hogy ezt képes legyen megcsinálni.
Nagyon gyakran van az, hogy ezek a paradíjlovak is nyilván lóból vannak, tehát félősek. Nálunk plusz idők engedélyezettek a szoktatásra. Nagyon-nagyon odafigyelnek arra, hogy ne legyen veszélyben a sportoló. Sokkal kevesebb annak a lónak a megengedett száma, aki például egy négyszögben tartózkodhat. Több időt biztosítanak számunkra arra, hogy a lóval megszokjuk a környezetet. Úgyhogy igazából azt gondolom, hogy önmagában ez a paralovaglás a régi díjlovaglásra – ami még kevésbé volt ilyen szinten kompetitív – jobban emlékeztet engem, mert az egész barátságosabb hangulatú mind a ló, mind a lovas számára.
Egy kicsit mesélek arról, hogy hogyan kerültem bele. Korábban díjlovas voltam, és 2019-ben diagnosztizáltak a combcsontomban egy rosszindulatú daganatot, aminek köszönhetően szembesítettek vele, hogy ezt mindenképpen el kell távolítani. Azért sem tudom most behajtani a lábamat, mert a combcsontomat meg a térdemet, illetve a sípcsontom felső részét eltávolították – egy úgynevezett tumorprotézist kaptam, illetve a combfeszítő izmomat is elvesztettem. Ez egy nagyon komoly műtét volt, igazából négyszer műtöttek egy éven belül, és mondták, hogy biztos, hogy nem ülhetek többé lóra. És akkor nagyon-nagyon elkeseredtem, hogy nyilván mindazon túl, amin átmentem, még lóra sem fogok ülni soha többé. És akkor, amikor szépen lassan regenerálódtam, akkor gyakorlatilag konstatáltam, hogy de hát ez a láb pont annyira hajlik, amennyire egy díjlovas nyereghez kell. Úgysem ugró vagyok, úgyhogy ez azért egy próbát megér. Végül is egy-másfél évre rá, amikor már eljutottam a mankóelhagyástól a járásig (majdnem egy évig mankóztam), akkor nyeregbe ültem, és úgy gondoltam, hogy akkor kis lépés, és csak a terápia része, hogy akkor újra megpróbálok legalább kicsit sétálni, mert amikor az ember egy évet mankózik, akkor tényleg nagyon sok erőt ad az, hogy legalább csak úgy megy. Az lett a vége, hogy lovas lévén: „jó, hát hogyha már lépni tudok, akkor ügetni tudok”, és eljutottam odáig, hogy igazából végül is újra megtanultam lovagolni, visszaerősödtem. Akkor jött a fantasztikus férjem a képbe, mert ő egyébként egy nemzetközi tudósító újságíró, és én itthon elmentem egy ilyen klasszifikációra, de még egyszer azt hangsúlyozom, hogy ez nem az ő hibájuk, hanem inkább annak a hibája, hogy Magyarországon nem ismerték a paralovaglást, és aki megnézte a lábam, ő mondta, hogy szerinte ez túl jó ahhoz, hogy én nemzetközi besorolásba kerüljek. A férjem pedig azt mondta, hogy a FEI szabályokat alaposan átolvasva, hogy ne vicceljek, hiányzik a lábam egyharmada, meg a combfeszítő izmom, ne mondjam már neki, hogy ez túl jó. Gyakorlatilag a hátam mögött írt egy francia para-díjlovas vezetőnek, hogy csak köztünk szólva, nekem ez van, és ő mit gondol, van-e erre esély, mert akkor én már erről lemondtam, és akkor azt írta a Chloé Harty vissza, hogy szerinte biztosan. Innen indult az egész. Azt elmeséltem, hogy '22-ben klasszifikáltak Olaszországban és Ausztriában az első versenyemen, ahol lóháton megerősítették a besorolásomat. Ott minősültem a Világbajnokságra, és Dániában, Herningben vettem részt rajta. Egyébként az is egy hihetetlen támogatásnak köszönhetően jött létre, mert ló nélkül az ember csak egy ember. Nekem volt egy olyan fantasztikus tanítványom, aki azt mondta, hogy ad nekem ahhoz lovat, hogy meg tudjam csinálni lóháton a klasszifikációt, és amikor ez sikerült, és mondták neki, hogy ezzel nemcsak sikerült a besorolásom, hanem minősültem az eredménnyel a VB-re, akkor azt mondta, hogy Ildi, akkor menjünk a Világbajnokságra, és a 7 éves lovát odaadta nekem, hogy elvigyem Herningbe. Elkísért, és nagyon büszkén mondom, hogy tartalékos voltam a döntőre, úgyhogy tartalékok voltunk. Utána a következő évben volt a Paralimpia minősülő éve, amelynek a folyamatát már Zsófival csináltuk végig, és Zsófi el fogja így mondani.
2022. január 1-gyel kezdődött meg az olimpiai minősülési időszak. Ez még nem a kvótaszerzés, csak az, hogy egyáltalán egy olyan párost fel tudjon fedezni a Nemzetközi Lovassport Szövetség, aki tudja teljesíteni azt az előírt százalékot, amivel egy olimpián részt lehet venni. Tehát Ildi rögtön az első évben, amikor megcsinálta a klasszifikációt, minősült és elment a világbajnokságra, azzal a lóval már megszerezte azt a minősülési szintet, amivel már a '24-es Paralimpiára el is lehetett volna menni. Igazából Herningben én lettem volna a csapatvezető, csak sajnos akkor itthon kellett maradnom egy hátsérülés miatt, és arról lemaradtam, de mindannyiunknak, Ildinek is, nekem is új volt ez a dolog, hiszen a parasporttal nem voltunk eddig annyira képben. Hiába voltam én is díjlovaglásban hosszú évek óta szövetségi kapitány, ez más volt. Nyilván díjlovaglás ez is, tehát azért van rengeteg hasonló dolog, de mégis azért a szabályrendszere, a minősülése, pláne a paralimpiára teljesen más. Azzal együtt, hogy azt gondolja az ember, hogy ez ilyen nagyon könnyű dolog volt, de az egész minősülésért az utolsó percig vért izzadtunk. Magát a paralimpiát a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság és a Nemzetközi Lovassport Szövetség együtt rendezi. Ami miatt nekünk ez az egész szervezés, kijutás egy borzasztó nagy stresszel járt, megmondom őszintén. Ez más volt a gyakorlatban, mint amit már megszoktunk, ismertünk. Sose tudtuk, hogy a Lovas Szövetség, vagy a Paralimpiai Bizottság intéz valamit, és még hozzájöttek a paralimpiának is a sajátosságai, például az, hogy a kűrzene, amit már két hónappal az esemény előtt el kellett küldenünk licensz- és szerzői jogvédelmi procedúrák miatt. Az utazást is már hónapokkal előtte le kellett szerveznünk, ami egy teljesen leszabályozott és nehéz dolog volt. Igazából akkor lélegezhettünk fel, amikor kijutottunk és kiértünk.
Nagyon-nagyon izgalmas volt az a része, hogy összesen 78 sportoló juthatott ki a paralimpiára, amiből 63-an csapattal és 15-en az egész világból egyéniben, de még azon belül is öt kontinensről. Tehát öt kontinensről mindig csak három lovas kerül be. Afrika, Amerika, Óceánia, Ázsia és Európa az öt kontinens, és ez azt jelentette, hogy egész Európából három egyéni lovas juthatott ki. Én egyéniben voltam, és Zsófival nagyon-nagyon sokat számoltunk. Én lovagoltam, ő meg nézegette nekem, hogy hogyan állunk.
Ranglista nem is volt hozzá. Az volt a legjobb, úgy kellett számolnunk, hogy nem volt egy konkrét lista arra, hogy ki az, aki minősült és valóban bekerült. Tehát az FEI oldalán (Nemzetközi Lovas Szövetség oldalán) sem volt. Mi nézegettük, és számolgattuk az eredményeket. Minden lovasnak a három legjobb eredménye számít a kvótaszerzéshez. Az utolsó versenyed még viszonylag későn volt, december 21-én.
Igen. Huszonegyedikén lett vége. Gyakorlatilag Hollandiából szinte karácsonyozni jöttem haza. A három legjobb eredmény az úgy számított, hogy lehetett mindig javítani. Tehát a legjobb eredményt vitte. Az utolsó versenyre még eljött az összes konkurensem természetesen. Ott voltak Genemuidenben, Hollandiában is, karácsony előtt. Nyilván ők is úgy voltak vele, hogy ők is megpróbálják még javítani a saját eredményüket. Én is ott voltam javítani a sajátomat. Szerintem nemzetközi versenyen életemben ennyit nem voltam, mint tavaly: Szlovákiában, Olaszországban, Hollandiában kétszer, Németországban, Ausztriában és Magyarországon versenyeztem, mindezt azért, mert lett egy eredmény, de az ember mindig úgy gondolta, hogy a másik még egyet javít. Azt hozzáteszem, hogy nem egy lóval voltam versenyen, de végül egy lóval sikerült a legjobb százalékokat megszereznem, akivel szerencsém volt a paralimpiára is kijutni. Bojengel 17 éves volt már tavaly, idén 18. Tehát nyilván a fő szempont az azért mindenképpen az volt, hogy az ő egészsége rendben legyen és bírjuk együtt. Ha sikerül, akkor lehetőség szerint vele mehessek az olimpiára. Úgyhogy mi Zsófival végigizgultuk és -számoltuk, hiszen a legnagyobb versengés Európában folyt a helyekért. Illetve még a parasportnak az egyik ilyen, számomra egyébként furcsa sajátossága, hogy 1-től 5-ös Grade-ig van az osztályozás, de az egyéni kvótát úgy lehet megszerezni, hogy egybeveszik az összes Grade-et. Ez a díjlovaglásban olyan, mintha azt mondanánk, hogy az alapfoktól S-ig szerezhet százalékot. Ugye sokkal egyszerűbb, alacsonyabb kategóriában magas százalékot szerezni. Ha az ember megnézi, hogy az egyes Grade-ekben melyek az olimpiai nyerőpontok, akkor sokkal-sokkal magasabbak.
Körülbelül 10 százalékkal több a minimum, mint egy 5-ös Grade-s program.
Azt gondoltam, hogy én lovagolok, nehogy már ne tudjak szerezni egy kvótát, akkor ugye például azt nem vettem számításba, egy 5-ös Grade-ben azért nem olyan egyszerű 70 százalék fölött lovagolni. Félre ne értse senki, mert szerintem egyes Grade-ben egy kéz-láb nélküli embernek hihetetlen teljesítmény végigsétálni a programot. Itt csak azt értem alatta, hogy az átlagpontozás magasabb náluk. Nekem az volt nagyon nehéz, és ezt így büszkén mondom, hogy nem is jutott egyéni kvótához senki előttem, aki ötös Grade-ben volt, tehát mindenki csak alacsonyabb Grade-ből került be. Ezt nagyon nagy szerencsémnek köszönhetem, hogy tényleg fantasztikus csapatom van, támogatóim, edzőm és lovam, és hogy 5-ös Grade-ben sikerült olyan magas százalékot lovagolnom, hogy ez végül sikerült, úgyhogy ennyit az előzményekről.
Kis Rebeka, a tanítványom, akinek köszönhetem a VB-s részvételt, és elkísért a paralimpiára is. Én ragaszkodtam hozzá, hogy ha már vele indult az utam, akkor ott legyen annál, amihez hozzásegített. Bojengel volt az egyetlen mén a paralovak között a paralimpián. Nem volt egyszerű vele, mert ő egy holland fedezőmén, és azért így mindannyian meg is küzdöttünk azzal, hogy kordában tartsuk. Úgyhogy Rebi itt futott, szaladt az életéért az állatorvosin, meg hát Rebi egy nagyon kis termetű lovas, Bojengel pedig egy gyönyörű mén.
A Paralimpián a lovasok megóvása érdekében a sportolóknak hat pályahasználati lehetőségük volt. Be volt osztva – úgy melegítettünk –, hogy egy-egy ló legyen egyszerre egy pályán.
Mindenre volt beosztás. Mikor lehetett lovagolni, melyik pályán, és a versenyre készülve felfedeztük, hogy az utolsó melegítő pályánktól a nagy stadionig az átmenő út tól-ig volt megadva, hogy hány perc alatt lehet leérni. A lényeg az volt, hogy ott nem engednek be hamarabb a stadionba, tehát percre pontosan akkor lehet belépni. És miután Ildi említette, hogy ez egy fedezőmén, tehát nyilván nem akartunk ott a stadion ajtajában állni és várni a bejáratnál, hogy mikor engednek be minket, főleg úgy, hogy az előtte lévő lovasnál tapsolnak. Úgy volt megadva, hogy másfél-három perc a lejutás, és nem tudom, hányszor lemértem, legyalogoltuk, hogy hány perc kell ahhoz, hogy leérjünk, de végül aztán olyan jól számoltuk ki, hogy majdnem nem értünk le időben, ez is egy ilyen stresszfaktor volt a dologban. Nekem erről az jutott eszembe, amit Ildi is említett, hogy az 1-estől 3-as Grade-s, tehát a sérültebb lovasok milyen fantasztikus dolgokat tudnak végrehajtani, hogy például náluk nem volt taps a program végén, csak integetés. Ez egy nagyon jó dolog, és látszott, hogy mennyivel nyugodtabbak a lovak, míg a 4-es, 5-ös Grade-nél, mert a kifelé menő lovakat ebben a nagy stadionban ez a visszhangos taps eléggé meg tudta viselni.
Nekem még az jutott eszembe, hogy mennyire más minden szabályozás, az állatorvosi és az emberi is iszonyú szigorú volt, hogy itt, amikor a programommal végeztem, Zsófi mesélte, hogy hőkamerával ellenőrizték le a lovat. Vannak olyan kezelések, mint a lökéshullám-terápia, ami doppinggal nem kimutatható, de hogy például itt már én itt mosolyogtam, mert örültem, hogy vége és jól sikerült, de Zsófi mondta, hogy a stewardok végigvizsgálták a lovat, valamint hőkamerával is végignézték. Egyébként nagyon megdicsérték, merthogy azt mondta Zsófi, hogy a steward gyakorlatilag azt jelezte vissza, hogy mind a ló, mind az én testem a hőkamerával szinte fehér volt, tehát nem látszott gyulladás.
Nagyon érdekes volt, mert kérdeztem az állatorvost, aki végezte a vizsgálatot, hogyha bárhol, nem is kell, hogy kezelés miatt, de ha bárhol úgy értékelik, hogy a hőkamera valami gyulladást mutat, akkor utólag ki lehet zárni a versenyből, és azt mondta, hogy a lovasnál is. A lovasnál is, hogyha felfedeznek valamit, akkor az már kérdéses eset lehet, és esetleg egy kizárást vonhat maga után.
Igazából ezek mind életszerű sztorik, ahogy Zsófi is említette, hogy nagyon-nagyon szigorúan vették az időket, mert televíziós közvetítés volt, és rettenetesen szigorúak voltak, hogyan jöhetek be, hogyan jöhetek ki. Ez csak azért vicces, mert jöttem ki, Bojengel egyébként egy nagydíj képzett ló, aki kiválóan tudja a piaffe-passage-t. A ló annyira élvezte a tapsot, hogy passage-olt. Én gyakorlatilag próbáltam jelezni a közönségnek, hogy ha tovább tapsolnak, akkor én csak passage-ni fogok, mert a ló hihetetlen boldog volt, hogy bent lehetett ebben az arénában. A kezemmel jeleztem, hogy ne tapsoljanak, de nem értették, és még jobban tapsoltak. Úgyhogy ez nekem azért emlékezetes.
Személyes dolog: van egy hatéves kislányom, és azt a nehéz döntést kellett hoznom, hogy otthon hagyom élete első iskolanapjaira. Szeptember 2-án kezdte az iskolát, de úgy gondoltam, hogy egyrészt én ott nem fogok tudni rá eléggé fókuszálni, másrészt meg talán neki hasznosabb, ha az új közösségben iskolát kezd. A sok verseny alatt nem tudtam mindenhova elvinni, de ha közvetítés volt, ott mindig tudta, hogy ha szívet mutatok a kezemmel a program végén, akkor az neki szól. Úgyhogy ezt neki küldtem. Persze mindenkinek, de leginkább neki.
Óriási tribünök voltak körbe, és tényleg ez a kastélykert és a tó és a versailles-i kastély egy olyan hátteret biztosított ennek az egész versenypályának, hogy már attól az egészen különleges volt. Tehát ennél jobb helyszínt nem tudtak volna szerintem választani az olimpiának/paralimpiának.
Azt tudni kell, hogy mi már előtte négy nappal kint voltunk. Adott volt, hogy mikor lehet kiérni, tehát nem úgy volt, mint más versenyen, hogy addig kell megérkezni, amíg az állatorvosi el nem kezdődik. Itt viszont csak egy adott napon, 31-én lehetett.
Tréningeztünk a lóval felépített terv szerint. Majd 3-án hallotta először a ló, hogy a stadionban tapsolnak, és nagyon felhúzta magát. Láttuk, hogy figyelnünk kell erre a tényezőre. 4-én a programjánál, amikor az utolsó bemelegítő négyszögben voltunk, akkor az előtte lévő lovas akkora tapsvihart kapott, hogy a ló teljesen megbokrosodott, és be akart menni a stadionba. Úgyhogy oda kellett elé állnunk és megfogni, és Ildinek visszanyugtatni.
Azon izgultunk, hogy egyáltalán be fog-e tudni menni, hogyan fogja nyugodtan végrehajtani a programot, tehát az ott elég ijesztő körülmény volt, és még a program elején volt emiatt a lónak egy kis harmóniavesztése.
Sajnos 2023-ban Riesenbeckben az EB-n, ahol ugyanezt a programot lovagoltam – szintén Zsófi edzésével és melegítésével –, és 70,2%-kal végeztem. Itt 69,2-vel bent lettem volna a kűrben. Nagyon-nagyon sokan, akik ismernek, attól féltek, hogy nagyon csalódott leszek, mert szűk 68 százalékot lovagoltam, és minden számítás szerint, matematikailag reális esélyem volt a döntőre. Ugyanebben a programban 73 százalék volt a legjobb százalékom, amikor kvótát szereztem. Aki lóval dolgozik, az tudja, hogy ez nem így megy, ez nem statisztika, nem matematika, azt is tudom, hogy ez a ló a szívét odatette. Tudom azt, hogy mennyire megijedt, mert itt kilenc emelet magas tribünök voltak a stadionban. Azt is tudom, hogy ő igazából nem paraló, hanem egy fantasztikus mén, akit a Yom Tov család fantasztikus támogatásának és a programoknak köszönhetem, hogy lovagolhatok. Ez a ló ezt értem megteszi, ez a korának, meg a kapcsolatunknak köszönhető, úgyhogy én ezt úgy éltem meg, hogy aki látta, az tudja, hogy 57 százalékról indult a belovaglásomnál a program, mert a ló annyira fölnézett, és a belovaglásánál hátralépett. A végén 10%-ot tudtam felhozni. Úgyhogy én ezt úgy éltem meg, hogy egy dolgot szerettem volna: jól érezni magam vele bent, és eljutni addig, igazából mind a kettő sikerült. Természetesen sajnálom a kűrt és a döntőt, de azt gondolom, hogy sikerült egy olyan dolgot elérnünk közösen, hogy nem szomorkodom, nincs min szégyenkeznünk.
A terveim: A lendület megvan, a lehetőségeknek még híján vagyok, merthogy én azt gondoltam, hogy ezután, 45 évesen már biztos úgy érzem, hogy nem folytatom, de a kűr és a döntő nem jött össze, ami szerintem még bennem van. Nagyon szeretném Los Angelest megcélozni, de nyilván azon vagyok, ahogy mondtam, a szövetség olimpiai programja és a Paralimpiai Bizottság támogatása nélkül ez nem sikerülhetett volna. Most azokat a lehetőségeket keresem, hogy hogyan tovább. Illetve szeretném önmagában a magyar parasportot is egy kicsit elindítani. Nem gondolom, hogy ez csak rólam szóljon, mert biztos, hogy rengeteg olyan sérült sportoló van, akinek lehet ez egy minta arra, hogy meg lehet csinálni.
Keresem azokat a sportolókat, akiknek ehhez kedve van, és keresem a lehetőséget, hogy tovább tudjam folytatni. Zsófi megígérte, hogy ebben ő Los Angelesig támogat, úgyhogy rá nagyon-nagyon számítok. Meg természetesen mindenkire, akinek ötlete van, hiszen én nem feltétlenül csak az anyagi dolgokban hiszek. Szerintem sokkal több olyan segítséget kaptam, ami nem anyagi dolgokon múlott, hanem tényleges tetteken.
Úgy jöttünk haza az olimpiáról, hogy mind a kettőnkben nagyon buzgó tettvágy volt ennek az érdekében, amit Ildi vázolt, hiszen voltunk nemzetközi versenyeken, tavaly az Európa-bajnokság is ott volt, de valahogy nekem, meg gondolom neked is ez az olimpia adott egy olyan löketet, egy olyan élményt, amitől az ember úgy feltöltődött, hogy most igenis szeretne ezért tenni valamit. Nekem legalábbis személy szerint rengeteg olyan pozitív és megható dolgot is hozott, amit így egyébként a magyar paralimpiai csapat egyéb sportolóival kötött ismeretségek és barátságok révén kaptunk. Ez tényleg egy csodálatos dolog, és így elnézve azokat a lovasokat, akik ott mentek és küzdöttek ezért a célért, ez egy nagyon nemes dolog és egy nemes történet.
Igen, és még annyi, hogy az fogalmazódott meg bennem, aki sokkal inkább volt díjlovas, mint paradíjlovas, hogy ez egy nagyon-nagyon komoly lehetőség a lovaglásban, ahogy az előbb meghallgathattuk az előadást a nóniuszokról. Szerintem most kezdi felfedezni a lovasvilág, hogy ez egy új lába az egész lovassportnak, amiben mind szakemberben, mind lovakban, tehát nagyon sok mindenben nyit egy új kaput, és erre érdemes odafigyelni. Tehát az biztos, hogy a mi szemünket felnyitotta, és abban bízunk, hogy talán másokét is. Úgyhogy nagyon köszönjük, hogy meghallgattatok.
Köszönjük.
1 Fotók: Hippo Foto – Dirk Caremans